Budapest, 1969. (7. évfolyam)

2. szám február - dr. Mészáros István: Középkori pest-budai iskolák

meg a diákok iskoláját, hanem csak így: rekordáltak három iskolából, vagy négy vagy öt iskolából. Ez is előfordul többször: „rekordáltak hét iskolából". Ez az iskolák legmagasabb száma 1500-ban, éppen úgy, mint 1526-ban, s ez bizonyos állandóságra utal. Nagyon sokszor ezt olvashatjuk: rekordáltak az összes iskolából (tehát valószínűleg mind a hétből). Hol lehetett ekkor, a XV—XVI. század fordulóján (illetőleg az azt megelőző időben) hét iskola Pest-Budán ? A fenti három iskolán kívül egyről van okleveles említés, a XV. századból. Egy 1450-i oklevélben szerepel Szerémi János, aki előzőleg Inárcson volt tanító, s most Budán, a királyi kápolna iskolájában lakik. A várbeli királyi kápolna énekes szolgálatát ellátó fiúk, valamint az udvari apródok iskolája volt ez. Tovább keresve az iskolák nyomait, bizonyára nem tévedünk, ha a hét iskolából a még hiányzó hármat a Buda környéki „suburbiumok"-ban, külső városrészekben keressük. Ezekben ugyanis mindenütt volt régi alapítású plébánia, ahol az egyházi előírásoknak megfelelően iskolát kellett szervezni; másrészt, ezek a települések virágkorukat éppen a Hunyadiak alatt és a XV—XVI. század fordulóján élték. Ezekből a „külső kerületek"ből könnyen megközelíthették a Várat a diákok. Kiemelkedett e suburbiumok közül Felhévíz (a mai Lukács- és Császár fürdő környékén). Igen forgalmas hely volt, városi ranggal. A keresztes lovagok fürdője és kórháza mellett épült a plébániatemplom, a mai Mártírok útja 5/b., a budai Híradó Mozi helyén. Iskolájáról már 1276-ból van említés. Felhévíztől délre feküdt az ugyancsak tekintélyes Víziváros; a mai Csalogány utca és Gyorskocsi utca sarkán emelkedett egykor Szent Péterről elnevezett plébániatemploma. A Várhegy másik végében volt a mai Tabán helyén levő egykori Kelenföld; e gaadag és jómódú iparos-kereskedő városrész Szent Gellértnek szentelt plébániatemploma valahol a mai templom közelében állt. E három település volt ebben az időben a várbeli Buda közvetlen környékén, a várfalak tőszomszédságában. Más, nagyobb, ezekkel egybeépült, plébániával rendelkező lakott hely a közelben nem volt. Ezért a XV—XVI. század fordulóján bizonyára a következő helyekről jöttek rekordálni a Várba: a királyi kápolna, a Boldogasszony-, a Mária Magdolna-templom iskolájából, valamint a felhévízi, a vízivárosi, a kelenföldi és a pesti iskolákból. Feltehetően tehát ezen a hét helyen volt a mohácsi vész előtti évtizedekben iskola az akkori Pest-Budán. Ének-tagozat Középkor végi pest-budai diákjaink profán énekestevékenységének hű tükrét kapjuk Zsigmond herceg budai számadáskönyvében. Érdemes ezért kissé részletesebben is felidézni néhány bejegyzését. Ezek a helybeli iskolákban folyó oktatás tartalmára is vetnek némi fényt. Minden ünnepen ebéd alatt keresték fel a herceget a rekordáló diákok. Énekük legtöbbször egyszólamú volt. Jelesebb alkalmakkor 38 ugyanis pontosan feljegyezték, ha többszólamú kórusmű hangzott el az ebédnél. Ezt azonban minden esetben a várkápolna vagy a Boldogasszony-templom hivatásos énekesei adták elő, nem a rekordáló diákok. Kiviláglik a számadáskönyvből, hogy a rekordáció nem csupán énekes köszöntés vagy jókívánság volt. A mecénás szórakoztatása különféle dalokkal: ez a diákok célja. Az iskolásokkal együtt ugyanis igen sokszínű társaság igyekezett változatos módokon szórakoztatni ebéd közben a főrangú udvart. A diákok éneke mellett megszólalt a fuvola, a trombita, a lant, a hegedű, a dob: mai hangszereink reneszánsz ősei. Volt, amikor az orgonista játszott kis orgonáján, máskor pedig virginálon. Egyszer német vándormuzsikus szerepel lant játékkal, más napokon meg parasztok énekelnek népdalokat, leányok pengetik húros hangszereiket, itáliai balettegyüttes táncol, Appolonius, a király színésze mókázik. Több esetben kutyamutatványok is sorra kerülnek lant- vagy fuvolaszó mellett; sőt, rutén parasztok egyszer a trombita hangjai mellett medvét is táncoltatnak a herceg előtt. Feltételezhetjük, hogy itt a diákok sem jámbor egyházi énekeket adtak elő, hanem az alkalomnak megfelelő világi darabokat, latin, magyar, német vagy lengyel dalokat. Erre vallanak szereposztásos, világi témájú — és nyilván nemzeti nyelvű — énekes játékaik is. Többször előadtak ugyanis a herceg előtt olyan játékokat, amelyekben lándzsákkal, csatabárdokkal felfegyverzett, katonaruhába öltözött gyermekek szerepeltek. Máskor énekkel-tánccal kísért harci jeleneteket mutattak be. Egyik napon két egymás után következő rekordáló iskolás csoport adott elő valamiféle játékot; mindkettőben „király" szerepelt. Egy hasonló játékban az udvari bolond is részt vett; itt „caesar" volt a vezér neve. Érdekes az egyik játék szereplőinek felsorolása: álarcosok, egy ló, király, valamint azok, akik az öreg király lovát vezetik. Az előadás a palota „felső nagytermében" történt, tehát csak mai népi játékaink „beöltöztetett" paripáira gondolhatunk. A szereplő „király" külsejére utal a lengyel „schiwi" kifejezés is a számadáskönyv szövegében: „szürke, ősz" jelentése a szokásos kóchajzatot, ragasztott szakállt juttatja eszünkbe. Talán a magyar múltról, a történelem nagy hőseiről szóló dalok is felhangzottak a rekordáló diákok ajkán, tanáraik betanításában. Mátyás lakomái közben ez gyakran megtörtént valamilyen formában. Galeotto jegyezte fel, hogy a király asztalánál énekesek és lantosok magyarul adták elő a hősök versbe foglalt tetteit. A számadáskönyvekből az is kiderül, hogy a tanulók egy része az iskolában lakrtt; elsősorban azok, akik különleges zenei képzést kaptak és közreműködtek a templom énekkarában, mint szoprán és alt szólamot éneklő fiúk. Számtalan az olyan feljegyzés, amelyet például 1495. április 27-ről találunk: „a Boldogasszony-templom énekesei, a zenészekkel és a gyermekekkel" többszólamú műveket énekeltek a király előtt. Európában ekkor ez volt a kóruséneklés általános rendje. De ezekre a fiúkra várt a templomok egyéb, hétköznapi énekes szolgálatának ellátása is. 1521-ben Benedek, a Mária Magdolnatemplom plébánosa az óbudai káptalan előtt írásba foglalta templomának alapítványait. Eszerint itt hétfőn, kedden és szombaton van olyan mise, amelyen énekesfiúknak kell közreműködniük. Mindegyikük egy-egy dénárt kapott alkalmanként, sőt azt is megjegyzi az irat, hogy ezt „a celebrálás napján" kell nekik kifizetni. Az énekesfiúk tehát az iskolában külön csoportot, „tagozatot" alkottak és az iskolában laktak. Mellettük a tanulók nagyobb része — akárcsak másutt — a helybeli lakosok gyermekeiből került ki, akik otthonról jártak az iskolába. A hazai tankönyvkiadás kezdetei Az éneklés tehát fontos „gyakorlati foglalkozás" volt a középkori Pest-Buda iskoláiban, s e „tantárgy" természetéből fakad, hogy igen sok írásos-okleveles adat örökítette meg. Jóval kevesebbet tudunk a helyi iskolák többi, hasonlóképpen fontos tantárgyáról. A tulajdonképpeni iskolai oktatás törzsanyagát ebben a korban (és még sokáig) a latin nyelvi tanulmányok alkották. Tulajdonképpen ez volt ebben az időben az összes tantárgy foglalata, ebből ágaztak szét az egyes iskolai ismeretkörök. Tudása lényeges és fontos volt nemcsak a papi pályára készülőknek. Helyi oktatásának különféle szintjeiről több adat és írásos emlék tájékoztat. A kor szokása szerint az írás-olvasás megtanulásán túl levő tanulóknak minden napra néhány latin szót kellett megtanulniuk a tanító latin—magyar vagy latin—német szójegyzékéből. Ebben tematikus szócsoportok voltak, amelyekből azután az iskolában különféle latin mondatokat alkottak a tanulók. Ismerjük Rotenburgi János budai diáknak e leckéből való felkészülése során írt feljegyzéseit, 1420 tájáról. Eléggé rendetlen lehetett ez a János diák, mert zavaros, kusza összevisszaságban írta le a szópárokat, mondatfűzési gyakorlatokat, egy könyv üresen maradt oldalára. Egy tucatra való latin—magyar szópárt találunk itt a családi kapcsolatok, rokonság, enni- és innivalók, fegyverek, ruházat fogalomköréből, közben pedig magyar mondatokat, amelyeket azután a megtanult szavak segítségével latinra próbált áttenni. S a lefordítandó szövegek között egy ódon hangulatú mondat, iskolás jegyzetben első ízben fővárosunk neve: „Melyik az igaz út Budára?" Jellemző a budai lakosság nyelvi viszonyaira, hogy Rotenburgi János leckéjében párhuzamos német szavak is találhatók, és németes helyesírást használt, illetőleg németes kiejtés szerint írta le a magyar szavakat is. Mindebből arra következtethetünk, hogy Rotenburgi János a Boldogasszony-templom diákja lehetett. A szótanulással párhuzamosan folyt a latin nyelvtan tanulása. Ennek fontos eszköze volt a nyelvtankönyv. A pest-budai iskolások nagy számára lehet következtetni abból, hogy a budai könyvkiadók a XVI. század első és második évtizedében több kiadásban is megjelentettek latin grammatikákat. Elsősorban természetesen a helyi keresletet kellett figyelembe venniük: hiszen csak azt volt érdemes kinyomatni, ami egészen biztos, hogy elfogy. A hazai tankönyvkiadás első képviselői ezek a középkor végi budai könyvkiadók.