Budapest, 1969. (7. évfolyam)

4. szám április - Granasztói Pál: Velence

elhagyatott partokra, a tenger, a nagy laguna fojtogató, moszatos, hal és mocsár szagú nyílt vizéhez. EZZEL BETELVE, SŐT ETTŐL ELRIADVA a Canal' Grande-n találtam előbb új örömökre. Ezt az utat valaha inkább a pályaudvarról való beközlekedés útvonalának s néhány nagyhírű szép palota színhelyének tekintettem, alig várva, hogy a végén feltűnjön előbb a S. M. della Salute kupolájával, majd feltáruljon a nagy víztükör, s elérkezzünk a Doge palota elé. Most jöttem rá, hogy a legszebb nagyvárosi utak közé tartozik. Megkapóbb és nagyobb hatású a legtöbb, komponált, egységes kiépítésű sugárútnál, kőrútnál. Kanyargásai miatt, céltól és célhoz indulása, érkezése miatt, s legfőként, mert maga az élet alakította ki. Ráadás minderre a víztükör és a csend. A nagy paloták: a Vendramin, a Pesarro, a Foscari s mások éppen azáltal emelkednek ki, válnak az út attrakcióivá, hogy egyszerű, sőt összevisssza házak közé épültek. Csupa ilyen palota mily unalmas volna! S a nagy S betűt alkotó, Velencét kettészelő, sötét szövevényét megvilágító úton mily nagyszerűen fordul meg, sőt forgolódik a város látványa! Mily elszorító szinte a kanyarulatban a Rialtó hídé, sötétlő nyílásáé, amint elzárni látszik azt, s mily felemelő utána kiérni a táguló, a nyílt tenger felé tartó utolsó szakaszára. Itt hajókáztam, fillérekért, a csendben, e zsúfolt látványsorban, s a Canal' Grande, ily későn, felemelkedett bennem a Champs Elyseés mellé. Megint csak azt éreztem, mint ott is, hogy ilyent előre megtervezni nem lehet, ilyent csak az idő s egy város, az élet egésze alkothat. SAJNOS, a Canal' Grande mégis a Piazza di San Marcohoz ér, a kis hajók is ott kötnek ki, ahonnan éppen menekülni vágytam. Még a Riva dei Schiavoni-n is elriasztott a turistaáradat, pedig itt már oly nagyszerűen tárul fel a tenger, a parton a sok kis bárka, távolabb egy-egy óriási, többemeletes ház méretű hajó, a túlparti szigetek; a San Giorgio Maggiore, a Giudecca, közeikben a szabad tenger látványa. Hirtelen úgy éreztem, át kell oda mennem. Nem az ottani templomok, műemlékek, hanem a város miatt. Talán ez volt utóbbi éveim egyik legszerencsésebb ösztönös elhatározása. Áthajóztam a Giudeccára, e hosszúkás, kis városrészt alkotó szigetre, szemben a várossal, s ott kiszálltam. Turista nem jött velem, s a parton sem láttam őket. Minden olyan volt itt, mint Velence külsőbb negyedeiben — egyszerű, szegényes, bensőséges. Végig a parti házsor előtt, a rakodóparton, s a keskeny keresztutcákban is csak helybeliek járkáltak — egyszerű emberek. Sok gyerek játszott, rohangált. A keresztutcák túlsó végében már a nyílt tenger látszott. A rakpartra kis osteriák, cafeteriák nyíltak. Hajó a túlpartról ritkán jött, s csak idevalósiakat hozott. Mégis más volt ez itt, mint a külső városnegyedekben odaát. Hiszen innen már a nagy víztükröt, sőt szemben voltaképpen egész Velencét lehetett látni, — mondhatni a homlokzatát. Persze nem akárhonnan, mert fel-alá sétálva a keskeny parton keresnem kellett a legjobb nézőpontokat. De megtaláltam, tekintetem egybefoghatta Velence egészét: a bal széli, már külső városrészeket, ott is a parton kikötött, a házakat elfedő hatalmas hajókat, beljebb a S.M. della Salute kupoláját, ahol a Canal' Grande kitorkollik a nyílt vízre, a még hozzátartozó házsorokat, ezt követően már a Piazetta környékét, háttérben a magasba szökő Campanile-t, arrébb, a kép középpontjaként a csipkeszerű Doge palotát, majd a Riva dei Schiavoni szálloda- és házsorait, a sok kisebb-nagyobb hajót, a kép jobb szélén pedig a párás távolba vesző, a tenger mosta, ölelte város peremét. A kéklő tenger felett a kéklő eget, s köztük a sárgálló, acélszürke, rozsdaszín paloták, egyszerű házak csíkját, a föléjük emelkedő fehérlő párkányokat, márvány oromzatokat, tornyokat. Egy nagy várost, — mert nem látszott kisebbszerűnek e távlatokban, e tág víztükrök között, mint bármelyik, amit eddig láttam. Caneletto, Guardi bizonyára festették egykor innen is, emígy, hiszen festő még nem élt át mélyebben, nem látott szebbnek várost, mint ők a magukét. A kép sem változott azóta, csak a hajók lettek nagyobbak, újabbak. Nem tudom miért, e festők mindig alkonyias fényben festették Velencét, s emlékezetem is most, talán ezért így őrizte meg ezt a képet. Holott biztosan tudom, hogy derült időben, déli napsütésben láttam. Valami olyan káprázat volt, amilyent még nem érzékeltem. S először életemben, de talán utoljára is történt, hogy város láttán elöntöttek a könnyek. Most, éppen a mai napon könnyű volna azt gyanítanom, hogy a magam dolga, lassú elmúlása, Velencétől való elköszönésem telített ennyire. Ha így volna, nem is említeném. Ámde mást sejthettem s élhettem meg ott, akár már korábban is Vivaldi zenéjében. Egy város elmúlását, azét, amelynél szebb talán a világon sohasem lesz, amelyet a helye, a történelme, az ereje, az élete formált azzá, a legszebbé. Mondhatni, a tenger akár a belőle született Aphroditét. Míg azonban az istenek halhatatlanok, addig a városok halandók, s a leginkább közülük éppen ez. Lassan felemészti majd az ár, amelyből megszületett, amely körülölelve végleges formává tette, s lassan meg is fojtja. Sőt maga a forma is ezt teszi, a város kész formája, teljessége. E kép láttán nem érezhettem azt, amit az Arc de Triomphe-én, hogy látványa örök, — ellenkezőleg, azt, hogy ez, ilyen egyszeri gyönyörűség, az életnek és az azt tükröző városnak ilyen teljessége nem maradhat meg. Vagy pedig éppen ezért, ezt sugározva olyan szép, s festői is valaha már ezt a múlékony pülanatát, ennek teljességét, alkonyi varázsát, zenészei is az ebben rejlő melankóliát, egy város fájdalmát akarták megörökíteni ? így hát odajutottam, hogy amíg korábban — talán építészként is — a maradandóságot kerestem a városokban, addig később már a maradandónak véltet nemegyszer üres formának kellett látnom, s a legszebbet végül is a mulandóban találtam meg. (1968) MTI Bürger Gertrúd felvétele; 38