Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Mesterházi Lajos: Kádár János

Kádár János Az 1970-es jubileumi évben Kádár János a Fővárosi Tanács „Pro Urbe" aranyérmét kapta ,,a főváros szocialista fejlődését meghatározó tevékenységéért". A kitüntetés egy négy évtizedes politikai harcnak és építő munkának adózik elismeréssel. Ennek a négy évtizedes politikai harcnak és építő munkának a színhelye mindvégig, időnként a közvetlen témája, tárgya is Budapest volt. Mint a legtöbb pesti embert, Kádár Jánost is erős szálak fűzik emlékeiben a vidékhez. Gyerekkorát egy Somogy megyei faluban töltötte, csak amikor iskolába került, vállalt édesanyja a fővárosban munkát, hogy fiából tanult városi embert nevelhessen. Az első világháború utolsó évének Budapestje ellentétes élményekkel fogadta; technikai csodákkal és izgalmas történelmi eseményekkel, ugyanakkor ijesztő idegen sokadalommal. A Cukor utcában végezte az elemit, a Wesselényi utcában a polgárit. Visszaemlékezése szerint csaktizenhatéves korától számíthatja magát igazán pesti embernek. „Hálás vagyok a sorsnak azért is — mondta három évvel ezelőtt egy lapunknak adott nyilatkozatában —, hogy korai gyermekkoromban a természetet, a falut, a falusi embert ismertem meg, s azért is, hogy végülis városi, munkásember és éppen budapesti lettem. A kezdeti alapokon kívül mindent, amit értékesnek tartok, munkás és budapesti ember voltomnak, itteni életemnek köszönhetek . . . Összeforrtam a várossal, és sorsom úgy alakult, hogy mi budapestiek is formáltuk a várost, s Budapest is formált bennünket. Valamikor idegenként jöttem, s számomra is idegen volt Budapest. Ma ismerem itt az embereket is, a köveket is, a bennünket körülvevő szép természetet is. Szemléletem, érzésem ma olyan, hogy a neve szerint ismeretlen ember sem idegen itt számomra, valahogy mindenki földi és ismerős, mert mindnyájunkat összeköt városunk, Budapest közös múltja, jelene és jövője". Tizennégy éves korában egy sakkverseny első díjaként kapta kezébe az Anti-Dühringet. Ez a nem éppen könnyű olvasmány volt első találkozása a marxizmussal. És nemsokára még keményebb politikai leckét kapott az élettől: a gazdasági világválság évében lett műszerész szakmunkás, és alig pár hónap múlva — munkanélküli. Ott volt az 1930 szeptember elsejei tüntetésen. Még ugyanebben az évben tagja lett a KIMSZ-nek, ahol a művelt, jó tollú, jó fellépésű ifjúmunkásra egyre komolyabb funkciókat bíztak; hamarosan ő lett a mozgalom fővárosi titkára. 1931-ben vették fel az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja tagjai sorába. Nem ambíciók vezették, csak a lelkiismerete; nem készült politikai pályára, minden funkció, amelyet betöltött, sorsszerűen nyílott meg előtte, vállalnia kellett, a felismert kötelesség erkölcsi parancsára. Tizennégy éven át szenvedett üldöztetést a meggyőződéséért, többször volt letartóztatásban, börtönben, halálos ítélet árnyékában is. És mindvégig fontos politikai funkciókban. 1943-tól a KMP titkára és a nemzeti ellenállás egyik vezetője volt. Ez a küzdelmes időszak még szorosabban kötötte őt Budapesthez és a budapesti munkássághoz, amelyért az áldozatos életet vállalta, és amely őt az üldözőktől rejtette, oltalmazta. A harc akkoriban természetesen a helyi érdekeket is általánosabb célokban oldotta föl, bár az 1935—42-es években, a szociáldemokrata párt legális keretében, megismerkedett és foglalkozott szoros értelemben vett községpolitikai kérdésekkel is. 1945 után viszont első közfunkciói már közvetlenül a fővároshoz kötötték. A felszabadulást követő hónapokban Budapest rendőrfőkapitánya volt. Akik felnőtt fejjel éltük át, tudjuk, mekkora feladat volt az. Szökevények, bújkálók, az elszabadult és fegyverhez jutott alvilág vette át az uralmat, sötétedés után a város utcáin, még a főútvonalakon is veszélyes volt mutatkoznunk, és a főváros közönségének a közellátás mellett a legnagyobb és legégetőbb gondja a közbiztonság lett. A közbiztonság, amelyet egy újonnan szervezett, még gyakorlatlan rendőrség, fizetség nélkül, a szükséges felszerelés nélkül, igen sok áldozat árán végülis pár hónap alatt megteremtett. Ezt követően, 1945 májusától több mint három éven át Kádár János a Budapesti Pártbizottság élén állott. Ebben a funkciójában ő irányította a fővárosi kommunisták harcát a koalíció éveiben a fordulat évének győzelméig. 1949-ben mint belügyminiszter, ő nyújtotta be a Nagybudapest megalakulását kimondó törvényjavaslatot. Új közéleti szerepét is, az elszenvedett törvénytelenség után, fővárosi funkcióban kezdte, mint a XIII. kerület párttitkára. Több turnusban volt fővárosi tanácstag, országgyűlési mandátumát immár hagyományosan az angyalföldi munkásságtól kapja. Ám nagyon szűken értelmeznénk a kitüntetés indokolásának szavait, ha Kádár Jánosnak csupán ezekre a közvetlenül budapesti vonatkozású feladatvállalásaira gondolnánk. Csökkentenénk a kitüntetés értékét és provinciálisán értelmeznénk Budapest fogalmát, ha az ő esetében csupán ennyivel azonosítanánk „a főváros szocialista fejlődését meghatározó tevékenységet". Kádár János végülis nem községpolitikus; igazában akkor sem községpolitikus volt, amikor a párt megbízásából ilyen jellegű tevékenységet folytatott. Ma pedig, immáron tizennegyedik éve, országos politikánk főszereplője, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára. El lehet azonban ezt választanunk a fővárosi politikától? És nemcsak azért, mert az országos politikának Budapest a székhelye, nemcsak azért, mert itt él Magyarország egyötöde, itt dolgozik egynegyede — hanem mert Budapest az ország fővárosa: egyszerűen nincs külön Budapest és külön Magyarország. A harc, amelyet Kádár János a budapesti forradalmi munkásság soraiban négy évtizeden át folytatott a magyar nép felemelkedéséért, a nemzet függetlenségéért és rangjáért, a társadalmi igazságért, a dolgozók internacionalista testvériségéért, az a szerep, amelyet 1956 őszén, a teljes zűrzavar közepette, egy politikai és morális katasztrófa közepette vállalt, szembeszállva az — akkor úgy látszott — lehetetlennel is, a szocialista hazáért, a nemzetközi mozgalom előtt viselt felelősség jegyében, az vajon nem szolgálta „meghatározó módon a főváros szocialista fejlődését" is? Talán legjobb lesz, ha ebben az összefüggésben is most az ő szavait idézzük, lapunknak adott emlékezetes nyilatkozatából: „A hazafiság és a lokálpatriotizmus összefér, sőt, egyik feltételezi és kiegészíti a másikat. Nyelvünkben a haza és a szülőföld rokonfogalmak. A gyermek fogalmi körének bővülésével párhuzamosan tágul a mindennapi, közvetlen környezet ismerete és az ahhoz való ragaszkodás a haza megismerésévé, hazaszeretetté. Nehéz hinni az olyan ember hazaszeretetében, aki nem szereti a maga faluját, városát. A lokálpatriotizmus bizonyos büszkeséggel párosul. A fontos csak az, hogy tudjuk mindig, mire vagyunk büszkék. Pusztán az, hogy valaki egy adott helyen született, él, nem lehet ok a büszkeségre. A budapestiek büszkék lehetnek fővárosuk műemlékeire. Bennük van őseink küzdelme, munkája, nehéz történelmünk, féltő mai gondoskodásunk. Az Erzsébet-hidra büszkék lehetünk: közvetve ott van abban is mindannyiunk munkája. Ahogy az egész, romjaiból föltámadt fővárosban, a szép új városrészekben, a Valéria-telep helyén, Lágymányoson, Kelenföldön és nemsokára Zuglóban, Békásmegyeren, Óbudán. Mindarra méltán büszkék lehetünk, amit a fizikai vagy szellemi munkánk megteremtett. És ki-ki aszerint, ahogyan helytállt a munkában. így jogos, így igazságos, így van tartalma és értelme a lokálpatriotizmusunknak. De az előbbi tétel fordítva is áll: nem lehet jó lokálpatrióta, aki szem elől téveszti a haza általánosabb érdekét. Szeressük szűkebb hazánkat, szeressük Budapestet az országért! És szeressük az országot, az emberiség előtti felelősséggel, történelmi küldetésünkért, a szocializmusért!" A kitüntetésekhez, tudjuk, bizonyos protokolláris hagyományok fűződnek. Kádár Jánosnak, nem titok, számos kitüntetése van, igen magas hazai érdemrendek, a legmagasabb külföldi kitüntetések. Ezek sorában a „Pro Urbe" sajátos helyen áll. Nem alacsonyabb és nem magasabb az eddigieknél. Más. Ezt a kitüntetést, választott tanácsa útján, Budapest közönsége adja „a földinek, az ismerősnek", a soraiból kiemelkedett, az ügyét rangosan képviselő polgártársnak. Kádár János „Pro Urbe" kitüntetése révén a főváros aranyérme is tágult jelentésében, megfelelően annak, ahogy Budapest jelentése érvényes ma már a tudatunkban. Mesterházi Lajos 4