Budapest, 1969. (7. évfolyam)

12. szám december - Vargha Balázs: Babits Mihály Budapestje

A szókincs persze más itt, mint a Külvárosi éj-ben, vagy az Elégidban, de a költői mozdulat itt is rokon: a nyugalmasnak látszó, apró tényeket-tárgyakat leltárba soroló szemlélődés, amelyben egyre több indulat gyűlik fel az eszmélő összegezéshez. Ezt a babitsi szerkesztést költők százai követték, követik mindmáig. De a versből versbe öröklődő módszerek legfeljebb a filológiát érdeklik. József Attila kapcsolódása ehhez a vershez nem literátori. A pesti városvégre, amit a vidéki Babits lázasan fedezett fel, ő azt mondhatta: ez a hazám. Többet tudott, többet is mondhatott róla. De az ő révén Babits sorait ismerősebben figyeljük, jobban értjük. Lázas és gyászos a vidék: vad ég, sötét felhőkben izzó hasadék. Dombfogyásig tart a táj, ott megszakad a szemhatár, ott lesz zöldje kék; mi van túl rajta még ? Talán a semmi. Talán az ég. Az egyetemista Babits és az egyetemista Kosztolányi barátsága, sok közös pesti tapasztalata verseikben is fel-feltűnik. Akár kviz-kérdés lehetne ez is: a két idézet közül melyik kié ? Csak a házmesterné, ha reggelente seprő s lapáttal végigjárt hatalma szemektől elrejtettebb szögein — míg nyelve is lapáttal hánya piszkot — vagy a cseléd, mikor kiszórta a frissen tört váza drága cserepét — ügyetlensége kárát palástolni — ama hosszúkás keskeny ablak résén — vagy, eleinte, még az asszony is, ha gyertya nélkül, mert a gyertya drága, kamrában néha szerte rakosgatván levert a polcról hébért, köcsögöt, s boszankodék a szomszéd új falára mely árnyékával kis tárát betölté — csak ők emlékeztek hálásan olykor e csöp szögletnek létezésire s nevezték német szóval, mely be sem megy versembe: Világosság Udvarának A világosság udvara Egyszer, hogy ébredtem, reggel korán, a szürkülő lépcsőn elémbotolt, vígan söpört, súrolt, törölgetett, s rikácsoló torkából dal szakadt ki, csak így hajnalba jár a folyosón, mert máskor ez a márványterület e szobros és színes üveg-fedett tükrös, virágos, szellős palota, szegénynek terra incognita volt. De amint kellett, mindig megjelent, hogy gyorsan és olcsón szaladjon el a rendőrért, bábáért, orvosért, mert születésnél és perpatvaroknál elengedethetetlen nemtő a vicéné, s szükség szerint pöröl, sír vagy nevet. A vicéné Vissza a fénybe Hogy az irodalomban már célbaért Babitsnak miért kellett olyan hosszú időt száműzetésben tölteni, Fogarasban, majd Budapest keleti-északi végein, mai eszünkkel alig érthetjük. De hogy Rákospalota, meg a Tisztviselőtelep, aztán Újpest éppúgy Tomi volt neki, mint Fogaras, arról írások tanúskodnak. Palotán nem panasszal kezdte, hanem a falusi est dicséretével: Végre falun ért az estem nincsen este Budapesten s én az estét kedvelem este az én reggelem lelkem mint a rossz madár nappal alszik, este száll amikor te becsukod, kinyitom az ablakot. Minden ablakot kitárok minden gondom elszivárog és egy palotára várok melyet a csönd ujja rak. És a csönd hangjára várok, messziről képzelt bojtárok néma nótát fújjanak. Ábránd-palota, ábránd furulyásokkal. Ez a szavakból, szójátékból épített palotai álomvilág a realitás fényébe ugrik át azon a napon, május huszonharmadikán, mikor Pesten forradalom forr an, de a költőt idezárja a döglött villanyos. Pest utcái között rohanó nép, puskalövések, rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom. Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt. Bús e méla falún az üres sínekre merengni. Ó jövevény sínek, visztek-e még ma tovább ? Gyötrelmes máshol lenni. Ezt jajongja a tisztviselőtelep villanyosa is. A villanyos az éjbe szalad: kék villanások a sín alatt. Ó távoli villany, száz régi est! — rideg hátad mögött, Budapest! Örömvölgy-utca, örömtelen: szeszgyár, kis korcsma, köz-szerelem. Kültelki házak udvarai, hol nappal a korcs kintorna rí, s hol az éjben, kéjben, szenvedőn nyögi párzó macska a háztetőn, jaj, gyermekhangon az Állati Lét kitettje, iszonyú kényszerét. Sivítva surran az éji sinpár fölött a kocsink s fordulva himbál a Ganz-gyár únott falainál hirtelenebbül a nappalinál. A gyár, a Ganz-gyár, ó Mária! s a pesti lapos Kálvária! A gyár tetején nagy éjjeli nap rak tüzet vörös-izzón, nagy kerek ablak. Leszállni, haza, az éjszakán — Ö régi éjek! régi magány! Ó, hol van a könyv, lekötni a lelkem? Vagy hol van az álom, oldani engem? Hol van a Múzsa, holt szeretöm? Félek egyedül már, mint temetőn, vagy mint aki egy halottal aludna — Ó, kocsira! vissza! fénybe! körútra! De mennyivel jobbak a körúti lányok, mint az Örömvölgy utcaiak ? És otthonosabb-e a kávéház, ahol ő feszengve ül, míg a többiek játszanak a szavakkal, ugratják egymást, mint otthon a könyvek társasága ? Kosztolányi már legényke-korában pesti költőnek mondhatta magát, s protezsálhatta számkivetett barátját a szerkesztőknél. Babits mindent nehezebben, fájdalmasabban ért el. S mikor elérte, akkor sem tudta igazán magáénak. 22