Budapest, 1969. (7. évfolyam)

5. szám május - Bozóky Éva: A fővárosi gyermekideggondozás megújulása

Bozóky Éva A fővárosi gyermekideggondozás megújulása Még a nyáron történt, hogy az Állatvédő Egyesület levele hátborzongató esetre hívta föl a figyelmemet. Egy 13 éves kisfiú petróleummal leöntött és meggyújtott egy kiskutyát, melyet pedig már napokon át gondozott. Ez a gyermek egy évvel előbb már belőtt csúzlival egy állomáson veszteglő, utasokkal teli vonat ablakán — csodával határos, hogy súlyos sebesülés nem történt. A szülőknek már akkor föl kellett volna figyelniök arra, hogy e cselekedet több a „vásott kölyök komiszságánál", s hogy a bot — mint sehol és soha — itt sem segít. Sőt, inkább az a valószínű, hogy az apa szomszédok által is igazolt „túlzott szigora" okozta a gyermek kegyetlen tetteit. Emellett szólt apa és gyermek viselkedése, az apa szeme, arca, a fiú meghunyászkodó mozdulatai — minden jel arra vallott, hogy a gyermek agresszivitása a lélek mélyéből feltörő bosszúvágyban fogant, mellyel az őt ért durvaságokra válaszolt, agresszivitását a külvilágba vetítve. Ez a gyermek józanéletű, rendezett, jómódú mérnök-családban növekedett, s a szülők mégsem gondoltak arra, hogy a fiút gyermekideggondozó intézetbe kellene vinni, s gyógyító nevelését az ott kapott tanácsok szerint kellene folytatni. „Nincsenek is idegei"? Vannak azonban az említettnél kevésbé súlyos elváltozások is bőven: a gyermek nyugtalan, dekoncentrált, az iskolában nem képes figyelni; otthon nem tud tanulni, ha tanul, mégsem mutat föl eredményt, noha eszes, mert ijedtében mindent elfelejt, amikor feleltetik, annyira lámpalázas; hamisítja az ellenőrzőt; hazudozik; kisebb lopásokat követ el; ágybavizel; étvágytalan, szorongó, álmából többször fölriad; csavarog; vagy ellenkezőleg, zárkózott, baráttalan, emberi kapcsolatok létesítésére képtelen; és így tovább, a végtelenségig sorolhatnánk a tüneteket, melyek még könnyen gyógyíthatók lennének, ha a szülő nem volna tájékozatlan, s ha rögtön arra gondolna, hogy a panaszokkal pszichológushoz forduljon vagy a kerületi Nevelési Tanácsadóhoz, esetleg a körzeti gyermekorvoshoz, ahonnan aztán az illetékes gyermekideggondozóba irányítják. Nem, a szülők egy része sajnos nem ezt teszi, mert még mindig úgy véli, hogy a gyermeknek „nincsenek is idegei" — csak egyszerűen rossz. Ha pedig rossznak tartja, eszerint is bánik vele, bünteti, veri — pedig már a középkori dalnok, Walter von der Vogelweide is verset írt a verés ellen: „Bottal ifjú lelket, Senki sem nevelhet. . .", de századok múltak el, s a bot, mint medicina, maradt. Holott olaj a tűzre: az ideges panaszokkal küzdő gyermek baját fokozza a büntetés, verés, és ha ehhez még iskolai kudarcok is társulnak, esetleg valamelyik pedagógus értetlensége, gúnyolódása, ellenszenve, akkor az otthon és az iskolai közösségben elszenvedett sérelmek a kezdeti, enyhe, gyógyítható tünetet a súlyos neurózisig, olykor az antiszociális személyiség kialakulásáig fokozhatják. Mint többnyire minden szerv betegsége, úgy az idegrendszeré is orvosolható, és ennek valószínűsége annál nagyobb, minél korábban kerül sor a betegség fölfedezésére. De mint ahogy egyetlen megbetegedésnél sem szabad csak a betegséget gyógyítani, hanem a beteget kell egész személyiségében figyelembe venni, úgy ez még fokozottabban érvényes az ideges panaszoknál, ahol a bajok eredői a környezet minden hatásával, a beteg családi, társadalmi, anyagi helyzetével, a szülők, pedagógusok, társak, barátok személyével is összefüggenek. A pszichológus terápiájának eredménye ezért nem olyan egyszerű és biztos, mint pl. a sebészé, aki összerakja a törött csontot, és az bizonnyal össze is forr: ám a pszichológus — (csupán nevelési problémáknál a pedagógus és az orvos) — csak akkor éri el a kívánt hatást, ha a szülő megfogadja tanácsait, és ha ez irányú szándékát nem hiúsítják meg a körülmények. (Zsúfolt, egészségtelen lakás, társbérlők, alkoholisták közelsége stb.) Sokszor nehezíti a gyógyítást, hogy hajlamok, terhességi és szülési ártalmak eleve súlyosbítják a környezeti hatások által kiváltott tüneteket és fordítva : ezeken az ártalmakon olykor a jó környezet is csak bizonyos fokig tud segíteni. Nincs a gyermekideggondozás hálózatának olyan értelmű intézkedési joga sem, mint pl. a Közegészségügyijárványügyi Állomásnak. A gyermekideggondozás munkatársai csupán javaslatot tehetnek a pedagógusoknak, közbenjárhatnak, ha a gyermek más iskolába irányítása látszik indokoltnak, és a gyámhatóságnak is véleményt mondanak, ha gyermekelhelyezésről van szó. Ez az ideges tünetekkel foglalkozó apparátus azonban a gyógyító munka mellett közvéleményformáló erő is: az ott folyó tudományos, felvilágosító, ismeretterjesztő tevékenység lehetővé teszi, hogy a rendelőkben szerzett tapasztalatok kisugározzanak és a nevelésben, a megelőzésben szerepet kapjanak. Annál is inkább, mert a fővárosi gyermekideggondozás, ha arányaiban és méreteiben ugyan még mindig elmarad a szükségeltek mögött, de kereteiben a további fejlődés lehetőségeit hordozza, tudományos színvonalát tekintve pedig, dicsekvés nélkül mondhatjuk — nemzetközi kapcsolatok és elismerések serege bizonyítja —, világhírű. A pszichés megbetegedések fő oka régen és ma Megkérdeztem a fővárosi gyermekideggondozás két vezető személyiségétől, Dr. György Júliától és Dr. Schnell Jánostól — mindketten kezdettől fogva képviselték a gyermekideggondozás eszméjét és küzdöttek diadaláért —, hogy összehasonlítva a régebbi évtizedekkel, mi okozza ma az idegzavarok tipikus eseteit, és ezek számarányaikban miért növekedtek meg ? Megtudtam, hogy a számszerű összehasonlításra nincs mód, mert minél nagyobb arányú az intézményhálózat, annál több a felkutatott, vagy önként jelentkező beteg, s nem is sejthetjük, menynyi páciens lett volna, ha gyógyítására is lehetőség adódott volna. Az okokkal kapcsolatban azonban választ kaptam. — Ez a szó: hypermotilitás (túlmozgékonyság) 40 évvel ezelőtt nemigen fordult elő. Ma alig akad kórleírás nélküle. Rendszertelen lett a családok élete, sokszor hiányoznak a közös étkezések, az együtt töltött órák, a gyermekek érzelmi világa, biztonságérzete sérül meg ezáltal. A szülök kevesebbet vannak gyermekeikkel, kevésbé beavatottak a gyermek gondolati és érzésvilágába és a magányossá lett gyermeket túlzott kényeztetéssel kárpótolják vagy túlzott szigorral sújtják. Ez a kettő, vagy a kettő együtt okozza a legtöbb nevelési hibát. A civilizatórikus, urbanizációs hatások is erősebbek, mint régen, de nem szabad mindent a város bűnéül felróni. Vizsgálataink alapján feltételezzük, hogy a fővárosi gyermekek 12 —15%-a szorul ideggondozásra; ám Juhász Pál debreceni professzor vizsgálatai szerint falun 25 % -ra becsülhető az ideges tünetekkel rendelkező lakosok száma. A paraszti életmód átalakulása ilyen mértékben okozott ideges jelenségeket a felnőtteknél, melyek feltartóztathatatlanul átsugároznak a gyermekekre. A gyermek finom és törékeny idegrendszere átveszi a körülötte élő felnőttek rezgéseit, és az előidéző hatásoknál sokszor súlyosabban reagál — mondotta dr. Schnell János. 18