Budapest, 1969. (7. évfolyam)

12. szám december - B. Bónis Éva: A városalapító kelták

Mozaik a főváros múltjából Régi panamák A virágzás útjára Pest-Budát Lipót király 1703-ban kiadott kiváltságlevele indította, ami­kor mind a két várost szabad királyi várossá emel­te. Polgárai ettől az időtől kezdve nincsenek sem­miféle földesúrnak alávetve, hanem önkormány­zattal rendelkeznek. A polgárság gyakorlatlansá­ga, a városi tanács hatalmaskodása, az egyes fő­tisztviselők kapzsisága miatt azonban elég gyako­riak a rendetlenségek, a hivatalos hatalommal való visszaélések, a városi vagyon prédálása, sőt a sik­kasztások is. Buda város ezért már ugyanebben az évben szabályrendeletet adott ki, amelyben „a belső és külső tanács (a választott polgárság) kö­zötti egyetértés fenntartásáról intézkedik. Meg­szabja a tanácsülések rendjét. Előírja, hogy a pol­gármester rendesen tegye meg javaslatait. A sza­vazó tanácsosokat ne tévesszék meg és ne befo­lyásolják. A polgármester és tanácstagok járjanak elöl jó példával az alapszabályok megtartásánál, hogy a tiszteletlen bírálgatástól visszatartsák a polgárságot. A hatóság emberei ne komázgassa­nak a polgárokkal s óvakodjanak a titkos pénzköl­csönzésektől (ahogy azt feljegyezték: «wie es de facto geschiet»), mert ez aláássa a felsőbbség te­kintélyét. Bösinger polgármester úr önhatalmú­lag vet ki illetékeket, kiutal magának olyan fize­tést is, ami nem jár neki s azt a pénztáros tudta nélkül felveszi. A tanácsosok is mindenféle kikül­detéseknél önkényes költségszámlákat készítenek. A pénzbeszedéssel megbízottak sem dolgoznak lelkiismeretesen. Mindezek summájaképpen: a városi illetékeket elharácsolni nem szabad és azo­kat közvetlenül a városi pénztárba kell befizetni. Mindenkinek mindenkor a becsületes, igaz úton kell járni!" — Nagy gondot okozott tehát a város­nak ebben az időben, sőt majd még egy századon át a hivatalos hatalommal való visszaélés és az anyagi érdekek önző előtérbe helyezése. Nehezen is birkózott meg vele! így Pest városának is volt 1715 —19 évek kö­zött olyan bírája, aki állását a saját igényeinek ki­elégítésére használta fel. Lennersbergi Lenner János volt a neve; eredetileg bécsi születésű ács­ként került hozzánk. 1695-ben szerezte meg a polgárjogot és hat évre rá ő készítette a dunai re­pülőhidat. 1705-ben beválasztották a külső ta­nácsba s három év múlva hidmester lett. 1715-ben a belső tanács tagja és még ugyanebben az év­ben bírónak választották. Ügy látszik, ekkor fejébe szállt a dicsőség, mert az elég későn megindított vizsgálat megállapította a hivatalos hatalommal való visszaélést, esküszegést, jogtalan vámszedést, bírságpénzek, kórházi alapok, alapítványok elsik­kasztását, okirathamisítást. Mindezekért a bírói székből 1719-ben kibuktatták, és a következő év­ben tanácsosi állásából is felfüggesztették és „széksértésért" száz Ft bírsággal sújtották. Köte­lezték, hogy az elsikkasztott kilencezer Ft-ot nyolc nap alatt fizesse be a város pénztárába és a kárvallott árvákat kielégítse. Ezenkívül hivatal és a polgári jog elvesztésére ítélték, de mint ne­mes embernek megengedték, hogy Pesten lakhas­son. Később azonban a tanács — bizonyára a bé­csi magas összeköttetése folytán — kiegyezett Len­nerrel, úgyhogy majdnem az egész büntetését el­engedték. A Pest-budai őrhad A céllövő testülettel párhuzamosan már a XVII. század végén voltak polgári őrök, de ez az őrség a Rákóczi szabadságharc alatt feloszlott. Amikor azonban 1790-ben a ma­gyar helyőrségeket a francia hadszintérre szállították, Barkó tábornok január 23-án kéri a pesti városi tanácsot: „Mivel a Pesten elhelyezett gránátos zászlóaljak már a jövő hó elején elvonulnak Bécsbe és a helyettük iderendelt helyőrség idejekorán nem tud megérkezni, kívánatos, hogy a legfelső szol­gálat és a közbátorság érdekében ismét a polgárság járjon őrségre. Van szerencsém tehát megkeresni a tekintetes tanácsot, hogy szíveskedjék a polgárőrség zászlóalji pa­rancsnokokkal értekezni, hogy az elvonulás e lőtt két nappal az őrségeket és őrsöket írás­beli utasításokkal együtt rendben és helye­sen átvegyék". E rendeletben említett „ismét" kifejezés arra vonatkozik, hogy már egy évvel előbb is kért a magyar főhadparancsnok ötven polgárt a gránátosok kisegítésére. Sőt a helytartóság 1789. aug. 22-én Pest megyéhez is leirattal fordult: „őfelsége legkegyelme­sebben megengedte, hogy amidőn a katona­legénység elégtelen a városokban és várak­ban a szolgálat ellátására, akkor a szüksé­ges kisegítéshez polgárokat és földművese­ket vegyenek igénybe. Ezek a szolgálatuk idejére a magyar gyalogos közember zsold­ját, napi négy krajcárt a kenyérrel együtt kapják. Tehát, ha a hadsereg a megengedett segítséget kérelmezi, a megye a leghatható­sabb rendelkezéseket tegye meg, hogy a ka­tonai szolgálatra alkalmas embereket hala­dék nélkül állítsa ki." A polgárőrség, vagyis őrhad a lövésztár­sulat keretében, Zanterer György lövőmes­ter vezetésével rövidesen megalakult. A kék és piros egyenruhás négy század vadász, egy század magyar gyalogos és egy század dzsi­dás őrhad buzgón végezte katonai gyakor­latait. Amikor Laudon, a győzelmes hadve­zér Pesten át vonult Bécsbe, megszemlélte az örhadat, és nagyon megdicsérte. Ugyan­csak kitüntette magát 1790-ben, a magyar korona hazaszállítása alkalmával, amikor már tizenegy, szép egyenruhás, pesti század és kilenc budai vonult ki Buda határára, a magyar korona fogadására. Az egyenruhák­ra pazarolt áldozatkészség szemet szúrt a nemességnek és Szily főispán panaszt tett a megyénél, mert A a polgárok olyan ruhában merészkednek megjelenni, hogy az ember összetéveszti őket a pestmegyei nemesség­gel." Az őrhad továbbra is dicséretesen műkö­dött és hasznosan szolgált, önzetlenségének pedig legszebb bizonyítéka, hogy 1814-ben, 25 évi buzgó szolgálatának díjazását, har­mincezer konvenciós forintot visszaajándé­kozta a kincstárnak. R. R. S. A legrégebbi hazai kéményseprők A szerencsét hozó kéményseprők — kiknek alak­jához annyi babona fűződik — nem csak a szénfű­tés kezdetén bukkannak fel hazai históriánkban. A középkorban — noha lehetőleg a kevés égéstermé­ket hagyó faszénnel fűtöttek — már szintén ráaka­dunk a kéményseprők emlékezetére. A hosszú, nyurga, gótikus kürtőket, a paloták, a klastromok, a kastélyok kéményeit rendszeresen tisztítani kel­lett. S ez nem is volt — s nem is maradt — veszély­telen mesterség! Sok leleményt igényelt. A legelső adatunk, amely magyarországi kéményseprőkről megemlékezik, 1508-ból való. Kutatónk, Détshy Mihály bukkant rá Estei Hyppolit bíboros, egri püs­pök számadásköriyveiben. Eszerint Hyppolit érsek olasz származású egri tiszttartója 1508 szeptem­ber 16-án kemény 5 forintot fizet ki annak a két olasz kéményseprőnek, aki Budáról szekérrel Egerbe utazva, ott a püspöki várpalota kétnényeit kitaka­rította. A szokatlan magas kifizetést mentegetendő, az olasz tiszttartó hozzáfűzi, magyarázatképpen: a vár biztonsága tette azt indokolttá. Azonkívül a két budai olasz kéményseprőt szállító szekér fuvar­díja is magas volt. Kiemeli a két budai olasz ké­ményseprő szegénységét is s végül hozzáteszi, kifi­zetése „Isten iránt való szeretetből" történt. Eny­nyi indokolás, úgy látszik, csak elég volt a „belég"­hez! Olaszok mestersége maradt a kéményseprés a tö­rökvilág után is. Budán tisztes hírre s komoly va­gyonra tett szert Francesco Francin olasz eredetű kéményseprő mester az 1690-es években. Várostör­ténetünkben is emléke maradt. Az egyik budai pes­tisjárvány idején megfogadta, hogy — ha családos­tul túléli — kápolnát emel Mária tiszteletére. Ezt meg is cselekedte. Kápolnája, a krisztinavárosi templom előde, sokáig viselte a Kéményseprő-kápol­na nevet (Rauchfangkehrerkapelle). Ki volt Dsem herceg, Mátyás unokatestvére? 1489 januárjában Angelo Pecchinoli pápai kö­vet török ügyekről tanácskozott Mátyás királlyal, Budán. Hazaírt jelentésében a vatikáni diplomata keserűen írja, milyen kegyetlen szemrehányáso­kat kellett elviselnie Mátyástól, Dsem herceg miatt. Mátyás a vita során ,indulatos hangon, dühöngve" mondta el a pápa elleni panaszait, s azt a benyomást keltette, mintha „szeme-szája lángo­kat lövellne", „őszentsége tudja — mondja Má­tyás — hogy hő vágyam a szultán — Bajazet — öccsét, Dsemet hatalmamba keríteni. Erre mind ő maga, mind a hozzá szító török főemberek fel­kértek. Dsem emellett vérrokonom is, mert nagy­anyám nővérétől származik, ki török fogságba jut­ván, a török császár felesége lett..." Dsem (Zizim) herceg korábban pártot ütött bátyja, Bajazet zsarnoksága ellen, ám a szultán leverte a felkelést. Őmaga Rhodosba menekült, ahol a johanniták védőőrizetben tartották. Má­tyás terve az volt, hogy Dsemet — részben Me­lik el Achref egyiptomi szultánnal együtt — Ba­jazet trónjára segíti. „A bujdosó herceg hívei biz­tosítottak arról, hogy a jelenlegi török császárt a Kaukázusba szoríthatom, s reméltem, hogy — Dsem segítségével — a törököt keresztény hitre téríthetem, vagy ezt az ügyet helyes mederbe te­relhetem", — vágja Mátyás a pápai követ fejé­hez. A pápa azonban nem jár közre Dsem herceg Magyarországra juttatásában, s a terv végére Má­tyás halála pontot tesz. Hogy azután Bajazet szultán s öccse valóban az egyik Hunyadi házi nagynéninek, a Szilágyi-, vagy Morzsinai család egyik leánytagjának ivadé­ka volt-e, vagy e rokonság legendája talán csak Mátyás diplomáciai frázisa, máig sem tudjuk. Egykori magyar dajkák A régi időkből jobbára csak uralkodók, főemberek életének leirása maradt meg. így hát a hajdankorból csak uralkodók daj­káinak s uralkodók tejtestvéreinek emlékeze­te maradt fenn. Kun László királyt és húgát, Máriát, a ké­sőbbi nápolyi királynét az 1260-as években a szász István fiának, Mihály ispánnak fele­sége, Menne asszony táplálta tejével. A kirá­lyi család nem volt hálátlan; 1270 — 85 között Menne asszonyt az abaújmegyei Németi (Hidasnémeti) birtokkal adományozta meg. Gyermekei közül — akik a királyi gyerekek tejtestvérei voltak — az egyik sárospataki plébános lett, a másik pedig, György 1295-ben a királyné szekereseinek ispánja és bu­dai polgár. Mátyás király dadája bizonyos Elisabetta asszony volt; utóbb Rómában a Santa Croce del Lucchesi templomban emeltette sírkö­vét fia, András. Beatrix királyné Nápolyban Nardella di Nola Parmesana asszony tején nevelkedett. Nardella asszonyt a királyné, 1476-ban, amikor férjhezment, Budára hoz­ta. Férje Sabbatino Viola volt, a Corvina könyvtár egyik betűfestője. Fia, Francesco Viola — Beatrix királyné tejtestvére — 1495-ben Diósgyőr várnagya lett. Hires hölgy volt — jóidéig az esztergomi érseki palota egyetlen női lakója — az ékes nevezetű Madamma Cassandra della Penna! ö az 1486-ban — nyolcéves korában — érsekségre emelt Estei Hyppolit herceg dajkája volt. II. Ulászló király felesége, a francia Anna királyné, 1506-ban, II. Lajos születésekor gyermekágyi lázban halt meg. II. Lajos a „tiszteletre méltó Margit asszonynak", Ra­guzai Borbély István feleségének dajkaságá­ban s annak tején nőtt fel. II. Ulászló sem volt hálátlan a trónörökös dajkája iránt. Budaszentjakabon — a mai III. Kolozsi tér környékén — Raguzai Istvánt egy palotával, ahhoz tartozó virágos és sáfrányoskerttel adományozta meg, majd pedig az óbudai ki­rályi kastély várnagyává tette. z. 1. 39

Next

/
Oldalképek
Tartalom