Budapest, 1969. (7. évfolyam)

1. szám január - Granasztói Pál: Milánó

Granasztói Pál VÁROSOKROL IV. Milánó Itália földjére — egy májusi végi kora reggelen Párizsból jőve — éppen huszonöt év múltán léptem újból, s bár ez a torinói pályaudvar peronján történt, meghatódtam. Mindentől. Még az első olasz espresso ká­vétól is. Sőt az első kis csalódástól is. Meg­néztem, melyik peronról indulok tovább, s a végében kis táblát láttam: „Composizi­one dei treni" felirattal, alatta gyerekjá­tékként kis kocsikból kirakva az innen majd továbbinduló vonat összeállítása. Jól lát­szott, hol lesznek az első-, a második osztályú, a közvetlen kocsik, az étkező. A peron még üres volt, majd betolták a vona­tot — egészen másként összeállítva. Mégis boldog voltam, s az úton tovább mindent kí­váncsian néztem, szinte szívtam magamba: a fákat, a házakat, a tornyokat, a mozdonyokat. Valamikor régen, amikor feleségemmel Velencén át utaztunk Párizsba, csak né­hány órára szálltunk ki Milánóban. Bemen­tünk villamoson megnézni a Dómot, ami nem tetszett nekem. Túldíszített, csak külsőségeiben gótikus, nyomasztóan nagy épületnek láttam. Másra nem is em­lékszem a városból, az akkor új, sőt új rendszerű villamosokon kívül: a hosszú zöld kocsik egyesével, gyorsan, simán jár­tak, hátul kellett fel, elől leszállni róluk. Ez a rendszer később innen terjedt el. Vi­szontláthattam ugyanilyen kocsikat később Rómában is. Akkor jobban tetszettek ne­kem itt Milánóban, mint a Dóm. Mégis, most izgalommal nézegettem ki a taxiból. Elsőnek a pályaudvarral szemben felépült, s képről ismert Pirelli magasház­ra, erre a csodálatos arányú, alakú, színű alkotásra — emígy: ablakból, alulról. Szin­te le kellett guggolnom, hogy láthassam a csúcsát. Mindinkább a sűrűjébe, mind na­gyobb nyüzsgésébe értünk a városnak. Egy pillantásra, ily sokadalom közepette felfe­hérlett a Dóm is. Majd kevéssel odébb szíven ütött valami. Meg is kértem a so­főrt, álljon meg. Hatalmas, házmagasságú római oszlopok rendjét láttam, — romjaik­ban, párkánytöredékekkel ugyan, de áll­tak. A romok között villamos haladt át. Úgy emlékszem, elérzékenyedtem; annyi év után újra, az első igazi, álló római osz­lopok láttán. Hiszen másutt, északabbra már csak alapfalak, alaprajzok láthatók. A ház, amibe érkeztem, a hosszú és kanyargós utazás után, minduntalan meg­torpanva a hatalmas forgalomban — szá­zadeleji, csaknem luxus jellegű, még újnak mondható bérháznegyedben volt. Olyas­félében, mint nálunk a Szabadság tér köz­vetlen környéke. Maga is előkelőnek lát­szott, emeletenként egy-egy lakással. Az a lakás, ahol már vártak, a legtetején volt, függőkertszerű kis terasszal. Kilép­tem rá, körülnézni, jobb- és balfelé minde­nütt ilyen teraszokat, bérházakat lehetett A Dóm látni. Szemben pedig, s részben alattunk egy nagy, egyszerű, vöröstéglás, kupolás és kampanilás templomot. Gótikusnak, kupolája reneszánsz korinak látszott, hoz­zá épületek, udvarok csatlakoznak. Előtte, egy napsütötte kis téren, autocarok álltak, turisták csoportosultak. Megkérdeztem há­zigazdámtól, mi az. Kiderült, hogy a Santa Maria delle Grazie, amelynek refektó­riumában Leonardo da Vinci „Utolsó va­csorálja látható. Milánót csupán nagy, új ipari, kereskedelmi központnak könyveltem el magamban, holott tudnom kellett múlt­járól. S most itt állt a szemem előtt. Ez az egy nap, másnap délig, valami varázslatos, egybemosódó körforgásban telt el — újnak és réginek körhintaszerű váltakozásaival, eddig alig látott intenzitással, töménységben. A körforgás érzete onnan ered, hogy házigazdám kis kocsiján körbe vitt még aznap csaknem valamennyi új, külső városrészben, a kivezető új autó­pályákon. Ide-oda cikáztunk, forgolód­tunk, forgathattam a fejemet. Sokkal több változatban s közelebbről láthattam ugyan­azt, mint Párizs környékén; láthattam ak­kor elkészült, vagy még épülő új városré­szeket, lakótelepeket, sőt a belsejüket is, hatalmas térségeket, óriási, különös, haj­lított alakzatú házak között. Rögtön fel­tűnt, hogy ezek az új épületek itt csaknem mind szebbek, jobb kivitelűek, formáikban változatosabbak, mint a franciák, nem szólva a mieinkről. Az a sematizmus, ami a múlt században, helyesebben már a klasz­szicizmus óta belepte Párizst, innen még­inkább érződött. Mert ott még az új épí­tészet is másoltabbá, hidegebbé, egyhan­gúbbá vált, míg itt ilyesmit nem érezhet­tem. Mondhatni, csaknem csupa szép új házat láttam: színes — türkizkék, opálos, smaragdzöld vagy fekete — burkolatúakat, mind kiváló minőségűeket. Mozaikszerű váltakozásaiban némelyik ilyen színes to­rony-, iroda-, lakóház a napfényben szik­rázva, szinte szép szoborként, egy szebb jövő hírnökeként magaslott fel a derült égbolt alatt, a lombardiai lapályban. Távol látszottak — az egyik ilyen magas ház te­tejéről — az Alpok kéklő vonulatai, amiket Felice, Stendhal hőse a Chartreuse de Par­me-ban látott a templomtoronyba rejtőzve. Kezdtem visszanyerni — miként Párizs körül is már a város ottani újabb alakulása — most ezeknek az új épületeknek a jóvoltá­ból az eljövendő alkotásokba, architektúrába vetett hitemet. Ami sok-sok vigasztalan, tökéletlen mainak a láttán már-már meg­ingott bennem. S itt fogott el újból az az érzés, hogy hátha mégis Itália maradt az igaz architektúra termőföldje, mondhatni innen áradt szét s vált mindenfelé egyre sematikusabbá. Még Versailles-ben a Place Vendome-on is. Kivéve persze a gótikát. Szédelegve értem, félnapos ide-oda kocsikázás után vissza a belvárosba. Volta­képpen láttam a jórészt még épülő, új Milá­nót. Kisebb mint a párizsi régió, de össze­fogottabb, áttekinthetőbb. S így is hatalmas gyűrű a korábbi város körül, mindenfelé átszelve új autópályákkal. (Ezeken fizetni kell!) Alkonyatkor, hazajövet, észrevettem többfelé — s ilyent Bécsben, Párizsban nem láttam — elöregedett belső városré­szek, többemeletes bérházak bontását, a helyükön már többfelé emelkedő újakat. A harminc emeletes Pirelli házhoz hasonló jó néhány magasházat is, sikerülteket, még­ha nem is olyan szépeket, mint ez a remekmű. Kezdtem látni, hogy itt valami más törté­nik, mint egyebütt: itt csaknem az egész város, a belseje is újul. Nem merevedik díszletté. Hiába hallottam, olvastam erről, ezt látnom kellett. A belvárosból aznap egyébként még sokat nem láthattam, csak amennyit egy autó ablakából lehet. Milánó, s egyben Európa egyik legszebb, legele­gánsabb, keskeny, hosszú üzletutcája kivé­telével, ahol kiszálltunk; a nevét elfelej­tettem. Hazaérkezve, nyárias estén va­csoráztunk a magasban, a teraszon, szem­ben a S.M. delle Grazie kupolájával. Kü­lönös, erős, szénsavas vörösborral itattak. Fejembe szállt, szédelgésem nőtt. Várat­lanul — mert e várostól úgyszólván mit sem vártam, inkább látogatóba érkeztem — úgy éreztem, hogy a sors vezérelt ide, visszaadni a városok, az építészet jövőjébe vetett hitemet. S alig vártam, hogy másnap délig — akkor már tovább kellett utaznom Velencébe, egy konferenciára — megis­merjem belvárosát is. Reggel, amikor be akartam oda men­ni, eltévesztettem az irányt, és kifelé indul­tam az egyik villamoson. Ilyen még nem történt velem városban. Térkép nélkül is többnyire jól tájékozódom. Sőt szíve­sebben is megyek az orrom utám. Most azonban szereznem kellett egy térképet, s böngésznem. Nem ok nélkül tévesztet­tem el éppen 180 fokkal az útirányt. Milá-23

Next

/
Oldalképek
Tartalom