Budapest, 1969. (7. évfolyam)

5. szám május - Dr. Gerelyes Ede: Bogár Ignác emlékezete

Dr. Gerelyes Ede Bogár Ignác emlékezete Mint minden forradalom általában, a mi 1918—1919-es forradalmaink is bőséggel öntötték magukból a vezetésre, a forradalmi tettekre alkalmas embereket. A haladó polgári mozgalmak és a munkásmozgalom mindig vibráló, csak viszonylag nyugalmas, időközönként viharossá váló periódusai, a századelő, majd az első világháború korszakai nagy generációt neveltek fel. E generáció nagyságát tovább növelte, hogy nem csak első sorai, de a derékhad is alkalmas és képes volt a világ nagy eseményeinek, történelmi sorsfordulóinak megértésére és az itthoni társadalmi teendők felmérésére. Ez Bogár Ignácra vonatkoztatva is indokolt. A múlt század végi munkásmozgalomban felnőtt nyomdász a forradalmak idején lett a szakszervezet titkára. Jelentős szerepe volt a Tanácsköztársaság kikiáltását megelőző időkben. Élete újabb fordulata 1919 áprilisában következett be, amikor a tanácshatalom fővárosának egyik vezetője lett. Az uralomra került fehérterror őt is perbefogta és elítélte; a szovjetállam 1922-ben kicserélte. Ott is halt meg, a Szovjetunióban. Életútja így röviden is jelzi, hogy nagy események résztvevője és alakítója volt az egykori fővárosi nyomdász! Tevékenysége alapján joggal tekintheti őt elődjének a mai szocialista városvezetés is. 1877-ben született, tíz éves korában már nyomdában dolgozott. Nagyon szegényen éltek. Úgy telt el gyermekkora, hogy szülei egy másik munkáscsaláddal közösen béreltek egy lakást, s a két család együtt fizette ki a lakbért. Azokra az évekre esett ifjúsága, amikor a polgárság a béke és jólét illúzióját, a munkásság a szervezkedés eszméjét lobogtatta magasan, ő 1894-től, 17 éves korától volt a szakszervezet tagja. Életének mozaikjait ma már alig-alig tudjuk összeilleszteni, nagyon sok részlet hiányzik belőle. írásos emlékeket találunk arról, hogy munkatársai nagyon szerették. Érdemes idézni a nyomdászszaklap 1933. évi nekrológját, mit mondtak róla: „Bogár Ignác szaktársunk azok közé tartozott, akiknek örökké játékos kedvük volt és bármilyen sorshelyzetbe került, széles jó kedve, egészséges humora soha el nem hagyta,... komoly munkása, harcos katonája volt a nyomdászszakszervezetnek." Negyedszázados munkásélet állt már mögötte, amikor 19x2-ben a szakszervezet alkalmazottja lett. A következetes szakszervezeti érdekvédelmi munka vitte őt annyira közel a nagy politikai eseményekhez. A nyomdászszakszervezet titkáraként közvetített a két munkáspárt között és saját iniciatívái alapján küzdött a munkásegység megteremtéséért. Kezdetben jobbról is, balról is lebecsülték a szerepét, Kun Bélát kivéve, aki kezdettől komolyan reagált Bogár kezdeményezéseire, felismerte tekintélyének, népszerűségének jelentőségét. Ötven év távolából nehéz tisztázni kapcsolataik indulását. Az egykori Fővárosi Ügyészség iratai között elfekvő vallomása így szólt: „Én Kun Bélával először akkor találkoztam, amikor a Pesti Hírlap nyomdája ellen elkövetett merénylet után, mint a nyomdászok szakszervezetének titkára a további rombolások meggátolását terveztem. Ez februárban történt." Ki kell őt igazítanunk. Kun Bélát Bogár már korábbról, még Erdélyből, mint szociáldemokrata funkcionáriust ismerte. Ez a személyes ismeretség is szerepet játszhatott abban a feltétlen bizalomban, amivel Bogár Kun Bélához fordult. Nem nehéz azt sem megérteni, hogy az ellenforradalom bírósága előtt tett vallomásában nem kívánt túl sok részletet feltárni kettőjük ismeretségére vonatkozóan. Mint a meghozott bírósági ítélet ezt bizonyítja, Bogárnak még ez a szűkszavú vallomása is elég volt ahhoz, hogy magára vonja a bírák fokozott figyelmét. Néhány szó magyarázat a nyomda-ügyhöz is szükséges. Ennek szálai 1918 novemberének első napjaira nyúlnak vissza. A forrongó tömegek, különösképpen a frontról hazatért katonák megnyugtatására, a további mozgalmak megelőzésére számos ígéret hangzott el. Az ígéretek beváltása később sorra elmaradt, illetve csak részlegesen valósult meg, sőt egyes tételek jogosságát vitatni is kezdték, elsősorban a reakciós beállítottságú lapok. Lényegében ez váltotta ki a létbizonytalanságban élő rétegek felháborodását, ide vezethető vissza a nyomdák megtámadása, a gépek szétzúzása. Kezdetben ez a mozgalom a Szociáldemokrata Párt vezetőinek támogatását is elnyerte. Elsősorban azért, mert a tömegfelháborodás a klerikális irányzatok és a szervezkedő ellenforradalom sajtóbázisait célozta meg. Amikor nyilvánvaló lett, hogy ez a mozgalom a kommunisták tömegbefolyását erősíti, akkor a pártvezetés álláspontja megváltozott és felszólaltak a géprombolás ellen. Kun Bélával többször tárgyalt a nyomdák ügyében, de erre vonatkozó megbeszéléseik nem vezettek eredményre. Kun Béla a leghatározottabban elzárkózott a mozgalom fékezésétől. A Nagykörút és a Dohány utca sarkán állott a Neiger féle vendéglő, ott találkoztak minden alkalommal. Kun Bélát Kellner Sándor és Szántó Béla kísérték el ezekre az utakra, amelyeken Bogáron kívül a nyomdászoktól Mausz Rezső és Sebők József vettek részt. A megbeszélések fokozatosan átalakultak a két párt közötti szorosabb együttműködés, esetleges egyesülés lehetőségeit tárgyaló találkozásokká. Hallgassuk meg Bogárt: „Magyarország proletárjainak egyesítése érdekében heteken át tárgyaltam Kun Béla elvtársammal és társaival. Tisztán láttam, hogy amíg a proletariátus két táborban küzd, az ellenforradalom győzedelmeskedik, annál is inkább, mert egymást öljük, — proletárvér folyik! Pedig a cél egy: a proletariátus felszabadítása." Bogár, aki fegyelmezett szervezett munkás volt, Kun Bélával saját elhatározásából vette fel a kapcsolatot, de ezt tudomására hozta Weltnernek és Bokányinak is. Bírósági vallomásai egyikében arra is utal, hogy a pártvezetőség már korábban is kísérletezett kapcsolat felvétellel, eredménytelenül. Azokon a tárgyalásokon, amelyeken Bogár még nem vett részt, a szociáldemokrata álláspont lényege az volt, hogy a kommunisták térjenek vissza a Szociáldemokrata Pártba, cserében néhány funkciót kapnak a párton belül, s bizonyos változásokat végrehajtottak volna a párt taktikai módszereiben is. Bogár szerint ezeknek az elképzeléseknek az volt a lényege, hogy a régi szociáldemokrata párttagság döntő súlya biztosítani fogja továbbra is a korábbi vezetés szellemét és helyzetét. Feltehetően ez volt — bizonyos változtatásokkal — az alapja Kunfi, Bokányi, Weltner és Pogány megbeszéléseinek, amelyeket egyenként folytattak le Kun Bélával. Az akkori belpolitikai helyzetben, a kommunisták térnyerését és növekvő tömegbázisát figyelembe véve, ezek a kísérletek nem vezethettek eredményre. A tömegek hangulatának változásait a szociáldemokrata vezetés is pontosan érzékelte. Ezért számukra is fontos volt, valamilyen — nem kimondottan hivatalos jellegű — kapcsolat fenntartása a kommunistákkal, a beolvasztást célzó eredménytelen kísérletek után is. Bogárt nagy népszerűsége és tekintélye a munkásság, elsősorban a nyomdászok előtt a kommunisták számára is alkalmas tárgyaló partnerré tette. Kun Béla tudta, hogy Bogár őszintesége vitán felül áll, és valóban a meggyőződése, nem pedig taktikai megfontolások vezetik. Lehet, hogy a szociáldemokrata vezetés egyes tagjai csak egyszerű közvetítőnek tekintették Bogárt: azonban rosszul ítélték meg őt. Korvin Ottóék viszont Weltnerék strómanját, a régi szakszervezeti funkcionáriust, a „bürokratát" látták benne, s nem azt, aki a valóságban volt: a népszerű, tapasztalt és az eseményekkel lépést tartani akaró, politikai gondolkodásmódjában eleve is balra tartó szervezett munkást. A forradalmi események menetében a helyzet jelentős változását hozta meg 1919. 36