Budapest, 1969. (7. évfolyam)

12. szám december - Siklós László: A Fővárosi Művelődési Ház

sített krémtúrók révén. Jobb a tejföl, a kefir, a joghurt, a lágysajtok minősége; ennek ellenkezője állapítható meg a túrófélékről és az ömlesztett sajtokról, amelyeknek altalános fogyatékossága, hogy a rövid érlelési idő miatt nem kapják meg jellegzetes zamatukat. Mit iszunk? A szeszes és üdítőitalok vizsgálatánál inkább kíváncsiak az érzékszervi, semmint az összetétel­beli tulajdonságokra. S azt hiszem, valamennyi fogyasztó így vélekedik. — A likőrök változatlanul jók — mondja dr. Kottász József. — Rohamosan romlik viszont a pálinka minősége. Az alapanyag, vagyis a gyü­mölcs változatlanul zamatos, a gyártás, a finomí­tás során viszont sok gondatlanságra következte­tek. Nem egyszer odakozmálják a cefrét, nem vá­lasztják el kellőképpen az elő- és utópárlatot, nem­csak alkoholos, hanem ecetsavas erjedés is kezdő­dik .. . Ezernyi apró buktató, amely nagyban rontja az ital élvezeti értékét. Az utóbbi időben meglehetősen sok márkás külföldi italt importál­tunk, ez jó alkalom volt arra, hogy összehasonlít­suk őket a hazai termékekkel. Véleményem sze­rint nálunk nem az alapanyagokban, csak a gyár­tás folyamatában van a hiba. A jó italnak elegendő idő kell, hogy érlelődjék. Ezzel szemben sokkal hamarabb piacra dobják, mint ahogy az kedvező lenne. Ennek is megvan az oka: a hordókra az ér­lelés ideje alatt eszközlekötési járulékot kell fizet­nie a vállalatnak. Nem csoda, ha igyekszik minél hamarabb megszabadulni tőle. A vendéglátóiparból származó mintákra volt itt is a legtöbb panasz. A leggyakoribb kifogások: vizezés, térfogatcsonkítás, jelzésüknek, fajtajel­legüknek nem megfelelő borok árusítása, termé­szetesen magasabb áron. A sörnek sokszor 25 szá­zalékát is „elspórolták" . . . Pedig — például — alkoholellenes küzdelemről akkor lehetne jó lilkiismerettel beszélni, ha jó üdí­tőitalok gyártásával megteremtenék a konkurren­ciát. De mit mutatnak a számok? Minden negye­dik minta valamilyen ipari jellegű, technológiai mulasztásról tanúskodik, a vendéglátóiparban pe­dig az esetek kereken hatvan százalékában szol­gáltak fel a vendégnek olyan üdítőitalt, amely nem felelt meg a követelményeknek. Csupán a Coca-Cola minősége volt kifogástalan. A növényi konzervek és szörpök túlnyomó többsége a szavatossági időn belül megfelelő, ez után azonban sokat veszít az értékéből. Legin­kább a szövetkezeti gyártmányok marasztalhatók el, s ez érthető is: igen fiatal üzemek, viszonylag kevés tapasztalt szakemberrel, saját minőségel­lenőrzésük is hiányosabb. A szörpök ízén is érez­ni sokszor: inkább az állott gyümölcsből készítet­ték. Egyre több kisüzemben főznek lekvárt, s fel is vehetik a versenyt a konzervipar termékeivel. Különösen ízletes az őstermelők sárgabarackíz készítménye. Több kisiparos használja konzerváló­szerként a szalicilsavat, pedig ez már több mint tíz éve tilos. Űj készítmény a „Magyar le­csó": több paprikaszeletet és kevesebb para­dicsomot tartalmaz, mint a régebbi típusok. Ar növényolajipar termékeinek a vizsgálatai főként tárolási hibákat fedtek fel. Gyakran meg­puhul például a margarin, kinyomja a papír ol­dalát. Újabban vitamint tartalmazó margarint is gyártanak, aminek nem tesz jót, ha levegővel érintkezik. Hasonlóképpen kárára válik, ha a sza­vatossági idő lejárta után használják fel, mert ek­korra elveszti vitamintartalmát. A pörkölt szemeskávé minősége az új gazda­ságirányítási rendszerben ugrásszerűen javult, el­sősorban az új keverékeké (Omnia, Amigój Rió). A presszókávé mintákkal viszont az esetek 26,5 százalékában elégedetlenek voltak. A minták vallatásának bizonysága szerint a ke­nyér minősége a hét első négy napján sokkal jobb, mint pénteken és szombaton. Nem mintha „ki­felejtenének" valamit belőle a pékek; megfelelő megdolgozás híján a masszában levő anyagok nem egyenletesen oszlanak el. így egy-egy kenyérről nem is lehet megmondani, hogy ugyanabból a sza­kajtóból származnak. A péksütemények kereken 90 százalékának az előírtnál jóval kisebb volt a tér­fogata. A szaloncukor minőségi követelménye lazább lett az eddig érvényben levőnél: az ipar és a ke­reskedelem illetékesei megállapodtak abban, hogy ezután csak a kemény és a csomagolópapírhoz ra­gadt szemeket tekintik hibásnak. (Hol itt a vá­sárló érdekeinek a védelme?) Lejárt szavatos­sági idejű csokoládéminták csúnya szürkés felü­letük, kemény állaguk, állott szaguk és ízük, fé­regrágás miatt nem feleltek meg. A porcukor sok­szor kőkemény tömbbé áll össze, a mokkacukor és a kockacukor pedig könnyen szétmállik. Felső­fokon beszélnek viszont a „Hókristály" cukorról. Verseny? A fagylaltokat vizsgálva több hiányosságot fe­deztek fel; a gyümölcsfagylaltok többnyire jók voltak. A kisiparos fagylaltja jobb, mint a legtöbb eszpresszóé. A szabvány csak az összetétel mini­mális szintjét határozza meg, s az állami üzlet anyagnormája ezt nem is akarja meghaladni. — így a minőségi verseny lehetősége már eleve kisebb — mondja Lóránt Béla. — A kisiparost ugyanis nem köti anyagnorma; ha kedve tart­ja, a jelentős töltelékek szabványban előírt több­szörösét is a masszába keverheti. Csoda-e, ha a finomabb fagylaltért hosszabb sor áll a pultja előtt? Ezzel, persze, jócskán megtérül az az ösz­szeg, amit a befektetésnél rááldozott. Hasonló a helyzet a kenyeret illetően is. A gya­korlat szerint egyes területek üzleteit meghatáro­zott sütödék látják el termékeikkel. Ezek az üze­mek nem kényszerülnek rá, hogy fokozottan ügyeljenek a minőségre. A szállított kenyeret át­veszi a bolt, majd a fogyasztó. Eszi — nem eszi . . . — A minőségi versenynek más tényezők is gá­tat szabnak. A szövetkezetek általában jobb süt­nivaló kolbásszal álltak elő. Mindenki az ő termé­küket vette. Míg csak el nem fogyott. S elég ha­mar elfogyott, mert ezek viszonylag kis üzemek, s kapacitásuk véges. A legtöbb húson viszont nincs is feltüntetve a gyártó cég jele. Ez a hiba, sajnos, sok más árura is érvényes: például a kerek sajtra, amelynek néha a héjába pecsételik a cég­jelet, de az elárusítók elsőnek ezt a darabot vág­ják ki belőle. így sokszor mi sem tudjuk „elcsíp­ni" a tettest, s a vevők sem válogathatnak teljes biztonsággal. Mondjak még egy példát? Igen íz­letes, jó aromájú újabban a nagykanizsai sör. De csak a Balatontól délre kapható. Véleményem sze­rint a területi megosztottság korlátait kevésbé kel­lene tiszteletben tartani, hogy ne kelljen jellegze­tes ételekért-italokért távoli vidékekre utazni. Mit szívunk? Négy dobozban színezékeket küldött a svájci Durand-Huguenin cég. Ezeket vizsgálja Röhmer Károly vegyészmérnök. — Magyarországon hét színezéket szabad hasz­nálni — mondja —; két sárgát, három pirosat, egy kéket és egy feketét. Ezekből természetesen igen sok árnyalat előállítható. A négy svájci té­gely közül három nálunk is engedélyezett színe­zéket tartalmaz, a negyediket mi nem használjuk. Az engedélyezett hétfajta színezéknek egészen biztosan nincs semmi káros hatása. Ellenezzük a szintetikus szerves készítmények használatát, ezeknek a következményeit egyelőre nem is­merjük pontosan. A Fővárosi Vegyészeti és Élelmiszervizsgáló In­ézet nyolc osztálya közül az egyik a Radiológiai-Toxiológiai Osztály. Itt vallatják a toxikológiailag gyanús termékeket, vizsgálják radioaktivitásukat. Ezen az osztályon vizsgálják a cigaretták minő­ségét is. Jóllehet, ez nem kimondottan „élelmi­szer", bár egyesek szinte „eszik a bagót", sokszor ebéd, tízórai vagy reggeli helyett. — Nyolc-tíz fős bíráló bizottság pontozza a ci­garetták érzékszervi tulajdonságait — mondja Stúr Dénes vegyészmérnök. — Ebben szabvány nem köti őket; a legfontosabb az, hogy a cigarettának idegen szaga, íze ne legyen. Vizsgálják még a cigaretták víztartalmát (a szabvány: 12 ± 2 százalék; gyakorta kiszáradás­hoz vezet a korszerűtlen csomagolás, vagy az, hogy a kis fogyasztás miatt az áru sokáig a boltok­ban hever); égőképességét (szögre felszúrva med­dig „szívja magát" a cigaretta ? 70 százalék alatti értéket ritkán kaptak); külső tulajdonságait (ré­gebben gyakori volt a kihullott végű cigaretta, vagy amelyik könnyen megvált a filtertől). A filteres cigarettákat egyre többen szívják — most dolgozzák ki a filterek szűrőhatékonyságá­nak a szabványát. A jelenlegi vizsgálatok tanúsá­ga szerint a szűrők 20 — 30 százalék nikotintól és ugyanennyi kátránytól mentik meg a dohányzók tüdejét. Eddig zömmel papír- és viszkózfiltert gyártottak, újabban foglalkoznak az acetátfilter „meghonosításának" gondolatával. Lehetőségek A mintavétel is az intézet dolgozóinak a felada­ta. Kínálja magát a kérdés: emiatt szakemberek kénytelenek felállni a vegyszerek, műszerek mel­lől, s utazgatniok kell az üzemekbe, boltokba? Lóránt Béla azt mondja: — Ez igaz. Persze, nem szabad lebecsülni a mintavétel jelentőségét. Ez a feladat, ha vegyész­mérnököt nem is mindig, de képzett embert fel­tétlenül igényel. Vannak erre a munkára társadal­mi munkatársaink is, KISZ-tagok, nyugdíjasok (zárójelben mondva: természetesen rendszeresen nem számíthatunk rájuk, sokszor megbetegsze­nek, egyéb problémák gátolják őket ebben a mun­kában). Tehát ők átadják nekünk a kért mintákat. De sokszor az is fontos, mit láttak a helyszínen. Ezt néha csak hetekkel később tudjuk meg, ami­kor ismét bejönnek. Mert ha például a margarin­ban petróleum-ízt fedezünk fel, kutathatunk az­után, honnan származhat. Gyártási hiba-e, vagy csak valamelyik vegyesboltban a petróleum mel­lett raktározták ? Szeretnénk kiképezni egy állandó ellenőri gárdát, hogy szakembereink több energiát fordíthassanak a vizsgálatok végzésére. Műsze­reink általában korszerűek. A drága műszerek vi­szont határt szabnak a fejlesztésnek. Megesett már, hogy valamelyik műszerre az azévi költség­vetésből nem futotta. Abban az évben nem vásá­roltunk, a megspórolt összeget hozzácsaptuk a következő évihez, így meglett a műszer ára. Van más problémánk is. Bizonyos vizsgálatokat csak platinaedényekben végezhetünk, amelyeket, ha meghibásodnak, nem javíttathatunk ki. A kör­forgalom a következő: eladjuk grammját 80 forin­tért, igénylésünk alapján talán egy év múlva meg­vehetjük — grammját 200 forintért. Gyakorta akadály a lassú, körülményes igénylésekre szorít­kozó ügyintézés. A jelentésekben olvasom: 1968-ban 5 fővel bő­vült az intézet dolgozóinak létszáma, a törzsgárda stabilizálódott. Részletesebben: a dolgozók négy­ötöde 5 évnél, ebből egyötöde pedig 25 évnél hosszabb ideje dolgozik itt. — Pedig nem a legideálisabb környezetben vé­gezzük a munkánkat — mondja az igazgató. — Hamarosan új helyre költözünk; itt tatarozni fognak. Jelenleg az az elképzelés, hogy évek múl­va ugyanide jövünk vissza. Kifizetődőbb lenne, ha nem csak ideiglenesen költözhetnénk, hanem vég­leges épületet kaphatnánk — valahol másutt. Ezek mégiscsak laboratóriumok. A város szívében. Mi is zavarjuk a szomszédainkat; s a laboratóriumok­ban sem megfelelő a világítás és a levegőmozgás. Ráadásul az oda-visszaköltözés kétszeres költsé­get jelent. Az illetékesek bizonyára ezt is figye­lembe veszik majd, mielőtt a végszót kimondanák. 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom