Budapest, 1969. (7. évfolyam)

4. szám április - Sulyok Katalin: Csecsemővédelmünk gondja: az anyatejhiány

őrizhető minden esetben, s az egész rendszer épp ezért a bizalmon alapszik. (Az adó anya esetleg tehéntejjel, vagy vízzel hígit.) Az adott-kapott mennyiségről mindketten kimutatást vezetnek, s ennek alapján kapja meg az adó anya a tejért a pénzt. A körzeti védőnők az anyatejgyűjtő állomások és a háztól házig rendszerben is állandóan ellenőrzik, hogy valóban a felesleget adja-e az anya, nehogy megkárosítsa saját csecsemőjét. Az adott tej mennyisége már évek óta nem fedezi a szükségletet. Sokszor még a koraszülöttek tejellátása is komoly gondot okoz. A fővárosban 1963-ban 16 491 csecsemő született. A begyűjtött tej mennyisége ekkor 63 384 liter volt. 1967-ben 22 254 csecsemő született, ugyanakkor az adott tej 64 796 liter volt. Az adott tej mennyisége nincs arányban a szülések számának az emelkedésével. Az anyatejadás megszervezésekor, 1951-ben a női tej literenkénti árát 45 forintban állapították meg. Ennyit fizetnek érte ma is. Egy-egy anya naponta négy-öt decit ad, s ezt is kétszerre. (Az ennél nagyobb mennyiség nagyon ritka.) Ma már — anyagi meggondolásból — nem éri meg egyeden anyának sem, hogy az átlagosnál jobban táplálkozzon, s naponta kétszer utazzon, törődjön az autóbuszon, villamoson. Aki ma mégis ad tejet, az elsősorban nem a pénzért adja. Közülük sokan a szülés utáni első hetekben, vagy az előző gyermeküknél maguk is kapó-anyák voltak, s tisztában vannak az anyatej pénzzel meg nem fizethető értékével. Ennek egyik bizonyítéka: a legtöbb nő 4—5 hónapig ad tejet. Vagyis addig, míg csecsemőjét el nem választotta. Holott épp ettől kezdve adhatna többet, ekkor kereshetne. A másik bizonyíték: az anyák a legkülönbözőbb foglalkozásúak és jövedelműek: bolti eladó, tanárnő, tisztviselő, gyári munkás, háztartásbeli, orvosnő, takarítónő, jogász . .. Az anyatejgyűjtő állomások a tej adás fokozására, vagy legalább a meglevő mennyiség megtartására bizonyos kedvezményekhez juttatják az anyákat: az orvosi rendelőkben soron kívül fogadják őket, a Nőtanácstól, Vöröskereszttől jutalmat kapnak, stb. De mindez csak helyi kezdeményezés maradt... Az anyatejgyűjtő-hálózat megszervezésével egy időben kezdték kiépíteni a véradó-hálózatot is. Az irányító-szervező, a Magyar Vöröskereszt jó propagandával elérte azt, hogy a véradók száma ma már eléri a hétszázezret. Nagy részük térítésmentes véradó — nem pénzért, hanem meggyőződésből, segíteniakarásból ad. S az adott vér zökkenőmentesen fedezi a szükségletet. Vért adni ma — az emberi együttérzés, a humánus gondolkodás jele. Vért adni ma — társadalmi megbecsülést jelent. Tejet adni? Azok az anyatejgyűjtő állomások működnek ma — aránylag — sikerrel, melyek bölcsődével, csecsemőotthonnal, kórházzal vannak egy épületben. Mert ha egy nő meggyőződésből, segíteni akarásból ad tejet, akkor sem akarja, hogy az nyilvánosságra kerüljön. A tej épp úgy életet ment, mint a vér. Mégis, tejet adni — sokak szemében szégyen. A tejre viszont szükség van. S a szülések számának emelkedésével — a koraszülések számának emelkedésével — egyre nagyobb szükség lesz rá. Az anyatejgyűjtő állomások vezetői, a kerületi tanácsok és a fővárosi tanács egészségügyi főosztálya már régen keresi a megoldást. 1969. január i-től a főváros egyes kerületeiben új rendszert vezettek be az anyatej gyűjtésére — egyelőre kísérletképpen. A módja: az anyák otthon fejnek, a védőnő és az orvos által előírt módon, betartva a higiénés szabályokat. A napi lefejt tejet tőlük elszállítják, központi helyen sterilizálják, majd eljuttatják az intézményeknek és a területnek. A kísérlettől egyelőre sokat várnak. De a siker azon múlik, hogy azok, akiket csecsemőjük táplálásának gondja nem szorongat, hajlandók-e segíteni a rászorultakon. Nemcsak a vér, az anyatej is életet ment. Sulyok Katalin 31 Fejes László felvételei