Budapest, 1969. (7. évfolyam)

5. szám május - Bozóky Éva: A fővárosi gyermekideggondozás megújulása

ellenére és a központ elhelyezésének régi mostoha körülményei mellett is mintegy százezer gyermeket gyógyított az elmúlt évtized során. Ebből 1958-ra 3588 esett, az emelkedés görbéje 1966-ban 13 91 i-re emelkedett. Ám a felnőtt ideggondozás méreteit még most sem közelíti meg: a felnőttek számára ugyanis minden kerület tart fönn rendelőt. Ez az aránytalanság azt mutatja, hogy a megelőzés gondolata még mindig nem nyert polgárjogot: a pszichikai eredetű idegrendszeri panaszok eredői ugyanis mindig a gyermekkorban keresendők, s ha akkor gyógyítanák, a felnőtt páciensek sorai ritkulnának, a gyógyítás esélyei pedig emelkednének. Kollektív munka — komplex módszer A központ a hálózatot módszertani tanácsokkal látja el, az öt rendelő tapasztalatai közös megvitatásra kerülnek: terápiájuk tehát egységes és összehangolt. A munka mindenütt team-rendszerű, ami szaknyelven azt jelenti, hogy pszichiáter-pszichológus-szakvédőnő láncot alkot, kollektív munkát folytat. A pszichiáter a belgyógyászati leletekkel jelentkező beteg neuró-pszichiátriai vizsgálatát végzi; a pszichológus a pszichés státuszt kutatja, majd a kettőjük kórleírása alapján diagnosztizált beteg rendelőben folyó gyógyítását irányítja; a szakvédőnő pedig a szociális helyzetet deríti föl, család-, iskola- és egyéb környezettanulmányt folytat, a rendelőn kívül előírt terápiás tennivalók betartását ellenőrzi, s az utógondozás terén lát el fontos teendőket. Maga a gondozás is három részre oszlik: a rendelőben és a területen (család és iskola) folyik, de kiterjed a gyógyultak utógondozására, figyelésére, ellenőrzésére is. A betegek megoszlásának összehasonlító adatai is sokatmondóak: 1959 1966 Óvoda 30 * 15 % Általános iskola 50 % 80% Középiskolás korosztály 19 % 4 % A súlypont szemmel láthatóan áttevődött a 6 — 14 éves korosztályra, aminek oka az lehet, hogy az óvodások abszolút mértékben fogytak, (az ún. demográfiai hullám gyerekei ebben az időben már általános iskolás korosztályúak voltak) de — merjük remélni! — a középiskolások fogyatkozása a gyermekideggondozók sikeres munkáját bizonyítja: a betegek előbb kerültek kezelésbe, mint középiskolás korba. A gyermekideggondozás 18 éves korig foglalkozik a pácienssel, ha addig meg nem gyógyul, a felnőtt rendelőintézetek hatáskörébe kerül. A szép új intézetben tett látogatásom során mindegyre egy kérdés bújkált bennem, végül is nem hallgathattam el: — Mennyi a gyógyítás esélye, lehetősége ? Mert kétségtelen, hogy amit a pszichológus beszélgetéssel, játékterápiával, gyógyszerrel elérhet, azt el is éri; de milyen mértékben változtathatók meg a szülők, a nevelési módszerek és a körülmények ? Válaszképpen Schnell professzor körülvezetett a folyosókon — egyben tágas, barátságos váróhelyeken — és megmutatta az ott tömegesen üldögélő, várakozó szülőket. — Őket a jószándék vezette ide, döntő többségük hallgat is ránk. Persze csodát nem tehetünk. A lakásviszonyokat nem tudjuk megváltoztatni, s az emberi kapcsolatokat is ritkán. De tanácsot adunk, s az iskolát is fölkeressük, segítségét kérjük, s ha úgy látjuk, hogy jobb a gyermeket más iskolában elhelyezni, ezt is elintézzük. Mi főként a tanulási és magatartásbeli nehézségekkel foglalkozunk, és ezen a ponton még teljes a gyógyulás lehetősége. A „leikecskék" Koromsötét este, külváros, maitereshordók és téglarakások: tatarozás alatt álló háztömbön keresztüljutva találom meg az új intézetet. Tábla még nincs a kapu felett, ha lesz, a Fővárosi Tanács Gyermekpszichológiai Rendelőintézete felírást viseli majd. Ez az intézet is új hajlékot kapott, s ha kívül még folynak is a munkálatok, benn már minden rendben van, csak az enyhe festékszag, s a polcokon még el nem rendezett könyvek emlékeztetnek arra, hogy a költözködés alig pár napja zajlott le. A páciensek jönnek már, nincs az a sár és sötétség, ami visszatartaná őket és mire tavasz lesz, játékokkal fölszerelt virágoskert, homokozó teszi majd barátságossá a ház homlokzati részét. Az igazgatói szobában — nagysága, berendezése ugyanolyan, mint a többieké — Dr. György Júlia fogad. írásai alapján az élet és az alkotás delelőjén levő tudósnak véltem, megismerve még sokkal fiatalabbnak érzem: közvetlen kedvessége, személyiségének varázsa, eleven szelleme lenyűgöz és megnyer — most értem csak igazán eredményes munkálkodásának titkát. De hitetlenkedve figyelem szavait, nem a tartalmukat, hanem az idejüket, az idézett évszámokat. Szóba kerül a Galilei kör, tagjai sorában ő is ott volt; 1919-ben harmadéves medikaként működött a kriminálpszichológiai laboratóriumban, melynek fénykora a Tanácsköztársaság hónapjaira esett, mikor is a pszichológia gyors felvirágzásnak indult: az intézmény dolgozóinak véleménye nélkül ifjúsági ügyekben bíró nem ítélhetett. Aztán szó esik a Lelkiegészségvédelmi Szövetségről, s a profilírozott gyermekotthonokról — emlékekről beszél, mintha tegnap történtek volna, s a gyermekotthonokban folytatott szép és produktív munkáról. Majd az újabb hőskorról esik szó — és képzeletem képernyőjén a Valahol Európában filmkockái peregnek — igen, valahol a Rottenbiller utcában volt egy húsz férőhelyes otthon — a Nemzeti Segély keretében működött —, ahová seregével érkeztek a második világháború elhagyott, árva kis csavargói, ö a praepubertáskorú fiúkat vitte később magával az 1946-ban megnyílt szabadsághegyi fiúotthonba, mely a Lelkiegészségvédelmi Szövetség égisze alatt létesült, s növendékeit emiatt az iskolában, ahová kijártak, „lelkecskéknek" csúfolták. Ezt még csak kibírták volna, de aztán szétszórattak éppúgy, mint gyógyítóik, amikor olyan emberek döntöttek egy tudomány sorsáról, akik erre sem elég képzettek, sem hivatottak nem voltak. György Júlia, a gyermekpszichiátria egyik legkiválóbb hazai szakértője, néhány évig felnőtteket gyógyított, minden bizonnyal azok hasznára, de a segítség nélkül maradt beteg gyermekek annál nagyobb kárára. 1954-ben végre újra visszatérhetett eredeti és sokévtizedes hivatásához a Trefort utcai kis rendelőbe, érdemeit később a Kossuth-díj és a Munka Érdemrend is igazolta, könyveit szakember és művelt laikus egyaránt heves érdeklődéssel olvasta. Most végre — ha távoli helyen is — kibővített, nagyobb rendelőhöz jutott intézete. (A távolságot csak a páciens és a látogató érzi: ő, mint mondja, könnyedén utazik a Szabadság-hegy tetejéről Újpestre és másodnaponként az ELTE jogi karára, ahol tudományos kutató.) Az intézet egész Budapesté, 3 — 18 éves korig áll azoknak a pácienseknek rendelkezésére, akiknél a panasz nem organikus, hanem pszichés eredetű. A betegeket körzeti vagy iskolaorvos is beutalhatja, de küldheti pedagógus vagy intézed nevelőtanár is; hozhatja niaga a szülő is beutalás nélkül: senkit sem küldenek el, legfeljebb várnia kell egy kitűzött időpontra, mert ebben az intézetben sem dolgoznak sokan (2 gyermekorvos, 2 pszichiáter és 8 pszichológus, erejükből és idejükből egyszerre maximum 80 gyermekre futja), ők is komplex módszerrel, teamben dolgoznak — ezt a módszert 1930 óta használják és György Júlia mindig meghonosította más-más ambulanciákon. Az intézet klinikai jellegű, vagyis nem csupán a gyógyítás, de a tudomány műhelye is lesz: a jövő tanévtől kezdve befogadja és továbbképzi a hospitáló pszichológus hallgatókat és gyógypedagógus jelölteket. György Júliától is megkérdezem, hogy sikerül-e a nevelési módszerek, a helytelen szülői magatartás megváltoztatása ? — Nagyon sokszor igen. Mondhatnám úgyis, hogy ha a szülő, elsősorban az anya szereti a gyermekét — márpedig a legtöbb anya szereti —, akkor igen. Hangsúlyozom, hogy az anyai szeretet, törődés a legfontosabb, mert az apa kemény és olykor durva magatartását is ellensúlyozni tudja, és tanácsaink alapján igen sok környezeti ártalom hatását enyhítheti. Ha azonban az anya valamilyen okból nincs a gyermek mellett (meghalt, elhagyta a családot stb.), vagy ha nagyon elhidegült a gyermek iránt, akkor nehezebb helyzetbe kerülünk. Az is előfordul, hogy valamelyik szülő ambivalens érzelmekkel kapcsolódik gyermekéhez, anélkül, hogy erről tudna. Ő azt hiszi, úgy érzi, hogy szereti, mindent megtenne érte, de közben talán ellenszenvvel viseltetik a gyermeknek a másik szülőre vagy annak családjára ütő tulajdonságaival szemben; ez az eset különösen elvált házaspároknál fordul elő, dehát mondottam, hozzám sok „válási árva" kerül. — Gyakori a testvéri kapcsolatokból eredő panasz is: ha a családban valamelyik gyermek megkülönböztetett helyzetbe kerül — talán csak azért, mert kisebb és több törődésre szorul, de esetleg más okból —, akkor a másik úgy érzi, hogy reménytelenül vágyik annyi szeretetre, amennyit a testvére kap, és ha ez a helyzet sokáig tart, akkor az ilyen háttérbe szorítottság a nyugtalanságtól a dacos lázadásig, csavargásig — még a bűnözésig is — számtalan formában lecsapódhat. Ám az is előfordul, hogy ha a szülőt ráébresztjük a megkülönböztetés átkos hatására és ő ezt megszünteti, az előbbi kivételezettnél mutatkoznak ideges tünetek. — Csak néhány példát ragadtam ki az okok sokféle és bonyolult halmazából. De mindenképp a családi szituáció javítása a legjontosabb, a többi, külső ártalom sokkal kisebb jelentőségű, ha a gyermek otthon biztos hátteret érez maga mögött. És az anya személye mellett fontos a család érzelmi egyensúlya is, hogy minden gyermek érzelmi fogódzót leljen valakinél. Az érzelmi és magatartásbeli viszonyok rendezése érdekében család-terápiát is alkalmazunk: mi külön-külön foglalkozunk a szülőkkel és gyermekekkel, de külföldön az együttes kezeléssel is kísérletesnek már. * A görögök úgy vélték, hogy az egyénnek nem szándéka, hanem végzete a bűn. Ez a gondolat rejtőzik a hindu „karma" tanításában, a mohamedán „fátumban" s modernebb formában a kálvini praedestináció-tanban: sors, rendelés, végzet eleve elrendelés — mi más volna mindez, ha nem az ősi tapasztalás tanná válása, mely szerint az ember akarata, döntése, magatartása mind függvénye valaminek. De minek? Régi vita témája ez, és sokáig úgy vélték, hogy az öröklés határozza meg az ember sorsát, lényét, tetteit. A modern tudomány tapasztalatai alapján tagadja ezt, és hirdeti, hogy a környezet hatásai ronthatnak és teremthetnek; segíthetik kibontakozásában a jót, gátolhatják a rosszat és megfordítva. A végzet sorssá szelídült : nem az öröklés vastörvényű kényszere többé. Ám a környezet is meghatározott: senki sem választhatja meg szüleit, sem szűkebb körét, sem a társadalmat, melybe kerül. Ez utóbbi azonban beleszólhat intézményei és tudománya révén a szülők tetteibe, és irányíthatja a személyiség formálását. Megtörni sorsot, végzetet, megváltoztatni a baljós csillagok állását, elhárítani az ember fejéről a betegség és sivár bűn átkát — elég-e ehhez néhány elszánt szakember harca? Nem, nem elég. De föllelhetik az okokat, megállapíthatják a bajt, s figyelmeztethetnek arra, mit kell tennie a szűkebb és tágabb közösségnek a romlás útján elindult lélekért. 20