Budapest, 1969. (7. évfolyam)

6. szám június - Zolnay László: Buda és a régi magyar ötvösművészet

kás álmélkodva számol be a magyar urak temérdek hermelinjéről, tarka prémes bíbor ruhájáról, ékszereiről. A főemberek még hosszú szakálluk­ban is drágaköveket, gyöngyöket vi­selnek — írja. — A király halánté­káról arany láncocskák függenek. Az esketéskor a menyasszony fejére a vőlegény arany koronát helyez. Olyanfélét, mint amilyen a margit­szigeti korona, s mint amilyen István ifjabb király számadásában is szere­pel. A XIV. század eleje, az Árpád-ház kihaltát követő viszályok miatt, öt­vösségünk kincsei számára is tragi­kus közjátékkal kezdődött. Amikor 1304-ben a cseh Vencel király — Vencel magyar gyermek-király aty­ja — bajba jutott fiát Budáról vissza­vitte, futtában is szakított kellő időt magának arra, hogy mind a budai ki­rályi kincstárat, mindpedig az esz­tergomi érsekség kincstárát alaposan megdézsmálja. Ekkor került Prágába — sok más magyar műkinccsel egye­temben — a máig ott őrzött ún. At­tila kardja. (Ezt a fegyvert ugyan „Isten ostora" aligha forgatta, mert vagy négyszáz esztendővel későbbi Attila koránál. Ám kétségtelenül hon­foglaláskori magyar fegyverremek, amely Álmosé, Árpádé bízvást lehe­tett.) Anjou-kori ötvöskincsek Az Anjou-korral a magyar ötvös­művészetnek új virágkora bontako­zik ki. Zára városa számára Erzsébet anyakirályné és Nagy Lajos ugyan még olasz ötvössel készítteti el Szent Simeon pazar vésetű domborműves ezüstkoporsóját, ám azok az ötvös­remekek, amelyekből ma a külföld többet őriz, mint Magyarország, már jó részben Magyarországon s Budán készültek. És most pillantsunk be egy percre a hajdani budai ötvösök műhelyeibe! Kik voltak ezek a művészek és mes­terek? S mik voltak műhelytitkaik? A budavári Ötvös utca és lakói Az udvar és a pénzverőház Esz­tergomból Budára települése idején, az 1250-es években s attól fogva mind­inkább elkülönült az ötvösök, a pénz­verők, az aranylemez kovácsolok s az érem vésők csoportja. Addig nagy tö­megű olyan adatra akadunk, amely azt bizonyítja: bizonyos ötvösök, ötvös-családok csak a királyi udvar­nak, csak az esztergomi érseknek, vagy csak valamilyen egyházi intéz­ménynek dolgoztak.* * Így a királyi udvarnak dolgozó régi öt­vösök közül név szerint ismerjük IV. Béla király aranyművesét, István mestert. 1248-ban IV. Béla — megemlítve azt. hogy e je­les ötjrös már az 1235-ben meghalt II. Endre királyt is szolgálta, földadományban részesí­ti. 1243-ban ugyanez az uralkodó Szemény mestert, a királyné ötvösét nemesíti meg, testvéreivel együtt. (Akár István, akár Sze­mény bízvást azonosítható lenne a koroná­zási eskükereszt mesterével!) 1270-ben V. István Máté nevű udvari aranyművesének S?árberényben adományoz földbirtokot. Esztergomban — tán mint érseki aranymű­ves' — szerez földet 1231-ben Lőrinc latin aranyműves, 1265-95-ig ugyanitt Miklós ötvös, az érsek adományából ház-, szőlő- és malomtulajdonos. A garamszentbenedeki apátság 1075-ben — alapításakor — kapja I. Gézától Nesku váci aranyművest és test­véreit; 1275-ben az apátság ötvöse Hench mester. A királyi udvari ötvösöknek egyi­ke, Simon sienai ötvösnek fia, Galli­cus Péter mester, I. Károly király idején Budán kezdte meg pályafutá­sát. Ura azzal jutalmazta munkáját, hogy megtette őt Szepes és Lubló vára várnagyának. Később, Károly király második nagy pecsétnyomójá­nak elkészítéséért Jamnik felvidéki falut kapta adományba. Gallicus Pé­ter mesternek testvére, Gallicus Mik­lós nemcsak az ötvösségben volt tár­sa, hanem 1335 után követte őt a sze­pességi várak várnagyi tisztségében is. Gallicus Miklós az első magyar­országi ötvös, aki már szignóval, még­pedig nevének (Nicolaus Gallicus) kezdőbetűivel is ellátta munkáit. A Gallicus testvérek működése azért emlékezetes, mert Gallicus Miklós az első, akinek esetében a mestert a mesterművel már össze tudja kötni a kutatás. így ötvösségünk történe­tének búvárai egész sorát ismerik azoknak az ötvösremekeknek, ame­lyek a Gallicus-műhelyből kerültek ki. (Ilyen az N. G. jeggyel ellátott iglói talpaskereszt, a vízaknai és szél­aknai kehely, a körtvélyesi ostyatar­tó.) A kutatók Gallicus művének tu­lajdonítják a Mátyás-templomnak azt a gótikus kelyhét is, amely az 1944/45. évi hadi események során kalló­dott el. A XIV. században, a városi céhek megszilárdulásának idején, az ötvö­sök helyzete is megváltozik. Buda középkori levéltárai megsemmisül­tek; így nem tudjuk, mikor alakult meg a főváros első ötvöscéhe. Bizo­nyos azonban, hogy a XIV. század derekán, s bizonyos, hogy Buda meg­előzte a Szepesség (1370) és Kassa (1376) ötvöscéhének megalakulását. Az 1413 — 21 között leírt Budai Jog­könyv 99. szakasza megemlékezik az — akkor már bizonyára régóta mű­ködő — budai ötvösök céhéről, s elő­írja a céhmestereknek, hogy heten­ként kötelesek ellenőrizni a céhtagok munkáját. Megismétli ezt a város 1522. évi árszabása is, s máglyával fe­nyegeti azt, aki a nemesfém felhasz­nálásakor abba a megengedettnél több rezet ötvöz. A középkori budai ötvösök tekintélyét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy nem egy közü­lük részt vesz a város kormányzatá­ban; 1363 és 1526 között pedig mint­egy húsz budai ötvöst találunk a vá­ros háztulajdonosai között. Helytör­téneti adataink azt mutatják, hogy az itteni aranymíveseknek — csakúgy, mint Prágában — külön utcája volt. A XV. századtól a mai Táncsics Mi­hály utcát nevezték ötvösök utcájá­nak. Nemzetiségi helyzetüket tekint­ve a magyaron kívül tekintélyes szám­ban akadtak közöttük németek, ola­szok is. A gótikus ötvösség, mint „nemzeti műipar" A XIV. századtól fogva alakul ki a magyar ötvösségnek sajátos és egye­dülálló sodronyzománc művessége. Technikai és stiláris jegyeik jelleg­zetesek; a hozzáértők száz és száz tárgy között nyomban megtalálják a magyar eredetű ötvösremekeket. Az említett sodronyzománc-művesség­nek páratlan szép emléke az eszter­gomi kincstárban őrzött ún. Nagy filigrános kehely. „A nagy fantáziá­val szerkesztett ornamentika, gaz­dagsága mellett, mégis csodálatosan egyszerű. Sodort drótból szerkesz­tett köröket körök zárnak be, ezeket gazdag variációkkal ornamensekké képezte ki a magyar mester. Az ap­róbb kör-körös ékítményeket na­gyobb körök zárják be. Ezeket felül granulák, bőr-tűk díszítik. A bőr­tűk gazdagabbá tették az ékítményt: az apró gömböcskék gyertyafényben fokozták az arany csillogását" — írja ötvösségünk kutatója, Somogyi Ár­pád. Az ötvösök — kiknek műhelyébe egy percre benyitunk — úgy készí­tették ezeket a gömböcskéket, hogy a megolvasztott fémet bizonyos ma­gasságból hideg vízzel teli edénybe cseppentették. Az öntés vegyes mé­retű golyócskákat eredményezett. Ezeket azután szitán válogatta szét az ötvös. (Később a sörétet készítet­ték így.) Ilyen bőr-tűs és filigrános technikával készült az esztergomi kincstár ún. Mátyás diák kelyhe, a szakolcai kehely. (Hasonlóak voltak a budai főtemplom eltűnt kelyhei is.) A sodronyzománc-technikának a vi­lágon egyedülálló remeke a XV. szá­zad első felében készített Suki Bene­dek kelyhe s a Szécsi Dénes-féle ke­hely. Az előbbin, amelyet a gyulafe­hérvári székesegyház számára készít­tetett Suki Benedek erdélyi főember, a kor — 1437 — 39 körül vagyunk — minden ötvöstechnikai bravúrja egye­sül. Sodrony- és rekeszzománc, filig­rán, öntvény, véset váltakozik ezen a páratlan műremeken. A kehely pa­rányi fülkéiben pedig egy miniatűr­galéria — számba menő szoboralakkal találkozunk! A budai királyi kincstár emlékezete 1380. április 6-án Budán tett vég­rendeletet Nagy Lajos anyja, Piaszt Erzsébet királyné. Ebből tudjuk meg, hogy az özvegy óbudai várkastélyá­nak sáfára 715 márka súlyú ezüst edényt őrzött. Az edényeken kívül a végrendelet számos arany és ezüst ereklyetartót, aranykupát, diadémet, címertárcsát, egyházi kegytárgyat is felsorol. Mátyás kincstárának gazdagságá­ról csak egyetlen röpke adatot idéz­nék. Szemtanú, Hans Seybold bajor nemes írja: a menyegzői lakomán, 1476-ban 927 arany és ezüst asztali edény díszíti a pohárszékeket. Sey­bold — akinek a számszerűségekhez nagyobb affinitása volt, mint a művé­szetekhez, s akit a király kincstárába is beengedtek — feljegyzi, hogy ott három hatalmas halom ezüsttálat lá­tott, aranyozott fürdőkádakat, kéz­mosótálakat, vedreket, összesen, úgy írja, 3036 ötvöstárgyat. A Mátyás-kálvária Nos, hát ebből a Seybold-látta 3036 Mátyás-féle ötvöstárgyból csak egyet nézzünk meg tüzetesebben! (A töb­binek úgyis rég lába kelt.) A Má­tyás-kál váriát. E pompás ötvösremeknek felső ré­szét 1410 körül a francia udvar ötvös­művészei készítették. „Az európai ötvösművészetnek egyedülálló, szín­arany, ún. ronde-bosse zománccal ékes, csodálatra méltó alkotása", — méltatja Somogyi Árpád. A kálvá­riának, amelyet alighanem Zsigmond kaphatott ajándékba, talprésze meg­rongálódhatott, mert azt Mátyás ko­rában — olasz vagy magyar ötvös­művész — új talprésszel cserélte ki. A reneszánsz stílusú talprészen a lá­bakul szolgáló szfinxek Mátyás cí­merét tartják, de annak egyik kis kép­mezejében — Marsot, a hadistent mintázva — magának Mátyásnak képe is megjelenik. Ez a remekmű — amely a Suki-kehely mellett ma az országnak talán legjelentősebb öt­vösműve — Mátyás budai kápolná­ját díszíthette. Utóbb Corvin János vetette az esztergomi érsekség zálo­gába, s így maradt az máig az ottani kincstár tulajdonában. Értékét már a XV. század végén 40 000 aranyra becsülték. Budai műkincsek pusztulása 1526. augusztus 30-án ért Budára a mohácsi csatavesztés híre. Mária ki­rályné nyomban felmálháztam a kincstárat, s hajón, szekéren lóhalálá­ban menekítette azt Pozsony felé. Két gályáját a Garam-toroknál süllyesztet­ték el. A Bécsbe került kincsek az ot­tani kincstárba s a nemzetközi mű­kereskedelem áramlataiba kerültek. De nem jártak jobban azok az öt­vöskincsek sem, amelyek Buda váro­sának s a budai egyházaknak birto­kában voltak. Szent Gellért püspök ezüst koporsóját még Lajos király foglaltatta le, hogy anyagából pénzt veressen. A budavári Szent Zsig­mond prépostság ötvöskincseit 1526-ban, Stomfánál a Szent Györgyi és Bazini grófok katonái rabolták el. (A kárt 3000 aranyra taksálták.) A vízi­városi karmeliták kincstára Nagy­szombatban, a Mária Magdolna­templomé az alsó-ausztriai helytar­tóság kezén sikkadt el. A Mátyás­templom műkincseit Pozsonyba me­nekítették. Egy részük 1686 után visz­szakerült, azonban II. József alatt a főtemplom egész kincstárát dobra verték, s 1944-re mindössze két kely­he maradt meg Buda leggazdagabb egyházának. (Ma mindössze az egyik gótikus kehely töredéke van meg.) így hát elmondhatjuk: Buda s az or­szág egyik leggazdagabb templomá­nak, az egykor harminc főnyi egy­házi személyzettel működő Nagy­boldogasszony (vagyis Mátyás-) temp­lomnak egyetlen műtárgya maradt meg! Az a reneszánsz stílusú bronz kandeláber, amelyet 1526-ban Szu­lejmán szultán vitetett Isztambulba. Az megvan ma is! Nem járt jobban az óbudai káp­talan, a pálos főkolostor s a margit­szigeti apácák kincstára sem. A pá­losok kincstárát a Homonnai Dru­gethek lopták el Homonnán. Az apá­cák menekített műkincseit Ferdi­nánd zsoldosai Esztergom táján dézs­málták meg. S mi lett magának Buda városának kincs- és pénztárával? 1541-ben — a németekkel rokonszenvező — Pál­czán Péter budai bírónál Fráter György 57 000 arany értékű ékszer­neműt talált, s 40 000 aranyat, vert pénzben. Ez volt Buda város egész vagyona! Egy fillér sem maradt be­lőle az utókorra! .98

Next

/
Oldalképek
Tartalom