Budapest, 1969. (7. évfolyam)

6. szám június - Zolnay László: Buda és a régi magyar ötvösművészet

Mozaik a főváros múltjából Haydn Budán Meglepetésként, titokban került Budára, József nádor felesége, Alexandra Pavlova orosz nagyhercegnő meghívására, a nagy zeneszerző. Férje iránti szeretetből, ismerve annak a zene iránti rajongását, előadatta nagy hangverseny keretében a budai Várszínházban, az 1800. év József napján Haydn egyik nagy zeneművét és annak vezénylésére a szerzőt kérte fel, aki azt örömmel vállalta. A hangverseny kitűnően sikerült. Ez volt az egyetlen névnap, amit a nemeslelkű nádorné férje oldalán eltöltött, mert egy évre rá gyermekágyban meghalt. Óbuda —Üröm határán, külön épített, szép kápolnában nyugszik. R. R. S. A gótika gengszterei a régi országutakon Régi útjaink — s valaha egyetlen úttalan út volt kerek Magyarország — már István király idejében annyira bizonytalanok voltak, hogy a király törvényeiben azonnali akasztással büntette az útonállási. De nem sokat ért ez a fenyegetés. 1224-ben három gazdag velencei kalmárt — Petro Alberti, Vito Pentulo, Donato Olivo volt a nevük — fosztottak ki Dunántúl a honi haramiák. Nyolcszáz aranyat raboltak el tőlük. A XIV. század elején egy, az avignoni pápai udvarba induló magyar úr járt pórul, őt a mai francia—olasz határ közelében fosztották ki. S mekkora volt a — lenge magyarban — Avignonba érkező magyar diplomata meglepetése, amikor támadóit a szentatya főemberei között ismerte fel. 1417-ben Borbála királyné küldte Velencébe harmincad-ispánját, az itáliai eredetű Bernardi Gáspárt s a francia eredetű Budai Mariust. Alig hagyják el az itáliai Velencébe tartó utasok a magyarországi Velencét, a Balatonnál Ötvös János budai ember és „kompániája" tör rájuk s 1300 aranyukat rabolja el. 1395-ben Egervári Lászlót és Lőrinc fiát — akik tarsolyukban 100 arannyal éppen a zalai káptalanhoz tartottak, s a kapornaki malomban szálltak meg —, nem kisebb ember, mint maga Ferenc, a jámbor életű kapornaki apátúr nyilazta halálra s fosztotta ki. 147s-ben a római pápa oldozta fel bűnei terhétől Lőrincet, a budaszentlőrinci pálos kolostor egyik szerzetesét. Lőrinc barát, mielőtt felvette a szőrcsuhát, a király szolgálatában egy veszedelmes útonálló bandát göngyölített fel. Ügybuzgalmában a haramiák vezérét karóba húzatta, társait felakasztatta, csupán egyikük „járt jól"; neki éppen csak a jobb kezét vágatta le Lőrinc. 1498-ban a Párizsból Bécsen át Budára tartó Balbi Jeromost — később II. Lajos király belső emberét —, a jeles humanistát a Vértes hegységben fosztják ki útonállók. Vagyona, lovai s ruházata elveszítését Balbi egy ékes latin versezetben énekelte meg. Az útonállókat azonban sohasem fogták el. Bakócz érsek ezekben az időkben — ha Esztergomból Bécsbe menesztett követséget harminc fegyveres lovassal kísértette embereit. Feljegyezték, hogy az egyik hosszabb útra indulót arra intették a budai várpalotában: — Vigyen magával fegyvert, ha útra kel! Mire az így felelt: — Hogyne! Hogy még azt is elszedjék! Z. L. Ki volt a Braunhaxler? A közhit szerint a „barnalábú óbudai" elnevezésnek az az eredete, hogy a lakosság zömének szőlőművelés volt a foglalkozása és a hegyek közé mezítláb menve, a nap megbarnította lábukat. E magyarázat sántít azonban, mert nemcsak az óbudaiak jártak mezítláb akkoriban a szőlőkbe, hanem az újlaki „Gaasbürger" (kecskepolgár), a vízivárosi, krisztinabeli és tabáni „Spiess"-ek is ugyanúgy. A két évszázadig szájonforgó csúfnév eredete a valóságban más. Európa vándorló kőfaragó, kéményseprő, serfőző, szalámi füstölő, kávé-, rozsolis-, cukrot főző, kőműves, terrazzórakó művesei Svájcból, a XVII. században indultak el a Graubünden ősi kantonból. Az olasz -francia — német keveréknyelvet beszélő élelmes s tulajdonképpen Svájcba is csak a XV. században bevándorolt népség jó ideig az európai hadseregek kitűnő zsoldosa volt, s mint ilyen terjesztette a helvét kártyát és a kálvinizmust is. 1680-ban Velencét lepték el. Évtizedes torzsalkodásban éltek ott, és az ősi város féltve önállóságát, ezerszámra utasítja ki őket. Ekkor vándorolnak Ausztriába, majd 1760 körül Magyarországra. Neveik olaszosak, franciásak, németesek. Viseletük szürke posztóruha, gombos barna lábszárvédő, a helyi lakók jellegzetes csavart pólyája, a Gamasch, azaz Wickelbündel. A barna „Kamásnis" keveréknép lenézett, „hergeloffener" (idefutott) volt, akiket nem szívesen vett be az akkori városi társadalom. A már élénkülő, kereskedő várossá fejlődő Pestre sem juthattak egyszerre s ezért Óbuda volt az első kikötő, ahol hozzáigazodtak a magyar viszonyokhoz. Ezt igazolja az óbudai katolikus plébánia legrégibb anyakönyve, amelyben sűrűn szerepelnek a bevándorlóknak nevei az 1700-as évek közepe után. Ott találjuk Lorenzo Stravlin, Giuseppe Viriott rozsolisfőzőket, Zuanbattista Managetta serfözőmestert, Giovanni Pestalozzi kéményseprőt, Francesco Bellieno csokoládést és sok mást. Mivel a barna kamásni volt a jellegzetességük s mivel nem szerették, sőt irigyelték is őket — gyorsan megszületett a braunhaxler név. S e gúnynév akkor is megmaradt, amikor az igazi braunbünderek már eltávoztak Óbudáról, vagy beleolvadtak az őslakosságba. A pest-budaiak azonban ezentúl már az öszszes óbudaiakra használták, mondván: „der Altofner Braunhaxler". Mátyás király sírva fakad Nagy királyunk önfegyelmezettségéről is híres volt. Csak egyetlen ízben nem tudott uralkodni magán, akkor, amikor egyik nagyszabású tervét összeomlani látta. A budai palotában történt. Mátyás, az ügyes külügyér és hadvezér, biztos kézzel szövögette a török elleni terveit, amelyek Konstantinápoly és Ázsia fontos kulcsának megszerzésével voltak kapcsolatban. Ebben nagy szerepet szánt a szultán öccsének, a pápa fogságában levő Dsemet török hercegnek. Ebben az ügyben fogadta a pápa bíboros követét. Ez egy óra hoszszat kerülgette a kényes tárgyat, mert tudta, hogy az üzenettől megfájdul majd a nagy király szíve. Végül mégis csak kénytelen volt az igazságot előadni : Mátyás nem fogja kezébe kapni a török herceget ! Ekkor az uralkodó a trónján összecsuklott és sírva fakadt. Évek óta érlelt, világra szóló terve, amely Európa történelmét is más irányba térítette volna és talán Magyarország százötven éves török rabságát is elhárította volna — dugába dőlt. Zokogott nagy felindulásában és tehetetlenségében a pápával szemben, de a pápa követét mégsem tette csúffá. Nem úgy, mint Napóleon császár, amikor Volney szenátor sejtetni engedte neki, hogy a franciák inkább a Bourbonokat kívánják vissza, — azt úgy rúgta hasba, hogy ájultan vitték el a trónja mellől. Ősrégi divat Ősapáink ruházata elég különleges volt közel kilencszáz éwel ezelőtt, ahogy azt közvetve Könyves Kálmán királyunk törvényéből tudjuk. Ő ugyanis elrendelte, hogy a „papok ne öltözködjenek világi emberek módjára. Ne hordjanak cafrangos felső öltönyt vagy pettyegetett dolmányt, vörös kesztyűt, hímzett vagy zöld mentét, nadrágot, festett csizmát vagy fűzött topánt! A mellükön selyemvarrás ne legyen!" Ezt a változatos öltözködést csak fejlett ipar és kereskedelem hozhatta divatba. S tényleg, Pest városába már a vezérek korában bolgárok telepedtek, akik egy századnál hosszabb ideig tartották kezükben a kereskedelmet. Az iparnak is Pest és Buda (a mai Óbuda) a gócpontja, bár a földművelést, kiváltképpen a szőlőkezelést sem hanyagolták el, ahogy azt a régi írásokból tudjuk. így Pest 1240-ben kétszáz hold szőlőt bérelt. A kereskedelemnek pedig a vásártartás kiváltsága adott nagy lendületet, amelyben Pest is, Buda is korán részesült. Az első Árpádok alatt Pest a vászonkereskedelem főpiaca, majd száz év múlva már selymet és divatos öltönyt is lehetett itt vásárolni. Itt cserélt gazdát a délről és északról jött különféle árucikk; ez formálta, módosította a divatot. Hármas csoda A hajóhíd, amely Pest és Buda között a mai Ybl Miklós tértől a mai pesti Vigadó alatt ívelte át a Dunát, százötven éve világcsodának számított. Nemcsak a sok-sok mázsás fuvarosszekereket bírta el, hanem azt a „rengeteg" embert is, aki rajta Buda és Pest között sétált. Úri hintók is járták és az egyik előtt mindenki kalapot emelt, mert abban ült az öreg nádorispán: Palatínus Jóska. A híd közepén pedig Budáról jövet balra ült aranyos köntösben Nep. Szent János, a vizek védőszentje. Kőfején rózsakoszorú, fölötte hét ragyogó bádogcsillag, lába előtt reszkető lángocska, piros pohárban. A jövő-menők meg-megnézik az öreg szentet s amíg egyre nézik, egyszerre csak elkanyarodik jobbra, nagy rés támad, a hajók szétváltak s megjelenik füstöt okádva, prüszszögve, puffogva az embert is szállító másik csoda: a gőzhajó. Hatalmas malomkerekeivel úgy kavarja a vizet, hogy libben-ropog a hajóhíd és táncol rajta a komoly szent is. De a derűs jeleneteknek is nemsokára vége szakad. Kétszáz méterre északra dolgoznak már Széchenyi emberei az új világcsodán: a Lánchídon. A hajóhidat ezután végképpen kiakasztották, faanyagát eladták és a nyugdíjba küldött Szent Jánost odatámasztották a vízivárosi Anna-templom egyik sarkába. Ott szomorkodott egy ideig, de csak nem bírta mégsem a száraz helyet. Visszakerült a Dunára, egy gabonás hajóra védőszentnek, mert akkoriban neki volt nagyobb hitele, nem a biztosítótársaságnak. Az új idők szelére azonban onnan is kikopott, dicsősége lehanyatlott és most a Fővárosi Múzeumban őrzik, mint a múlt emlékét. R. Rév Sándor Egy régi bécsi hírlap pest-budai hírei Bécsben az akkori helyesírás szerint ,, Wiennerisches Diarium" címen kiadott lap megindulásától: 1703-tól kezdve rendszeresen közölt budai és pesti vonatkozású híreket. Különösen figyelemreméltóak a Rákóczi-féle szabadságharcról közölt tudósításai. Ezúttal két fővárosi vonatkozású hírrel kívánjuk érzékeltetni ezt. Az első hír alapján megállapítható, hogy noha a két város lakosságának többsége a labancokkal tartott, a helyi magyar lakosság körében sokan rokonszenveztek a kurucokkal, és ezt tettekkel is bizonyították. Példája az az eset, hogy amikor a kurucok megkísérelték Pest elfoglalását, egy magyar ötvös mester beszögezte az egyik legfontosabb bástyán felállított ágyút. Ezzel megakadályozta, hogy a felkelők seregét nagyobb veszteség érje. 1707 márciusában közölték a következő hírt: „A jég miatt felszedett hajóhidat sürgősen helyreállították és (január) 21-re el is készültek ezzel. Nehezítette a munkát, hogy az ellenség nyugtalansága miatt kevés volt a fa- és szénkészlet. 21-én megérkezett Rabutin serege Pest alá s itt táborozott. Hirtelen azonban oly nagy hideg állt be, hogy a híd munkálatait be kellett szüntetni és megkezdték a hadnak hajón való átszállítását. A fokozódó hideg miatt azonban úgy zajlott a Duna, hogy ez nem volt lehetséges és a katonaságot Pesten kellett elhelyezni, ami bizony nehezen ment. Kevés volt az élelem és a fűtőanyag, úgy, hogy a sóhivatal melletti raktárak faanyagát is elfűtötték. Egy lovascsapat Hatvan felé ment, de élelem nélkül tért vissza és mind nagyobb lett a városban az ínség, és vagy 1000 ló elpusztult."