Budapest, 1969. (7. évfolyam)

9. szám szeptember - Zsolt Róbert: A Fővárosi Tanács Sport Köre

egy játéknapra személyenként két mázsa búza ára, plusz 15 százalék pályagondozás. Felvilágosítást nyújt báró dr. Proff Sándor a központi városházán..." Később (1939-ben) évi 12 500 pengős költségvetéssel (!) működött a szakosztály; csak a yacht szakosztály kapott ennél nagyobb támogatást! (A yacht-versenyzők elnöke dr. Reményi-Schneller Lajos vezérigazgató volt.) A teniszezők régebben is neveltek egy-egy válogatott versenyzőt, az utóbbi két évtizedben pedig folyamatosan az élvonalban voltak. A férfi csapat két esztendeje kissé visszaesett: meghalt Szigeti Ferenc edző és helyét az addig eredményes versenyzőként működő Jancsó Antal vette át. A csapat másik erőssége: Machán Róbert bevonult katonának. (Azóta Davis Kupa játékos lett belőle.) A női csapat a legfiatalabb az első osztályban. A válogatott kerettag 19 éves Szörényi Judit 14 éves huga is tagja az együttesnek és a többiek sem sokkal idősebbek. Ez a fiatal gárda a múlt évben a 4. helyen végzett az ország legjobbjai között, pedig zömében ifjúsági és serdülő korú versenyzőkkel állt ki a mérkőzésekre. A városmajori fedettpálya A tenisz-szakosztály kezdeményezésére építette meg a klub az ország első műanyagpályás fedett csarnokát. A Városmajorban 1967-ben avatták a fedettpályát, amely aztán némi viszályra is adott okot az egyesületben. A tenisz szakosztály magáénak tudta a csarnokot és a kosárlabdázók csak meg-megújuló viták után kaptak itt helyet. A csarnok egyébként még nem teljesen kész — hiányzanak az öltözők. Jelenleg egy udvaron és úttesten kell átgyalogolni (télen is!), hogy a szabadtéri pályák mellé emelt öltözőkhöz juthasson a versenyző. Az építkezésre egyelőre nincsen költségkerete az egyesületnek, mert a csarnok fenntartása amúgyis nagy anyagi áldozatot követel. Mennyi pénz kell a sporthoz? Apropos — költségek. Az évi 1,3 millió forintból félezer sportoló edzését, versenyeztetését kell biztosítani. Ebből az összegből fizeti a klub az edzők bérét, tartja fenn sok százezer forintért a létesítményeket (a csarnok mellett 9 szabadtéri pálya működik, van egy vízitelepe a VTSK-nak a Népfürdőutcában és röplabda pályája a tanácsháza udvarán). A fenntartás, a bér, a vidéki mérkőzések, a bírói- és nevezési díjak stb. alaposan megterhelik a költségvetést, s csoda, hogy az első hallásra nagy, de utána számolva aránylag kis összegből hogyan telik felszerelésre. Az ember nem is gondolná, mennyi pénz kell a sporthoz. Egyeden darab kosárlabda — amilyent a szövetség előír a mérkőzésekre — 1200 forintba kerül. Az edzéseken pedig annyi labda kell ahány játékos van. A versenyzésre alkalmas teniszütő ára 1400 forint, a BNV-n vásárolt kettes kenuért 11 000 forintot fizetett ki a klub. Egy lapát 420—460 forintért kapható. (Luxus-adó van a sportcikken !) Kellenek cipők, mezek, melegítők. Kárász Jánosnak, az egyesület 207 cm magas válogatott kosárlabdázójának 52-es lába van! Neki esetenkint 560 forintért kell cipőt csináltatni. Elismerésre méltó, hogy a klub mégis becsülettel el tudja látni félezer sportolóját, van részükre edző, pálya, felszerelés. Az egyesület az 1,3 millió forintos költségvetésből 430 000 forintot saját erejéből teremt elő, pedig nincs futball-szakosztálya, amelyik vonzaná a közönséget. A bevétel a tagdíjakból (1000 tagja van az egyesületnek), a bérletekből és a rendezvényekből adódik. Sokkal könnyebb lenne az egyesület helyzete, ha a vállalati sportkörökhöz hasonlóan a létesítmények kezelését a bázis-szerv — ebben az esetben a főváros tanácsa — venné át. Klubhűség A tanácstól egyébként sok támogatást kap a VTSK. A sportot szerető vezetők segítenek a versenyzők, játékosok elhelyezésében, a pártbizottság évente rendszeresen napirendre tűzi a klub problémáit, a kulturális és sportügyekkel foglalkozó elnökhelyettes is rajta tartja szemét az egyesületen és ha kell, megadja a szükséges támogatást. A vezetők egyre inkább igénylik — és ezért tesznek is valamit —, hogy a főváros tanácsát tekintélyes, rangos sportegyesület képviselje. Ezt a tekintélyt és rangot egy-két szakosztály már is biztosítja. A teniszezők mellett a női kosárlabda-csapat is hosszú ideje az élvonalban van, legutóbb 1967-ben nyert bajnokságot és szerepelt a Bajnokcsapatok Európa Kupa tornáján is. Az együttes tagja a magyar mezőny gólrekordere, Inácsi Imréné, aki „civilben'' a Transelektro vállalat munkatársa: négy nyelven levelez. Férje — a fővárosi tanács osztályvezetője, a volt kitűnő atléta — társadalmi munkában a női csapat atlétikai, kondicionális edzéseit vezeti. A férfi együttes csupa fiatalból áll, a csapatkapitány, Petrányi Ernő a maga 27 évével öregnek számít. Végzett közgazdász, ő egyébként osztályvezetőként dolgozik a tanácsnál. A kosárlabdázók három nagyon tehetséges játékost adnak az olimpiai válogatott keretbe. Ezekre a fiatalokra más klubok is szemet vetettek. Egyikük — nemrég végzett mérnök — egy fővárosi nagyüzemtől kapott ajánlatot. Mégpedig azt, hogy 1400 forintos fizetését 2300 forintra emelik, három éven belül szövetkezeti lakást adnak neki és kifizetik helyette az ösztöndíjat, amelyet tanulmányai idején a Hajógyártól azzal a feltétellel vett fel, hogy munkahelyváltoztatás esetén visszatéríti. Ellenszolgáltatásként csak annyit kért a nagyüzem, hogy az illető játékos írja alá az átigazolási lapot és annyit edzzen — munkaidő alatt is —, amennyit csak bír. A játékos mégis a VTSK-ban maradt. A Hajógyár vezérigazgatója segített — de nem a sportolónak, hanem a mérnöknek, akiről közvetlen felettesei a lehető legjobbakat mondták. Ha az illető nem kifogástalan munkaerő, akkor a VTSK a legjobb akarattal sem tudta volna visszatartani. — Nagyon nehéz ellenállni a csábításnak — mondja a klub elnöke. — Mi nem tudunk különleges kedvezményeket nyújtani. Mégis jelentkeznek nálunk fiatalok és meg tudjuk tartani klasszis-versenyzőinket is. Egyrészt azért, mert vonzó számukra a jó kollektíva, a jó szellem, másrészt pedig ők maguk tisztességes sportemberek, akik becsülik klubjukat, amelyben a legjobbak közé emelkedtek. Sikerek, remények Vannak esetek, amikor katonai bevonulás, vagy más elháríthatatlan körülmények miatt távozik versenyző. így került el a kajak-kenu szakosztálytól az 1967-ben vüágbajnoki bronzérmet nyert Szántó Csaba, vagy a szintén válogatott szintű Ködmön, illetve Fodor. A kajak-kenu szakosztály azonban nélkülük is az országos élvonalba tartozik, öt versenyzőt ad a válogatott keretbe. Különösen a Frey testvérektől várnak sokat a szakemberek. A teniszezők, a kosárlabdázók, a tollaslabdázók, a kajakozók és kenusok szerepelnek a legjobbak között, a többi VTSK szakosztály nem rendelkezik első osztályú csapattal. A múlt évben átszervezett vízilabda együttes az OB I I-ben várakozáson felül szerepelt az idén és ugyanez vonatkozik a férfi röplabdázókra is, akik tavaly kerültek az NB II-be és idén már az élcsoportban vannak. A lányok — akik az ötvenes években bajnokságot is nyertek — szintén az NB 11-ben játszanak. Fiatalok, tehetségesek — van reményük arra, hogy majd visszajutnak az első osztályba. A sakkozók az OB II-ben, a férfi asztaliteniszezők az NB Ill-ban vannak, de a szakemberek biztosak benne, hogy egy-két éven belül ismét feljebb jutnak. Még egy szakosztálya van a klubnak; a természetjárók azonban nem versenyeket, hanem túrákat szerveznek — évente mintegy 150-et. Mindegyik szakosztály hoz örömet a klubnak és mindegyiknek vannak gondjai. De hát ilyen az élet minden sportegyesületben. A VTSK mindenesetre büszke lehet, hogy több sportágban a legnagyobb klubokkal is fel tudja venni a versenyt, sőt mi több, még maga mögött is tudja hagyni a nagy vetélytársakat. Októberi számunk tartalmából Viszkei Mihály: A lakosságellátás tervezése Siklós László: A főváros pályaudvarai Mándy Éva: Mozi-válság ? Szüts László: Pesti borpincék Vargha Balázs: Arany János Budapestje Város az időben IV. A bronzkori népek országútján 33