Budapest, 1969. (7. évfolyam)

9. szám szeptember - Vincze Oszkár: „A lift nem működik”

FÓRUM „A lift nem működik" Korszerű lakóházaink beruházásában manapság a vízvezeték, a központi vagy távfűtés, a villany, a gázvezeték, mind többhelyütt a szemétürítő automata, a központi rádió-tévé antenna, a függőleges közlekedés eszköze: a felvonóberendezés stb. — röviden az épületgépészeti megoldások részesedése— az i960—1975 közötti időszak minden igénynövekedését is számítva, 14,2%-ról több mint 27 %-ra növekszik. Az épületgépészet költséghányada az építőipari beruházásokban 1968-ban kereken 20 % volt. Az egész hazai építőipari tevékenységben (iparral és mezőgazdasággal együtt) a beruházási költség több mint 45 technológiai szerelés, ami a távlati fejlesztés előirányzatainak ismeretében 1975-re a 67 százaléknyi átlagot is elérheti. A civilizált világ metropolisaiban már régen megoldott kérdés a közműves, vezetékes ivó- és ipari vízellátás, sőt, nagyobbára a csatornázás is; az olaj és gázfűtés, a légkondicionálás térhódításával a fűtés is egyre magasabb színvonalú. Manapság is világszerte több-kevesebb fejtörés tárgya azonban a sokszintes lakóépületek, közintézmények, áruházak, kulturális intézmények hangyabolyaiban a függőleges közlekedés emberséges, folyamatos lebonyolítása. Közhelynek számít: a világ metropolisaiban a telekérték roppant arányú emelkedése miatt maholnap már csak a magasházak, sőt, a felhőkarcolók építése lesz rentábilis. A telekérték olyan tényező, amely — közvetve bár — alig néhány évtized során nagy mértékben megváltoztatta az építéstechnikát, a technológiát, sőt, a városok külső képét is. Minél gyorsabb a fejlődés üteme, annál nagyobb súllyal esik latba a borsos áron megvásárolt telek fölötti „légtér" hasznosítása. Kezdetben a fejlődés tendenciája elsősorban a magán- vagy éppen a közületi beruházó ügye volt. Ma már azonban az előrelátó államvezetés is rendkívül fontos kérdésként mérlegeli, hogy minél kevesebb mezőgazdasági művelésre alkalmas területet ragadjanak el eredeti rendeltetésétől. Budapesten a lakóépületekben és a közintézményekben a felvonók beépítését csupán a századforduló előtti esztendőkben kezdték meg. E folyamat a fejlődés akkori ütemének megfelelően igen gyorsnak számított, bár 1870 és 1900 között a felvonóval fölszerelt lakóházak száma még 600 sem volt. 1870—1900 között Budapesten legföljebb két-háromszintes lakóházak és egyéb létesítmények épültek. 1900-ban a háromemeletes házak száma a mérsékelt iramú fejlődés ellenére is meghaladta már a kétemeletes házakét. Természetes, hogy a szokványosnál magasabb házakban a függőleges irányú közlekedés szükségszerűen egy merőben új ipar kialakulásának feltételeit teremtette meg. Érthető viszont, hogy a magyar ipar akkori fejlettségi színvonalának az egyedi, kisipari módszerekkel való felvonókészítés felelt meg. (A sorozatgyártás még a legfejlettebb ipari országokban is ritkaságszámba ment e korszakban.) A korábbi évtizedekben felvonó nélkül épített lakóházak tulajdonosai rendre hátrányosabb helyzetbe kerültek a lakások bérbeadásában. A liftes lakóépületeket lényegesen gyorsabban és főként előnyösebb bérért lehetett kiadni. Ennek hatására megkezdődött az egész más tervezői elképzelés szerint megépített régi házak lépcsőházainak orsóterében a felvonóberendezés utólagos beszerelése. Ahol semmiképpen nem volt jobb megoldás, ott gyakran mellékhelyiségeket áldoztak fel, hogy e korszerűsítést megvalósíthassák. Végül pedig, ha ilyen lehetőség sem kínákozott, akkor az udvaron, a célra legalkalmasabbnak kínálkozó helyen vasszerkezetű felvonótornyot emeltek és üvegkalitkába építtette be a századforduló budapesti háztulajdonosa a személyfelvonó szekrényét. Helyhatósági szabályrendelet hiányában e berendezések biztonsági követelményeit teljes egészében a készítő szolidsága határozta meg. Hatósági rendezés, valamint alkalmas szerelő és szakiparosok híján a karbantartás, az üzemelés zavartalanságát nagyrészt a háztulajdonos leleményessége és a házfelügyelő rátermettsége, hozzáértése határozta meg. A polgárosodás folytán 1914-ben elérkezett az ideje, hogy a főváros végre kiadja azt a hatósági rendelkezést, amely a felvonókezelés és a karbantartás előírásait rögzítette. Ekkortájt már nem kevesebb mint 1000 liftet üzemeltettek a fővárosban, és ezzel tetemesen megnövekedett a hatóság felelőssége a függőleseges irányú közlekedés műszaki és biztonsági előírásainak kiadásában. Az első világháború, a forradalmak, majd az ellenforradalom, később pedig a hosszantartó gazdasági válság miatt a felvonópark ismét nem gyarapodott a kívánt mértékben. A két világháború között igen kevés lakóház és közintézmény létesült. A felvonópark csupán a második világháborút megelőző mesterséges konjuktúra hatására mutatott némi növekedést. A felvonópark fejlődésében csupán 1956 után következett be igazi mennyiségi és minőségi változás. Ez a folyamat azonban még a mai napig sincs összhangban a szükséglet valóságos alakulásával. A felszabadulást követő hónapokban és években a felvonóparkra is a háború okozta mérhetetlen pusztulás volt jellemző. A hadicselekmények ugyanis a főváros felvonóparkjának túlnyomó hányadát erősen megviselték vagy teljesen elpusztították. Ez szinte szükségszerű volt — hiszen célpontot elsősorban az úgynevezett magas épületek szolgáltattak. A felvonóállománynak mindössze 26 százaléka vészelte át sérülésmentesen a hadicselekményeket: 45 százaléka kisebb, 20 százaléka pedig olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a berendezéseket teljesen ki kellett selejtezni. Budapesten a liftek gyors üzembehelyezését többnyire szükségintézkedésekkel oldották meg. Ismét érvényt szereztek az eredetileg 1914-ben megjelent, közben módosított helyhatósági szabályrendeletnek. Majd országszerte nyilvántartásba vették az üzemképes felvonóparkot, feltárták a szabálytalanságokat, és meghatározták a további tennivalók sorát. A végrehajtáshoz azonban hiányzott a szükséges javító-karbantartó szervezet. A szinte leküzdhetetlen alkatrészhiány is hátráltatta a munka minőségének javulását. Az államosítást követően a felvonógyártó ipart is átszervezték. Az új központi vállalat azonban nem felelt meg a hozzáfűzött várakozásnak. Az átszervezés során először a szerelést, majd a javító és karbantartó tevékenységet különítették el egymástól. 1952 óta a szerelést az Építési és Városfejlesztési Minisztérium (ÉVM) felügyelete alá tartozó vállalat, a javítást pedig a Fővárosi Tanács VB egyik vállalata végzi. A magas és középmagas házak tömeges építését csak az ötvenes években kezdték meg. A felvonógyártás kapacitása azonban nem tartott lépést a hazai szükséglet és az exportlehetőség növekedésével. A felvonóbeszerzés gondja tehát tovább súlyosbodott. Egész sor új, modern lakótelep építése során tudomásul kellett vennie valamennyi érdekeltnek, hogy a gyártó kapacitás még mindig jelentősen elmarad a tényleges szükséglet mögött. Emiatt például a József Attila lakótelepen az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején egész sor magas és középmagas ház építéséről le kellett mondanunk. Kizárólag felvonóhiány miatt drága, közművesített telkeket kellett feláldozni négyemeletes házak építésére — mert a szabályrendelet értelmében a négyemeletes házak lift nélkül is üzemeltethetők. (Törődött, idős emberek számára gyenge vigasz a szabályrendelet, mert számukra a lift nélküli negyedik emelet is emberfeletti terhelés.) A Fővárosi Beruházási Vállalatnak (FŐBER) jelenleg is nagy gondot okoz, hogy az ily módon eltékozolt, közművesített telkeket miképpen pótolja. Végezetül pedig aligha kell hozzá nagy „látnoki erő": az előbb-utóbb jelentkező telekhiány miatt ezeket a négyemeletes házakat kell majd egy-két emelettel „megfejelni", amelynek többletköltsége — a liftgyártás előrelátóbb fejlesztésével — elkerülhető lett volna. Milliárdokat áldozunk a lakásépítés technológiájának korszerűsítésére. Hét modern házgyárunk valósággal ontja a kész lakásokat. Amit azonban az építőmesteri munka meggyorsításán megkeresünk, azt a felvonó-28