Budapest, 1969. (7. évfolyam)

5. szám május - Sulyok Katalin: Korunk betegsége

Emlékek a Kisbalta vendéglőből — Amikor én átvettem a híres Kisbalta vendéglőt a budai Várnegyedben, a Balta közben, az élet itt már csöndben zajlott, nem voltak duhajkodások, és ha este valaki elkurjantotta magát a Dísz téren, azt meghallotta még a Bécsi kapu téren álló rendőr is. Volt ennek a vendéglőnek egy régebbi tulajdonosa: Klein Hackel János. A magyar vendégek lefordították a német nevet, így lett a Klein Hackelből Kisbalta. Az utcácskát pedig a vendéglőről nevezték el. Most, hogy már nyugdíjban vagyok, ráérek elbeszélni, mi minden történt a Kisbaltában. A húszas években én vezettem a boltot. Akkoriban a törzsvendégek két asztaltársaságot alkottak. Az étteremben volt a híres Muskátliasztal, a vári tisztviselők, írók, bírók, papok, katonatisztek és nyugdíjasok köre. A másik asztaltársaság a söntésben ült: a környékbeli iparosok, kereskedők, urasági alkalmazottak, sok lakáj, portás, szakács, meg a vidékről fel-felruccanó kisgazdapárti képviselők. (Csak egy volt különülő, a „kegyelmes úr", Sokorópátkai Szabó István. Ő mindig egyedül borongott, a Muskátli-asztal nem fogadta be, a söntés meg „alacsony" volt neki. Megkövetelte, hogy a két deci borát üvegben hozzák és hozzá talpas poharat kért. Egyszer óriási botrányt csapott, mert az új borfiú rendes pohárban szolgálta fel a két decijét.) A legnagyobb forgalmam délelőtt volt. A hivatalos ügyben jövők bejöttek tízóraizni, a tisztviselők is betértek. Akkor az I. kerület még a Kelenföldtől a Hűvösvölgyig terjedt, akadt hát elég ügyes-bajos ember, akinek fel kellett jönnie a vári elöljáróságra. A királyi palotát is sokan látogatták, főleg vasárnap, amikor zenés őrségváltás volt. Csak azt sajnálom, hogy nem vezettem vendégkönyvet — mert sok nevezetes ember is megfordult nálam. Délelőttönként feljártak a Duna-parti művészbazárból Horvai János és Pásztor János szobrászok, Rudnay Gyula festő és a kedves, halk szavú Iványi-Grünwald Béla. De gyakran bejött egy pár korsó sörre Schöpflin Aladár szerkesztő úr is. Tóth Árpádné, a költő özvegye nem egyszer ebédelt nálam; lévén ő is debreceni, kedvelte a kosztomat. Kimért boraimmal meg voltak elégedve a vendégek; főleg bácsalmási furmintot és asztali bort tartottam, s ezeket annyira megszokták, hogy nem is kívántak palackozottat. Nyáron sok külföldi is feljárt ebédelni, szerették a magyaros konyhát. Mi persze mindig édes-nemes Kotányi-féle paprikát használtunk. Amilyen nagy forgalom volt délelőtt a Várban, olyan csend és nyugalom volt este. Igaz, a nyári szép időben feljöttek a pestiek sétálni, beültek vacsorázni is, sokan tudták, hogy nálam júliusban már van idei liba. Sokan úgy léptek be: „kapunk-e libamájat?" Késő este, a színházi előadások után a színészek, énekesek is gyakran felkerestek. Idejárt sörözni Sergio Failoni, az Operaház híres olasz karmestere. És sokszor jöttek a Nemzeti Színház művészei is, meglátogatták a kedves Márkus Emiliát, akinek itt volt háza a Bécsi kapu tér sarkán. Sőt, egy ízben klubot akartak nálam alakítani, de nekem nem volt helyiségem. Ekkor Rózsahegyi Kálmán megjegyezte: „öcsém, ez baj!" Mire én csak annyit mondtam — idézve a leghíresebb szerepéből — :„Te csak pipálj, Ladányi!" Sokszor itt vacsorázott Bajor Gizi, Raj nay, Kiss Ferenc; az összes Latabárok is ide jártak; a nagymama ugyanis itt lakott a várszínházban. Az öreg Latyi bácsit már nyitás előtt ott találtuk a teraszon szúnyókálva, csöpp pincsikutyájával. Ha lett volna vendégkönyvem, jó néhány író is bejegyezte volna a nevét: Molnár Ferenc, Lázár István, Harsányi Zsolt, aztán Móricz Zsigmond. Szerette a vendéglősöket, no de nem úgy, mint Krúdy Gyula. Inkább evész volt, mint ivász. Fel is kértük egy disznótoros vacsoraverseny zsűrizésére, és Zsiga bácsi derekasan végigküzdötte az egész disznótoros olimpiászt. Nyáron szép és mozgalmas volt a Vár élete, télen azonban csendes, nyugalmas. A Kisbaltába azért mindig betértek a törzsvendégek, esténként elbeszélgettek, megtartottak minden névnapot. Volt egy „spor" egylet is a söntésben 50 taggal, és karácsony előtt két héttel fizették ki a megtakarított pénzt. Utána jó disznótoros vacsora fél liter borral — a kamatból. Kimentem a vágóhídra, vettem egy 180 kg-os disznót. Bizony elfogyott annak még a füle-farka is! Szilveszterkor családias hangulatban búcsúztunk az óévtől, kisorsoltunk két malacot.. . lett is nagy gaudium! Éjfélkor a pincér mind a két asztaltársaságnak felszolgált egy-egy tál farsangi fánkot és pezsgőt. Kérték, hogy még egyszer csináljak disznótoros vacsorát, rendszerint meg is tettem februárban. Elfogyott az egész disznó, és utána vártuk szépen a tavaszt. Hát kérem, ezek a dolgok történtek a vári Kisbalta vendéglőben az én ottlétem alatt. Bizony, sokat kellett dolgozni, a feleségemnek a konyhán, nekem az üzletben. De megérte, mert megbecsültek és szerettek a vendégek, ahogy én is őket. Varga József emlékeiből lejegyezte Gyárfás Endre KATONA JENŐ A második világháború alatt épült házsor az én utcám, a Codex Diplomaticus Hungáriáé szerzőjének, az Egyetemi Könyvtár első igazgatójának nevéről elnevezett Fejér György utca a Belvárosban. Nincs e néven kivül hagyománya, mert azelőtt nem létezett, úgy nyitották meg régi udvarokból. A Bástya utcába torkollik, ahol Krúdy Gyula Hét bagolyá-nak alakjai járnak, az öreg Szomjas Guszti szelleme, a régi Pestet evokálva. A Fejér György utcában csak az egyik oldalon állnak házak. A másik oldalon a Veres Pálné leánygimnázium épületének hátsó frontja húzódik. Ennek fényes üvegablakain csillan meg nyáron a napfény és sugárzik át rajtuk téli estéken a villanykörték ragyogása. Az iskola előtt tavasszal virágba borul három gesztenyefa, mintegy méltó keretül az ablakon át kikandikáló szőke-barna fürtös leányfejecskékhez. Ebbe a gimnáziumba jár a szemben levő ház első emeletén lakó egyik szorgalmas kislány is, akinek anyja és nagyanyja is szintén itt koptatta valaha a padokat. Sajnos, a gesztenyefák magukban állnak, fiatalabb társaik, a frissen ültetett kis fák egyre-másra kipusztulnak, mert a gimnázium nemrég készült, de már alaposan megcsonkított vaskerítése mögött egész nap rúgják a labdát az ifjú bajnokjelöltek. Az iskola udvara a környék futballpályája lett, sőt távoli tájak eljövendő gólhősei is ide járnak, akiknek csataordítása túltesz az egykor Itáliába betört cimberek és teutonok harci üvöltésén is. Csak néha hallgattatja el őket siránkozó szidalmaival egy unokája álmán őrködő nagymama, persze csak percekre és az ifjak folytatják, ahol abbahagyutcám ták. Ez az idős hölgy különben a legharciasabb tüneménye az utcának. Egyszersmind a kutyasétáltató öregurak és anyókák lidércnyomása. A futballpályává előlépett iskolaudvarral szemközt egy nyelviskola kínálja pincehelyiségeiben valamennyi világnyelv alapos ismeretét. Ide már az esti órákban tudományszomjasabb ifjúság gyülekezik. Fiúk, lányok vegyest, buzgón várva órájukra. Ha ezek a fiúk, lányok olyan nagy buzgalommal tanulnak, mint ahogy az óra után a járda sötétebb részein összefonódva önfeledten csókolóznak, akkor nem kell aggódnunk, hogy lesznek-e a jövőben magyar „polyglottok". A gimnázium mellett egy népi kollégium is van, Veres Pálné egykori leányinternátusa helyén. A fiúk a tudomány lelkes adeptusai, ablakaik fénye belevilágít mélyen az éjszakába, de azért föl-fölfigyelnek az éjjel három órakor váratlanul, de azért elmaradhatatlanul fölhangzó magnetofonra. Ezt a szemben levő ház egy mérsékelten ledér hölgye járatja, hogy teenager-partival szolgáljon hódolóinak. Mert most már az éjjeli zeneadásban hölgyeken a sor. De jó, hogy nem hallja már szegény Bajor Gizi, aki halála előtt itt lakott a 6-os szám alatt, itt is vitte el a beléje injekciózott méreg abba a tartományba, ahonnan nem tér vissza az utazó. A tündéri Tolnay Klárinak, Déryné reinkarnációjának, viszont hallgatnia kell ezt a zenét. A magnetofon dallami fölverik álmából a tragikusan elhunyt nagy költő szerelmét is, akiről csak kevesen tudják az utcában, hogy ki volt ő, és hogy társadalmi „osztálya rabolta el" József Attilától, akinek szívbéli barátsága egykor a halhatatlanságba emelte őt. Szelíd, szenvedő szomorúsága nem is sejteti, hogy vele egy darab irodalomtörténet is itt él utcánkban. Immár három évtizede annak, hogy a költő meghalt, de az emberi sors szomorúsága újra meg újra megismétlődik. A harmadik házban vasárnap délutánonként egy kedves, szép leányka nézi órákig ablakából a szemközti tűzfalat, amelyen lassan kihuny az alkony fénye. Utolsó sugarai még egy darabig küszködnek a homállyal, s aztán a leánykára is ráborul a sötét. Kékeres halántékán ott sápad a bú, és kezén ott van a fájdalom finom vonása, látszik, hogy hosszú éjeken beteg szíven van nyugovása. Nemrég még derűs-boldogan sétált vőlegényével. Az ifjú azonban elmaradt, s most a leány „hervadása liliomhullás, az ártatlanság képe s bánaté." Szerencsére humoros látvány is adódik utcánkban. Minden vasárnap este Mercedes Benz autón érkezik haza a „vadász", aki a kocsit hivatalában szerzett bokros érdemei jutalmaként vasárnap is használja. Kicsiny, túlhízott alakján feszül a bricsesz és urbánus fején tiltakozón libeg a stüszikalap. Furcsa jelenség. Egy-egy nyulat, fácánt is hoz néha utána tiszteletteljesen a sofőrje. A vadászzsákmány másnap reggel a piacról érkező „háziasszonyok" élénk megbeszélésének tárgya. Végeérhetetlen, az élet monotóniáját frissítő, jóakaratúnak egyáltalában nem mondható pletykáik között, mellyel fiatalságuk vétkeit — miután azok elhagyták őket — mások bűnén édelegve akarják erénnyé magukat hazudni. így megy ez napról napra, hétről hétre, míg tavaszra nyár, nyárra ősz nem következik. S a gesztenyefák, az utca életének tapintatos és türelmes tanúi lassan a tél elébe vetkezni kezdenek. Majd újra virágba borulnak, s alattuk új fiatalság álmodja tovább soha meg nem szűnő álmait. 35