Budapest, 1969. (7. évfolyam)

7. szám július - Bertalan János: A kommunális ellátottság

Bertalan lános fl kommunális ellátottság A városiasodás messzemenő változásokat idéz elő a lakosság életkörülményeiben. A szilárd burkolatú utak és járdák, az utasforgalommal arányos, jól szervezett és kulturált helyi közlekedés, a közműves víz- és csatornaellátás, az elektromos- és gázenergia, a távhőellátás, az utak, járdák rendszeres tisztántartása és számos egyéb szolgáltatás természetes velejárója a városi életnek. Egy város fejlettségét, kulturáltságát általában a közműves víz- és csatorna-ellátottság fokával, valamint az egy lakosra eső utazások számával szokták meghatározni. Az új gazdaságirányítási rendszer a tanácsok alapvető gazdasági feladataként a város és a településfejlesztés, valamint a kommunális ellátás fejlesztését jelöli meg. Aránytalanságok A kommunális szükségletek a város népességszámának gyarapodásával és az életszínvonal emelkedésével párhuzamosan növekednek. Budapest területe 1949-ben 206,9 km2

volt, ezen egymillió hatvankettőezer 851 lakos élt. Az 1949. évi közigazgatási rendezés során Budapesthez csatoltak a környéki települések közül 7 kisvárost és 16 községet. Ezáltal a főváros területe 525,5 km2

-re, a népesség száma pedig egymillió ötszázkilencvenezer 316 főre növekedett. A fővároshoz csatolt települések falusias jellegűek voltak, rosszul ellátott kommunális létesítményekkel. A főváros népessége 1969. január i-ig bezárólag 2 millió 7 ezer főre növekedett, többségében bevándorlásokból. A népességszám ily nagymértékű gyarapodása és a főváros területének több mint két és félszeresére növekedése miatt nemcsak a régi főváros területe és a csatolt területek, hanem az egyes peremkerületek között is rendkívül nagyok a különbségek a kommunális ellátottság terén. A közigazgatási egyesítés óta a peremkerületek nagy haladást tettek meg a városiasodás útján. A Fővárosi Tanács ezeken a területeken igen jelentős fejlesztéseket valósított meg, s ennek következtében az ott élő lakosság életkörülményei közelebb kerültek a városi színvonalhoz. A települések képe és a nagyvárost jellemző kommunális ellátottsági mutatók értékei mégis messze elmaradnak a főváros belső kerületeit jellemző mutatók értékeitől. A peremkerületek elmaradottságát 1949-ben a következő néhány adat jellemezte: összes lakásainak 25%-a volt ellátva közműves vízvezetékkel, ugyanakkor a „kis-budapesti" lakásoknak 85%-a; a csatornahálózatba bekapcsolt lakások aránya 9% volt, Kis-Budapesten 66%; vezetékes gázzal pedig csak a lakások 2,3%-a volt ellátva, szemben a kis-budapesti 47,2%-kal. E cikk keretében a lakosság számára legfontosabb kommunális szolgáltatások fejlesztésével, a belső és külső kerületek ellátottsági különbségével és annak okaival foglalkozunk. Ezt annál is inkább aktuálisnak tartjuk, mert a napilapok mind gyakrabban foglalkoznak a kommunális ellátás terén Budapest egyes kerületei között fennálló ellentmondásokkal, de kevés említés történik az egyes kerületek közötti szintkülönbségek nagyságáról, valamint arról, hogy az anyagi lehetőségeken kívül milyen tényezők hátráltatják a szintkülönbségek felszámolását. A főváros közműhálózatát Kis-Budapest területére, a jelenlegi terület kétötödére tervezték és építették, ezért annak a peremkerületekben való kiépítése nem egyszerű vezeték-meghosszabbítást jelent, hanem sok esetben a meglevő főcsővezetékek kicserélését is, nagyobb átmérőjű csővezetékekre. A Fővárosi Tanács az elmúlt 18 év alatt milliárdokat fordított a közműfejlesztésre és az egyéb kommunális szolgáltató berendezések kapacitásának növelésére. Ennek eredményeként a vízcsőhálózat hoszsza 1950-től 1968-ig 1155,9 km-rel, a csatornahálózat hossza 477,5 km-rel és a gázcsőhálózat hossza 426,2 km-rel növekedett. Távhőellátás 1950 előtt Budapesten nem volt; 1969 elején a távhőellátásba bekapcsolt lakások száma már 36 883 volt. A jelentős ráfordítások növelték a főváros kommunális ellátottságát, de a perem- és a belső kerületek közötti nagy szintkülönbségeket nem szüntették meg, csak enyhítették azokat. Nem kizárólag pénz-kérdés A fővárosban egymásra halmozódnak azok a tényezők, amelyek hátráltatják a kommunális szolgáltatások arányosítását Budapest egész területén. Ezek a tényezők: a nagyarányú népességszám és területnövekedés, a csatolt területek családiházas beépítése, a lakóépületek nagyarányú magántulajdona, a régi városrészekben pedig a közművezetékek nagyfokú elavultsága. Felmerül a kérdés, miért hátráltatják ezek a tényezők a kommunális szolgáltatások arányosítását a város egész területén? A népességszám-növekedés egymagában is szükségessé teszi a kommunális szolgáltatások mennyiségi növelését, emellett a fürdőszobás lakások arányának növekedése miatt relatíve is állandóan növekednek a közműves vízigények. A családiházas beépítés miatt pedig az egy km hosszú víz- vagy csatornavezetékre bekapcsolható épületek, illetve lakások száma lényegesen kevesebb, mint a sűrű, többszintes, városias beépítésű belvárosban. Ez a körülmény az amúgy is igen magas fajlagos beruházási költségeket sokszorosan megnöveli. A magántulajdon nagy részesedési aránya a peremkerületi lakóépületeknél azért hátráltatja a kommunális ellátás színvonalának emelését, mert a közműfejlesztések során épülő víz- és csatornahálózat a nem állami lakásoknál csak a közműves vízellátás, illetve szennyvízelvezetés lehetőségét jelenti, de nem az ellátottságot. A közműhálózat igénybevétele, illetve a lakóépületeknek a közműhálózatba történő bekötése ugyanis a lakástulajdonosok elhatározásától és a bekötéssel felmerülő költségek fedezetének biztosításától függ. Köztudott azonban, hogy a peremkerületek földszintes lakásainak egy jó része már elavult, tulajdonosaik többségükben alacsonyabb jövedelemmel rendelkező többcsaládos munkások, akiknek az elsődleges szükségletet nem az évtizedek óta meglevő lakás kulturáltabbá tétele jelenti. A belső kerületek elavult közműveinek rekonstrukciója pedig leköti a közműfejlesztési előirányzatok nagy hányadát Az előzőekben elmondottakból látható, hogy Budapesten a kommunális szolgáltatások terén fennálló aránytalanságok lassú ütemű javítása nem a helytelen városfejlesztés következménye és nem pusztán beruházási kérdés. Az ivóvíz-ellátás Az újjáépítési feladatok elvégzése után, a harmadik ötéves terv időszakában 34 millió forint beruházással megkezdték a fővárosi vízművek fejlesztését. Ennek eredményeként megépültek a horányi II. számú és a monostori I. számú vízműtelepek, továbbá elkezdték a cinkotai vízmű építését. A következő tervidőszakokban a fejlesztést tovább folytatták s ezzel nagymértékben növelték a víztermelő és szállító kapacitásokat. Mivel az állandóan növekvő vízigények kielégítése talajvízzel nem volt biztosítható, a második ötéves terv időszakában megépült a folyóvíz mesterséges tisztításán alapuló Felszíni Vízmű első szakasza, 100 000 m3

kapacitással; a második, ugyancsak 100 000 m3

kapacitású szakasz építése a múlt évben fejeződött be. Az 1950 és 1968. között eltelt időszakban közel másfél milliárd forintot használtak fel beruházásokra és több mint 250 millió forintot a meglevő berendezések felújítására. A vízvezetékkel ellátott lakások arányát, a vízcsőhálózat hosszának növekedését, valamint a magántulajdonban levő lakások arányát az 1. számú táblázat adataival szemléltetjük. 6