Budapest, 1969. (7. évfolyam)

11. szám november - Munkácsy Miklós: A jövő szakmunkásai

szakmunkásai fizikai dolgozó (ipari és mezőgazdasági) 77,8, egyéb: 22,2 százalék. Az összefüggés több a valószínűnél. Eszerint az általános iskolát jó, jeles és kitűnő eredménnyel végzettek száma (pontosan: 20,8 százalék) megközelítően kitenné a művész, értelmiségi stb. leszármazottak számát (22,2), a közepes és elégségeseké (79,2) pedig a munkás és paraszti származásúakét (77,8). Mennyiben determinálja ma gyermekeik előmenetelét, sorsát a szülők foglalkozása és műveltségi szintje hazánkban? Ez a kérdés ama következtetés erejéig tartozik tárgyunkhoz, amely a fentiekből adódik: a leendő szakmunkások zömét a munkás-paraszt családok adják, mégpedig természetszerűleg számarányuk és kultúrszociális helyzetük miatt. A fentebb említett rossz szemlélet azonban kevésbé rétegeződéshez kötött („társadalmibb") jelenség, s éppen ebben rejlik a veszélye! itt ugyanis már arról van szó, hogy a szülők döntő többsége (foglalkozásra való tekintet nélkül) középiskolába akarja juttatni gyermekét, ha annak tanulmányi előmenetele ezt a lehetőséget nem zárja ki. S az érettségi után? . . . Nézzük újfent a statisztikát. Az 1968-ban felvett szakmunkástanulóknak 2,4 százaléka volt középiskolából kimaradott és 7,3 százaléka rendelkezett érettségivel. A „7,3" önmagában is eleget mond, de ha összehasonlítjuk néhány korábbi adattal, kitűnik, hogy az arány egyre rosszabb, hiszen tudvalevő — s egyébként igen örvendetes — tény, miszerint évről évre mind többen érettségiznek. íme: 1955/56 5,3 1960/61 7,4 1965/66 7,6 1966/67 8,8 1967/68 9,4 1968/69 7,3 százalék. Kérdés: Hová „tűnnek" tehát az érettségizettek? Indokolt kérdés. Még akkor is, ha tudjuk, hogy „csak" a kétkezi munka számára tűnnek el. Indokolt, mert iparunk egyre fájóbb munkaerőhiánnyal küzd (csak Budapesten 30 ezer állás betöltetlen), és mert az ifjúságra váró munkalehetőségek zöme fizikai dolgozót igényeli Az MSZMP Politikai Bizottságai 965. június 8-án nagyjelentőségű határozatot hozottá szakmunkásképzés továbbfejlesztéséről. A határozat többek között megállapítja, hogy o középfokú képzés reális útja nem egyedül az, hogy minden tanuló valamilyen középiskolában tanul tovább, hanem hogy az ifjúság nagy része szakmunkástanuló lesz. A MüM Szakoktatási Főosztályának ez évi kiadványából idézzük: ,,Napjaink egyik legégetőbb problémája az, hogy egyre nehezebb egyes fizikailag nehéz és kellemetlen munkakörülmények között végzett munkára, illetve szakmára az ifjúságból utánpótlást biztosítani." „ . . . az ország egyes területein . . . még az ún. jobb szakmákban sincs megfelelő utánpótlási lehetőség. Ezek a nehézségek, mivel még a demográfiai hullám * csúcsán is csak alig enyhültek, várható, hogy a demográfiai apály időszakában még súlyosabbá válnak." S a helyzet annak ellenére súlyosodik, hogy a szakmunkástanulók száma tetemesen növekszik; az 1949/50. tanévben 60 205 fő volt, 1959/60-ban 116 556, s az 1968/69. tanévre már 212 264 főre emelkedett. Az MSZMP Politikai Bizottságának sokoldalú határozata s az ennek nyomán született korszerűsítő reformtervek megoldást ígérnek a gondokra. De megoldást hozni csak úgy lesznek képesek, ha egyre kevesebb szülő tekinti majd alantasnak, hogy szakmunkásnevelő intézményekre bízza, azokban neveltesse gyermekét. Kultúra, oktatás Sok szó esik mostanában a tanulók szellemi nívójáról. A legújabb felmérések szerint a valóság e tekintetben sötétebb, mint hittük, bár hiba lenne megfeledkezni arról, hogy e felméréseket a kulturálisan legelmaradottabb vidékekről származó gyerekek körében végezték. Vannak iskolák — elsősorban természetesen Budapesten — ahol lényegesen biztatóbb a helyzet. S végeredményben az sem lebecsülendő tény, hogy a 8 általánosnál alacsonyabb végzettségű tanulók aránya, amely 1949/50-ben még 92,9 százalék volt, egyre csökkent, napjainkra pedig gyakorlatilag nullifikálódott (0,1). Az 1949. évi IV. törvény rendelkezései már aláhúzták az elméleti oktatás fontosságát. Előírták, hogy az elméleti oktatást munkaidőben kell megoldani, az elméleti anyag szerves része legyen a vizsgáknak; új tantárgyakat vezettek be stb. — lényegében kialakították a ma már ,,hagyományos"-nak nevezett, ámde egyre megmerevedettebbnek bizonyuló képzésrendszer körvonalait. 1966-ban a szakmunkás-képesítést is adó szakközépiskolák fokozatos visszafejlesztésének megkezdése mellett már jelentős lépések történtek magának a szakmunkásképzésnek tartalmi korszerűsítésére. Ezek közül legfontosabb a „B" tagozatú (ún. emelt szintű) képzés megszervezése és kiszélesítése volt. Ennek lényege az, hogy jóval nagyobb súlyt fektet a közismereti (általában az elméleti) tantárgyak oktatására, amely a tanóráknak itt már 35 százalékát köti le, s így a „B" tagozaton végzettek számára adott a lehetőség, hogy esti tagozaton két év alatt érettségit szerezzenek. Az elmúlt tanévben már több mint 28 ezren jártak erre a tagozatra, és igen örvendetes lenne, ha ez a szám a tervezett reform által előirányzott mértékben növekednék. Sok azonban a gátló körülmény. Ezek egyike a feltételek elégtelensége (pedagógus-, tanterem-, otthon-férőhelyhiány stb.) ,ami Budapesten a legnyomasztóbb. Ugyanakkor a legkevésbé súlyos Budapesten a másik gond — amire már utaltunk—: a tanulók hiányos iskolai előképzettsége. Az eldugott községek és tanyai körzeti iskolák nagy része megfelelő mennyiségű tanerő és tanteremhiányában valószínűleg kénytelen követelmény-engedményeket tenni neveltjeivel szemben az általános iskolai tananyag országos értékrendjéhez képest, s így nem biztosíthatja a szükséges ismeretanyag-alapot a középiskolás szintű oktatás befogadásához. Erre utal az a körülmény is, hogy az 1968/69. tanévben bekövetkezett lemorzsolódások (7,9 százalék) okai között a gyenge tanulmányi eredmény vezet majdnem ötezer fővel, s ezek legtöbbje is mindjárt az első évfolyamból vált ki. (Az utóbbi körülmény már az itteni oktatás eredményességére mutat.) A szakmunkástanulók országos létszáma Budapest-vidék viszonylatában úgy oszlik meg, hogy az országszerte tanított 157 ezerrel szemben Budapesten csaknem 55 ezret oktatnak. Nyilvánvaló, hogy Budapest részben vidékről kapja az utánpótlást; ugyanekkor a lakhely valamint a beiskolázás helye szerinti megoszlás megyénként (országosan) is meglehetős nehezen áttekinthető képet mutat. Mintegy 27 ezer szakmunkástanuló lakik otthonától távol és még ennél is sokkalta többet sújt közülük a mindennapos utazás kényszere: 40 százalékuk jár be vidékről. Társadalmi szempontból is súlyos probléma ez. Az otthonok száma jelenleg 188, s ez sokkal kevesebb férőhelyet jelent például, mint amennyi lehetővé tenné a népgazdaság számára fontos és munkaerőhiánnyal küzdő szakmákra a szükséges felvételi létszám biztosítását! Legkivált az építőipar (s ezen belül különösen a budapesti) az, amely e munkaerőutánpótlási válság terheit hordozza. A kőműves szakmára például évek óta nem tudják beiskolázni a kellő számú tanulót, ugyanakkor egyes ún. divatos szakmák (autó-motor szerelő, rádió- és televízió műszerész stb.) esetében túljelentkezés tapasztalható. S az utánpótlási nehézségek leküzdését korántsem könnyítik meg a jelenlegi személyi-anyagi-tárgyi feltételek. A Műszaki Egyetem ún. mérnök-tanári szakáról például az optimálisnál jóval kevesebb tanár kerül ki, lévén, hogy a mérnökök — a pedagógusok bérezési helyzetének ismeretében!— nem szívesen mennek tanári pályára. Sajnálatosan jellemző adat még, hogy egy saját tanteremre ma már 141 tanuló jut. S kevés a tanműhelyi munkahely is. Mindezen problémák megoldása elengedhetetlen feltétele a korszerűsítő reform megvalósításának, még annak tudatában is, hogy a II. és III. ötéves tervidőszak erőfe* Az 1950-es évek elején született nagylétszámú korosztályokról van szó. (A szerző) 3