Budapest, 1969. (7. évfolyam)

12. szám december - Horváth Tibor és Gink Károly: A Hopp Ferenc Múzeum jubiláris kiállítása

Halhatatlan, elefántcsont, Kína, XV—XVI. század Halhatatlan, elefántcsont, Kína, XVIII. század eleje nek egy rejtett, mélyebb értelmét fedezhettük fel, a szomorúság teljességét, amely Sakjamunit élete azon sorsdöntő napjaiban tölthette el, amikor a daliás királyfi a palota védett, minden életörömet biztosító légköréből először kirándulva, az országúton egy öregemberrel, majd egy beteggel, egy halottas menettel és végül egy aszkétával találkozott. Meglepően azonos vele a Buddha halála felett siránkozó tanítvány arca. Ez a szobor különben a kínai gyűjtemény egyik kiemelkedő értéke. Egy darab fából faragták ki a meggörnyedt há-Buddha, kő, Kína, XI—XII. század tú és időnek előtte megöregedett alakot. Érdemes elidőzni a két elefántcsont figura részletfelvételeinél is, annál is inkább, mert mindkettő egy-egy Halhatatlant ábrázol, tehát közös a témájuk. A korábbinál, mely a XV. vagy a XVI. században készült, az alak erőteljes, a tekintetéről gyanakvást, vagy legalábbis bizalmatlanságot olvashatunk le. A másik szobrocska a XVIII. század elejéről származik. Nyilván a korszak társadalmi ideálját ábrázolja: jóképű, gazdag csaiádból származó fiatalembert, aki letette a császári udvarban az államvizsgát, majd könnyű állásba kerülve, gondtalanul élhetett kulturális kedvteléseinek. A kínai eredetű, köböl faragott, nagy méretű Buddha fej lényegében egy hosszú történeti folyamat lezárását jelend. A XI. századnál tartunk, a buddhizmus és vele kapcsolatban a buddhista művészet fejlődése egyenes ágon már befejeződött. Megkezdődött viszont a nagyobb elterjedésre törekvő, népszerű szekták révén a templomok isteneinek átültetése a házi szentélyekbe, és népies legendákkal való felruházásuk. Ez a buddhizmus még mélyebbre ható következményekkel járó változásokat hajtott végre, a templomokból száműzte az istenek népes gyülekezetét és helyükre bevitte a tájkép, meg a természet madár- és virágképeinek festészetét. Ez utóbbi a kiállítás japán termében hosszabb sorozatban jól tanulmányozható. A buddhizmus révén kapcsolódott be Kelet-Ázsia a kontinens nagyobb részére kiterjedő egységbe. Másrészt azonban művészete a maga sajátos, Ázsia többi részétől annyira eltérő, külön útját járta. Emlékeztetőül: Kínának köszönheti előbb a többi ke-Iet-ázsiai ország, majd később a civilizált világ többi része is a selymet, a lakkot, a papirost és a porcelánt. A megmunkálás technológiája nyüván mindenkor éppen olyan jelentőségű volt, mint maga a stílus. Különösen jól figyelhető meg ez a törekvés a kerámiában, a keménymáznak az i. e. II. évezred végi használatában, vagy a III. században, a színes falú porcelán első emlékeiben, majd ezer év elteltével végül a fehér falú porcelánok gyártásának megindításában. Ugyanezt a következetességet találhatjuk meg más iparművészeti ágakban is, így a legbecsesebb drágaságnak tartott jadek faragásban éppúgy, mint a Bizáncból előbb Iránig, maid a XIV. században Kínába is eljutó rekeszzománc művessegben. Buddha, aranyozott bronz, Korea, XII—XIII. század Távol-Kelet művészete azonban nemcsak egzotikus formákat és színtarkaságot jelent, hanem koronként vagy műhelyenként ennek éppen az ellenkezőjét is: a leegyszerűsítést és a nemes egyszínűséget, az anyagnak és a kivitelezésnek harmonikus összhangját; ezek a darabok modern életünk komplikált művészeti igényeinek meglepő nagyszerűséggel felelnek meg. Emiatt válhatott ez a művészet napjaink világművészetének szerves részévé, akár az építészetben, a festészetben, s talán a legelterjedtebben a kerámia művészetében. Buddha, szárazlakk, Japán, VII. század 2J