Budapest, 1969. (7. évfolyam)

12. szám december - Horváth Tibor és Gink Károly: A Hopp Ferenc Múzeum jubiláris kiállítása

Buddhát sirató tanítvány, fa, Kína, X. század 1919-ben, a múzeum alapításának évében, Vietnam és Korea csak néhány darabbal szerepelt Hopp Ferenc gyűjteményében. Abban az időben még nagyon kevesen gyűjtötték ezeknek a nemrégiben gyarmati kiszolgáltatottság sorába került országoknak a művészetét. Az eltelt 50 év gyűjtőtevékenységének egyik szép eredménye, hogy a mostani kiállításon — amelynek a Kína Múzeum adott helyet — Kelet-Ázsia mind a négy országának a művészetét bemutathatjuk, legtöbbször nagy értékű, de minden esetben reprezentatív műalkotásokban. Imponáló meszszeségű múltra, 3500 esztendővel ezelőttre datálhatok a kiállítás legkorábbi emlékei; innen kiindulva azután folyamatosságában tanulmányozható ez a külső képében olyan meglepően egyöntetűnek látszó művészet. A kiállítás felöleli az utolsó évtizedek alkotásait is, példákkal bizonyítva, hogyan született meg az új stílus, nem egyszer a még hagyományos módon dolgozó műhelyekben. Azt, hogy ez a kiállítás a meglehetősen szűkre szabott keretek között is ilyen széles perspektívát nyithat, a korábban Pekingből, Hanoiból és Phenjanból érkezett értékes ajándékok tették lehetővé. Kelet-Ázsia művészete határozott egységet jelent Ázsia más részeivel szemben. Az elkülönülésnek e határain belül Kína érte el elsőnek a magasabb fejlődést, államalapítási fokon, s civilizációt terjesztő tevékenysége folytán évezredekre megmaradt központi és példaadó jelentősége. Az egységen belül ugyanakkor jelentősek az egyes kelet-ázsiai országok művészete közötti különbségek, amelyek még tovább mélyültek, II Hopp Ferenc Múzeum jubiláris kiállítása Gink Károly felvételei - Horváth Tibor írása Kvanjin, bronz, Vietnam, XVII—XVIII. század valahányszor — a belső rend felbomlásával — Kína kapcsolatai a külvilággal megszakadtak. Az államforma és az írás közvetítése után Kína központi helyzete a buddhizmus terjesztésében is megmutatkozott; ugyanakkor a buddhizmus révén került Kína — hol közvetlenül, hol a közbeeső országok közvetítésével — kapcsolatba Indiával. Nem csak a tanokat és szertartásokat, de az átvett és tovább fejlesztett buddhista művészetet is Kína továbbította Vietnamba és Koreába, majd később — Koreán keresztül s közvetlenül is — Japánba. Erre az egyik legjobb példát a kiállításon szereplő Buddha Sakjamuni ülő szobra szolgáltatja, mely a VIII. század első felében készült Japánban. A szobrot agyagból mintázták meg, majd a még nedves felületre vászonkendőt simítottak, erre rakták fel a többszörös lakkréteget olyan vékonyságban, hogy az eredeti formákat beborítsa, de meg ne változtassa. A szobor bearanyozása után az időközben már kiszáradt agyagmagot feltördelték és eltávolították. A szoborkészítésnek ez a különleges módja, amely a lakk nagyszerű tulajdonságaira épült, Kínából került át Japánba, de itt csak a VIII. században alkalmazták. Talán kihalt a kínai mestereknek az a kis köre, melyen belül apáról fiúra szállt a mesterség titka. A szobor arcáról korábban tartózkodást és elvonultságot olvastunk le, amely egyéni vonásként annyira megkülönböztette ezt a szobrot a végtelen nyugalmat árasztó más Buddha ábrázolásoktól. Gink Károlynak a szoborról készült kiváló felvételén azonban, nem kis meglepetésünkre, az arckifejezés-23