Budapest, 1969. (7. évfolyam)

10. szám október - Szüts László: Pesti pinceszerek

gel, meg bimbózó borvirággal. Ki tudja, milyen emlékek fújdogálják kopasz fején azt a néhány hajszálat, amikor leereszkedik a kiskőrösiek borozójának lépcsőjén. Ha új borszállítmány érkezik, biztosan jelen van. Nagy szakértelemmel szemléli a bor lefejtését, segédkezik a hordók beállításánál, tanácsokkal szolgál. Pertuban van a borozó vezetőjével, s legalább egy tucat törzsvendéggel. Egyszerre 5—6 pohár bort kér, s minden jelenlevő ismerőse elé odatesz egyet. Persze, neki is mindig kezében a pohár, azzal jár sorra koccintani. Egyszer elém is odatett egy pohár bort. Annyiszor láttuk már itt egymást, hogy azt hitte: ismerősök vagyunk. „Szervusz!", mondta és koccintott velem. Azóta mindig köszöntjük egymást. Bárhogy tömve a borozó, az emberek feje fölött rám emeli a poharát: szervusz! Máskor meg észreveszem, hogy elmereng rajtam: vajon honnan köztünk az ismeretség? Mintha szégyellné, hogy a nyakamba akaszkodott. Ebből is nyilvánvaló: nem korhelyekről beszélek. Még kevésbé alkoholistákról. Hamis képet nyújtanék, ha tagadnám, hogy ilyenek nem vetődnek be termelői borozókba. De tessék tallózni az iszákosokról szóló tudósításokban, riportokban, tessék beülni bírósági tárgyalásaikra! Szóba kerül-e tanyázó helyeik között valamelyik borozó? Csak ritkán. Legfeljebb véletlenül, alkalomszerűen garázdálkodnak a borozóban. Egyszerűen azért, mert az effajta embereknek az itteni légkör nem kedvez. A borozó légköre nem az alvilág légköre, sokkal inkább a szőlővidéki pinceszereké. Az egyetem környéki, Badacsony borozó törzsvendégei zárkózottabbak. De a zárt ajtón is van kulcslyuk. És én ebben a borozóban is sokat leselkedtem már. Ha nem tudnám, müyen időszakban járunk, itt rögtön rá kellene ébrednem. íme, a lépcső alatti pultnál — két hónapi szünet után — ismét ott látom Krisztust a tanítványaival. Bocsánat! Elnevezésük kizárólag fantáziám önkényes produktuma. Krisztusnak a köpcös, torzonborz hajú idős férfit nevezem. Itt tanít a szomszédos egyetemen. Nyilván esti tagozaton, mert a tanítványai valamennyien javakorabeli férfiak. Általában tizenketten vannak, de néha csak tizenegyen. Úgy látszik, nekik is megvan a Júdásuk. Akkor is három kancsóba méretik a bort, s akkor is tizenhárom poharat kérnek hozzá. Ez itt az Utolsó Vacsora szertartása. Hetente egyszer kerül rá a sor, az utolsó tanítási napon. Ilyenkor tájékozódhatom a heti órarendjük felől. Csak úgy röpködnek néha a politikai gazdaságtan tételei a boroskancsók körül. Elmélkedés Mire gondol a bennszülött pesti ember az első pillanatban, amikor ezt a szót hallja: pince? A szénpor jut az eszébe, ami évről évre gyülemlik a bérházak alatt, a rekeszekkel elkülönített szenespincékben, meg a fűrészelt fa, amit téli estéken gyertyaláng mellett aprítani kell — de a bor eszébe se jut. Mifelénk viszont pincén csak borospincét érthet az értelemmel bíró ember. De mit ért a pinreszeren ? Ideje lesz most már a szó gyökeréig ásni. A Zala forrásánál fekvő Szalafő nevű kis község hét, úgynevezett „szer"-ből áll. Hét házcsoportból, hét elkülönülő településből. A települések a domborzati viszonyokhoz igazodnak. A tanyák egyegy domboldalon verődnek össze. Mifelénk a pincék verődnek össze így egy-egy domboldalon. A község már városi település képét mutatja. De a pincék még a régi „szer" képét őrzik. S aki kimegy valamelyikbe, az a pinceszerre megy ki. De a pinceszerezés nem egyszerűen ezt jelenti. Ahhoz időzni kell egy kicsit a pincénél — tanyázni. Szalonna, kolbász, kenyér, s egy-két pohár bor mellett megtárgyalni a vüág folyását. Néha mulatni. Hallottam én már háromnapos pinceszerekről is. Egyik dédapám viszont egyedül szeretett pinceszerre járni. Estefelé, ha elúnta magát, csak nyakába akasztotta a tarisznyát, s kiballagott a pincéhez. Két-három pohár bort ivott, nem többet. Az asszonynépnek hazavitt egy kis üveggel. Ő maga otthon soha nem ivott. Mindebből látható, hogy a pinceszert a férfiaknak találták ki. Ami nem jelenti azt, hogy a nők onnan kitiltattak. Árnyjáték és záróra A borozó, ahol végül kikötök, külvárosi borozó. Igyekeznem kell, hogy fél kilencre odaérjek. Miért? A borozónak van egy irodahelyisége. Deszkából ácsolt, barnára festett fülke a sarokban. Egyik oldala azonban üvegezett. Hát ezért kell igyekeznem, hogy fél kilencre odaérjek. Hanem, feltűnően kevés törzsvendéget találok ma az üvegfal előtt. És mögötte semmi fény! És az asszonyt se látom a pultnál, csak az öreget, a borkimérés vezetőjét. „Hiába sietett!", hallom mellettem a lottóárust. „Hogyhogy?" „Nézzen az öregre!" Nézek az öregre, csuda szótlan, csuda komor — de még mindig nem értem. „Nincs többé sztriptíz!" — mondja a lottóárus. Ez lehangol engem is. Az öreg pincevezető fiatal, teltkarcsú felesége fél kilenckor szokta abbahagyni a munkát. A kilencórai zárást mindig rábízta az öregre, ő maga bement a fülkébe és átöltözött az esti „grasszáláshoz". Vülanyfényben öltözött, s az üvegfalon át látni lehetett macskamozdulatait. Az árnyjátékra tódultak a törzsvendégek, az árnyjáték mindennapos siker volt. Most megszólal a lottóárus: „Addig csinálta, míg itthagyta az öreget". — Záróra! — hallom az öreget és kiiszom az utolsó pohár bort. Felkaptatok a lépcsőkön az utcára. Sötétvörös neonreklámok égnek, mint hamvadó rőzsetüzek. Nos igen, most már hát indulni kell haza! Megyek a villamosmegállóhoz, mintha a szőlőhegyen ereszkednék lefelé. Mellettem elbotorkál valaki, megáll, felém lendíti karját, mintha szólni akarna, megkérdeni: vajon maguk fel elkezdődött-e már a szüret? 13