Budapest, 1969. (7. évfolyam)

8. szám augusztus - Tarnóczi Lóránt: Szállodaiparunk helyzete

vesszük. A személyzet állandósítása, a törzsgárda kikovácsolása is állandó üzemet követel. Sok vita kísérte a toronyszállók építését, s bár a magasházaknak szállodákként való hasznosítása mindinkább tért nyer, Farkas Tibor helyesen mutatott rá arra, hogy a 13 emeletes, 700—800 férőhelyes szállodák „nem föltéüenül követendő példák" (Magyar Nemzet, 1968 szept. 22.). Reischl Antalnak ugyanez a véleménye. „A toronyház . . . elsősorban irodaháznak alkalmas. Még a Margitszigeten sem szükséges toronyházat építeni új szállónak" (Magyar Nemzet, 1969 márc. 16.). A vízellátás viszonylag könnyen megoldható, hogy azonban vízhiány esetén milyen helyzet alakul ki, arról jobb nem beszélni. Az új Budapest szálló például nem 13, de 18 szintes — s Budapesten nyáron már a negyedik emeleten is alig-alig csordogál a csap. A tűzvész esetén előálló bonyodalmakra csak utalok, mert a vertikális közlekedésben látom a főproblémát. Az igaz, hogy három vagy négy személyfelvonó ritkán romlik el egyszerre, de már kettő hibás is komoly nehézségeket okoz. S rni van akkor, ha áramszünet van vagy valahol elszakad a távvezeték? Minden toronyszállót mégsem lehet saját áramfejlesztő teleppel fölszerelni! (Egyébként ehhez külön gépház és állandóan foglalkoztatott gépész is kell.) Viszont nyolc-tíz emeletet megjárni, naponta esetleg többször is, vendégeknek és személyzetnek egyaránt túl nagy megterhelést jelent. A szép körpanorámát — ha az már olyan fontosnak tűnik — valahogyan másképp, például kilátótorony építésével kellene biztosítani. A kaukázusi Riviéráról írva, Antalffy Gyula megállapította, hogy „a legnagyobb hotelépület 590 férőhelyes... többségük azonban 300 személyes. Tökéletesen érvényesül az a korszerű idegenforgalmi szemlélet, hogy a városokból pihenni érkezőknek nem szabad üdülés közben is bérkaszárnyában érezniük magukat" (Magyar Nemzet, 1968 aug. 25.). Üdülő-, sport- és gyógyszállók esetében a pavilonrendszer ma már világszerte elfogadott. A Budapest Körszálló (Tamás János felvétele) A telepítés Az 1968-as balatonfüredi tanácskozáson sok szó esett arról, hogy hová telepítsenek új szállodákat. Heim Ernő a következő szempontok mérlegelését javasolta: jó megközelíthetőség, csönd, tiszta levegő, kellemes környezet, jó kilátás, a városkép megóvása, illetve továbbfejlesztése. Pogány Frigyes a városokba, illetve a tájba illő szállodákat követelt (Magyar Nemzet, 1968 szept. 22.). Mindezek fontos szempontok, de — nézetem szerint — nem merítik ki a problémát. Forgalmi gócpontokon, pályaudvarok és repülőterek közelében például föltéüenül szükség van szállodákra, holott ezek a környezetek sem kellemesnek, sem pedig zaj- és bűzmentesnek nem mondhatók. A városkép megjavítása esetleg a főtéren vagy a főutcán létesítendő szállodát kívánna, de ott a forgalom zaja épp oly kevéssé hagyná pihenni a vendégeket, mint jelenleg a gyöngyösi Mátra, a kaposvári Kapós, vagy a keszthelyi Hungária szállóban. Az új építményt tehát—esetleg eldugottan — egy csöndes park mellé kell telepíteni. Elsősorban tehát azt kell tisztázni, hol és milyen jellegű szállodára van szükség, s csak ez után lehet dönteni a telepítésről, a tájolásról, a belső és a külső kiképzésről. Mindez arra is utal, hogy „a szálloda" — gyűjtőfogalom, s így, mielőtt bármiféle szállodai vitatémába is kezdenénk, azt kell elsősorban eldönteni, ki milyen jellegű szállodára gondol. A balatonfüredi tanácskozás résztvevői jobbára csak azt igyekeztek tisztázni, hogy egy — már meghatározottnak tekintett — földrajzi ponton hol és miképpen legelőnyösebb egy új szállodát megépíteni. Bennünket azonban ezek a — valójában még nem meghatározott — földrajzi pontok is érdekelnek. Hosszútávú és átfogó szállodahálózat-fejlesztési tervünk még nincs. Ezért valamennyi érdekelt szervnek, városnak és községnek a bevonásával, és valamennyi lehetséges erőforrás figyelembevételével olyan szállodalánc kiépítésének a tervét kellene mielőbb kidolgozni, amelynek megvalósítása lehetővé tenné valamennyi fontosabb turisztikai körzet fölkeresését és bejárását. Az autópályák mellett természetesen nappali szállók telepítésére is gondolni kellene. Turisztikai körzeten olyan érdekes és értékes tájegységet kell érteni, amelynek kellően fölszerelt (kommunális szolgáltatások) és jól ellátott (helyi kereskedelmi és vendéglátóipari hálózat) központjából kiindulva a turista minden nap más és más nevezetességgel vagy táji szépséggel ismerkedhet, úgy, hogy reggel útra kelve estére ismét a központban levő szálláshelyére térhessen vissza. A turisztikai központok helyes meghatározása nemcsak hosszas előtanulmányokat, de gondos érdekegyeztetést is kíván. Ezért csupán utalok arra, hogy Hegyalja tekintetében biztosan Sárospatak a vidék turisztikai központja. Szatmár és Bereg vonatkozásában Mátészalkának kellene azzá lennie. Szentes, Gyula, Dunaföldvár és Baja ugyancsak egyegy fontos és érdekes turisztikai tájegység központjává válhatna. Ezekben a központokban a kereskedelmi-üzleti és a helyi igények 29