Budapest, 1969. (7. évfolyam)

10. szám október - Bajor Nagy Ernő: Konyhák 90 ezer kosztossal

Budapestről Tavaszelő Az utcán lent magányos lámpafényben vágyak és álmok fázva imbolyognak. Házunk körül a februári éjben a szél megvadult ménéi nyihognak. Hangjuk felcsattan, tavaszt szimatolnak, nyargalva a hegyeknek iramodnak. Házsorok szeme mind álomba hull s a sötét csend szivemre ráborul. A Körút A hó nélküli, felhős téli éj morogva jeges porát, szemetét arcomba sodorja, rideg utcákon fázva ballagok, sürü ember árban nagyon magam vagyok. Aztán a Körútra kifordulok, ismerős fényözön körülzuhog, szunnyadó, vénült házak homlokán neonfényvirág mosolyog reám, zöld fénypázsit kezetfog kék harangvirággal s a szegfüpiros szembenéz a holdsugárral — rosszkedvemet, mint csikket eldobom: ez utcák, házak közt van otthonom. Klára jön felém Nedves járda. A neonfényvirágok tócsák tükrében az út közepén kéken virítanak, tűnődve állok, mig Klára jön felém. Gesztenyebarna nagy szeme kitágul pupillája delejesen ragyog, a házak homloka mosolyba lágyul s fényárral köszöntenek ablakok. Kerge tavaszi szél bújik nevetve Klára mellére s már combját karolja át, lobbanó láng ível suhanó fellegekbe s égre röpíti a szerelem vörös csillagát. Húszéves volt s húszéves voltam én, — emlékezés csupán e költemény. Alkony Rézhomloku tornyok ágaskodnak, háztetők közt égre lázadoznak, lombosodó, hívó Dunaparton lehunyta szemét a cinkos alkony. Vallató csend költözik a földre, csókba házsorok fonódnak össze. Kék és piros transzparensek fénye gőggel szökik házak tetejére, gyöngyfüzérrel aranylik a Lánchíd, csillagtenger égre sziporkázik. Fanyar ízek repülnek a szélben, mint szerelem nyers tavaszi éjben. Látkép Barna zsindelyes háztetők fölött fehér tornyok szárnyalnak könnyedén, karcsú, fiatal, cifra testüket körülbecézi a nyárutói fény. Kémények lépnek fontolt szelíden a tornyok mellé, galambraj kereng, kék mosolyát lágyan teríti szét ismerősen a gépzsivaju csend. Antennák Antennák szöknek tetőkről az égre, némán figyelnek távoli zenékre, magukba isszák világok szavát, felhő lógatja nyakukba haját. Gyárkémények, tűzfalak Füstjeleit sápadó égre írja kormosfejű gyár kémény konokan, nyárvégi higgadt hülő ragyogásban a fáradt csend vibráló nyugtalan. Merészen égbeszökő tűzfalakra árnyék kúszik fel észrevétlenül, aranyló fényük sivárságba roskad, perzselő szivük józanságba hűl. Repül a hólabda 1. A tél horkanó fehér paripái havat fújva az utcákon robognak, lélekzetüktől elsápad a város, jégvirágot kirakatokba dobnak. A halvány neonrudak hószakállal vaksin lebegnek szelek ritmusára, rideg utcák pislogó házsorában szerelmesek simulnak össze éjszakában. 2. Repül a hólabda s nyakadba csurran, gyerek leszel s véred nevetve pezsdül, fürgén gyúrod már válasz hógolyódat és játékos kezed dobásra lendül. Széltől és futástól kipirul arcod, hópelyhek friss szagát magunkba isszuk, oly habos, súlytalan az ég felettünk, mintha cseresznyefák hullatnák ránk le szirmuk. E versek csak szemelvények Budapestről és Budapesthez szóló verseimből; egész kötetre való gyűlt össze belőlük az évek folyamán. 19