Budapest, 1970. (8. évfolyam)

2. szám február - dr. Wellner István: A római kor II.

Garai Gábor versei* Új otthon Tág tereid túl ünnepélyesek, a hála és az öröm fojtogat. E civilizált jólét most vetett derékaljára dönt a kábulat. S ha ocsúdsz olykor, nézed mint gyereklelked a hírt, mely nevedre kövül, értetlen nézed, megkönnyebbedett sorsod mint dülöng dolgaid körül. Tudtál másokra látva tűrni bajt — eltűröd-e magad bőrén a jót? Bizony: érdemes lesz gyűjteni majd, és lesz már eztán veszteni valód. Az édes lámpaláz torkon ragad (statisztát gyilkol így a főszerep): csak a jósorsot vártad-é, s szavad elakad most, hogy beteljesedett ? Képriporttá válhatsz: „A lírikus otthonában amint alkot" — de mit?! Igazat költ ezreknek, vagy csinos garnitúrára költi rímeit ? . .. Ünnep és próba ez: réved csupán s műhelyed lesz-e majd a környezet — vagy bálványod, mely vért s velőt kíván, s világgá űz, ha meg nem veszteget?! Tél a pályaudvaron Pályaudvar. A söntés hajnali illata; kidőlt tegnapi sör s fanyar, goromba törköly. A friss söprés pora gomolyog föl a földről. Csönd van. Kedvetlenül oszlik az éjszaka. Tél. Kendős néne áll a pult mellett kövéren, erszényét keresi, kendője föllebeg; két nagy melle közül kibuggyan a meleg. Virrad. Fehér borosta nőtt az ablakszegélyen. Most kipattan az ajtó, az állókép megéled, a hangok testesednek, kipirulnak a fények: jóllakottan benéz a csarnokból a mozdony; vasteste döng, feszeng, dús, gyapjas gőzt zihálva, immár a jelre vár csak, hogy rákapcsolódjon az álmos vagonok közönyös oszlopára. Vernek egy embert A söntésben vernek egy embert A fejét ütik kitartón ököllel Nem kiáltoz védekezni se próbál Arcán a vér is halványan folyik szét Verik tovább A mutatványt csupán Egy hang kíséri: — Alighanem cigány ez! Verik tovább Most a csapos előjön Térdével rúgja ki a véresarcút Az utcára Egy emberfej fagyos Hórögbe koccan — Menj az anyádba! Kezet mos a csapos — Nincs semmi vész! Aki verte a vérest újra rendel: * A költő „írás a falon" címmel megjelent kötetének „Szerelmem, gyötrelmem Budapest" ciklusából 48 — Egy rundot a krapekoknák sört kicsi rummal A kiszolgálás folyik zavartalan. A söntésben vannak még vagy húszan Ok mit tesznek eközben ? Ők csevegnek tovább rendületlen közönyben. Közönyük alatt émelyítő ivások fajgyűlölő rögeszmék lombtalan ölelések népirtó önkéntesek közveszélyes családi házak kallódó hidrogénbombák elkapart embercsírák hús-trösztök ágyúgyárak álnok istenkedések ne-szólj-szám-árulások ál-érvek érdekek kések bilincsek kalodák kulcsok kígyókként összehurkolt vérdíjak s rettegések lappangnak jégbe fagyva. Mi lesz ha egyszer ez a fagy fölenged? Őértük szólok én... Öértük szólok én, kik dolgaink nehezét végzik e földön: répát eggyelnek mély fekete sárban, barmok alól hordják saroglyán a trágyát, maltert cipelnek gémberedett kezekkel, s betongerendákkal ducolják föl a mennnyet; őértük szólok én, akik a kibernetikus gépek alól egy fészek-alja friss képlettel bölcs eszmék árnyába terelnek; őértük szólok én, kik porló szenet lapátolnak a távfűtés kazánjaiba, kik az úszó-darukat vezérlik kemény figyelemmel akiken csak a tett segít, nem a jámbor ima; őértük szólok én, akikkel egyforma-félszegen járok e földön itt, mióta megszülettem, kik nehéz kezüket itt melengetik meg parázsló eszméletemben; akik álmukban földadognak a barom meg a gép lélegzet-ütemére, kik naponta meghalnak s az örök örömöt hagyják fiaikra, kínlódva, remélve; őértük szólok én, kik értem is szólnak, bár öntudatlan, nyers kétségükben, bánatukban, kik életükkel kockáznak a hűvös halálos azúrban egy köldök-zsinóron kilógva a meztelen űrbe, mint végtelen ingák — szívtől-szívig röpülve; öértük szólok én, őértük, kik az egyetlen cselekvést és az egyetlen jó-szót tudják bajunkra, akikben együtt lélegzik szülőnk és gyermekünk, az állandó meg az új, az elhervadt s a folyton fölvirágzó, a földre tiport és ismét égbe szálló, a fogyhatatlan örömöt sugárzó vigasztalás: a munka.