Budapest, 1969. (7. évfolyam)

10. szám október - Zolnay László: Budai közlekedés az „előidőkben”

Vonuló magyar uralkodó a XIV. században (Képes Krónika) Zolnay László Budai közlekedés Páncélozott zászlós hadiszekér — a tank őse. Ilyen zászlós hadiszekeret használtak a magyarok a görögök ellen vívott zimonyi csatában, 1167-ben Korunk a műveltségnek egész anyagi fegyvertárát megváltoztatta. A régi világ szerszámai múzeumokba vándorolnak. Muzeális műtárgyakká vénülnek a néhai közlekedés járművei is. Az utolsó lovaskocsik — s az első autók is — az ódon ritkaságok számát szaporítják. És nemsokára már a lovat is csak állatkertekben tenyésztik. Amely pedig az utolsó jégkorszak óta — vagy tízezer esztendeje — leghívebb útitársunk s igás állatunk volt. Nem véletlen az, hogy a közlekedéstechnikának e nagy forradalma idején éppen a magyar szakirodalom ajándékozta meg az olvasót két emlékezetes monográfiával. Jankovich Miklósnak a lovasnépekről s Tarr Lászlónak a kocsiról írt műve a hazai közlekedéstörténet emlékanyagából sarjadt ki. Sok századon át ugyanis Európának számottevő lótenyésztői voltunk. Lovasművészetünk pedig sokáig példája volt a nyugati világnak is. Könynyülovasainknak, a huszároknak nevét számos nép tőlünk vette át. A Mátyás-kori, Komárom megyei Kócs hintó-szekere pedig — a kocsi — világszerte a négykerekű úti alkalmatosság neve lett. Jellemző, hogy ma, jó fél évezreddel a magyar kocsi megszerkesztése után, köznyelvünk kocsinak mondja az automobilt is. A mai ember közlekedik a földön, a vízen, a víz alatt, a levegőben s a bolygóközi térségekben. Sőt, mire e cikket kinyomtatják, alighanem a holdon is. E hatféle közlekedésnek a középkori ember csupán első két fajtáját ismerte. A földi, „szárazi" közlekedést és a hajózást. Ezúttal régi „szárazi" közlekedésünk néhány emlékét elevenítjük meg. A régi szárazföldi közlekedés energiaforrása az ember saját ereje volt — a gyalogszer, az „apostolok lova" — , vagy az állaté. Tevéé, iramszarva sé, szarvasmarháé, lóé. A robbanásszerű változás csak a XIX. században következett be. Ám a gőzgép, a robbanómotorok, a sugárhajtású repülőgépek, az atomenergia-hajtotta hajók és tengeralattjárók felfedezése előtt sem topogott egyhelyben a közlekedés. Római országutak a Dunántúl — az Alföld úttalansága Honfoglaló eleink — sok természeti kincsen kívül — két nagy ajándékot kaptak az új hazától. A Dunát s a Dunántúl útjait. E kettő sokáig kárpótolta a magyarokat azért, hogy nem volt s immáron régóta nincs tengerünk. A Dunántúl kövesút-hálózatát a rómaiaktól örököltük. A rómaiak — akik az időszámítás kezdete idején szállták meg Pannóniát, s azt 410 körül adták át a hunoknak — tájunk első útépítő népe voltak. Kővel borított országútjaik Zimonytól Budáig s Aquincumtól Esztergomon, Komáromon át Bécsig követték a Dunajobbparti határnak, a Limesznek erődrendszerét. De áthálózták a Dunántúlt is. A határvonal útrendszerének egyik természetes csomópontja a mai Nagy-Budapest térsége volt. Nem csupán Aquincum helytartósága és a II. segéd-légió tábora tette fontossá ezt a tájat, hanem a pesti rév is. Ez — a magyar Duna-szakasznak máig legkeskenyebb pontja — a kelet felé vezető útvonalnak is kulcspontja volt. Itt hídfőállásukat a bal partra is áttolták: a pesti belvárosi templom alapfalai római tábor kövein nyugszanak. A római kövesutak maradványait — Nagytétényben, a budai Vízivárosban, Aquincumban — számos helyen megtaláljuk. A Buda —Budakeszi—Zsámbék felé vezető modern utunk, éppen úgy, mint az Óbuda— Piliscsaba—Dorog felé vezető régi Bécsi országút — másfélezer évesnél idősebb római utak nyomvonalát követi. Sokhelyütt — Solymárnál, Süttőn, Nyergesújfalun, de Budán is — századokon át strázsálták ezeket az országutakat a rómaiak mérföldjelző kövei. A magyar honfoglalás idejére az I —V. századi római országutakat már rég felverte a gaz. Nem volt azokra szüksége hunoknak, avaroknak s jóidéig a magyar ősöknek sem. Ezek ugyan nem csak lovagoltak, de kocsiztak is. Mégis: nem szekereik számára építettek utakat, hanem az egyetemes úttalanságra építették — eleinte úgy látszik, kétkerekű — szekereiket, taligáikat. Amíg a Dunán túl a népvándorlás porával borított római úthálózat csak újjászületésére várt, addig az Alföldön egyetlen úttalan út volt kerek Magyarország. S a Duna, meg a Tisza nyáron és áradások idején két, három felé szakította a hídtalan országot. Egyetlen hídépítőnk a tél volt. Legrégebbi cölöphidunkat Zsigmond király építtette Pozsonynál, az 1420-as években. Ez azonban éppen úgy nem állta a telet, mint az az első hajóhidunk, amelyet Buda és Pest között az 1570-es években Szokollu Musztafa pasa építtetett. Télidőben, áradáskor mindkettőt szétszedték s eltették — tavaszra. Egy XII. századi berni kódex miniatúrája megőrizte Barbarossa Frigyes császár 1189. évi magyarországi átvonulásának képét. Ezen a képen — III. Béla magyar király öccsének, Géza hercegnek vezetésével — katonák irtják bárddal a fákkal benőtt utat. Talán éppen eltemetett római kövesutak felett! A magyarok lova és szekere A besenyők támadása elől menekülő magyar honfoglalók Kelet-Európának, Nyugat-Ázsiának abból a — lovas és kocsizó — néptengeréből származtak, amelynek eleiről — szkítákról, hunokról — már az időszámítás előtti századok régészeti emlékei s a népvándorláskor írott feljegyzései 38