Budapest, 1969. (7. évfolyam)

4. szám április - Nóti Ilona: A nyugdíjasok életkörülményei

Nincsen olyan Hét, hogy a napilapokban vagy valamelyik folyóiratunkban ne jelennék meg ilyen-olyan előjellel riport az öregekről. Ezek az írások rendszerint szélsőségesek: vagy idillikus híradással szolgálnak egy éppen meg nyílt öregek napközijéről, klubjáról - vagy drámai helyzetet festenek elhagyatott, nemtelen indulatoknak kiszolgáltatott, magányos öregekről. Mi van a mélyben? Mi az a társadalmi realitás, amely a riportereket és szerkesztőket arra készteti, hogy napirenden tartsák a témát? Elöljáróban egy adat: az elmúlt 12 év alatt hazánkban kétszeresére növekedett a nyugdijasok száma. És az ország összes nyugdíjasának csaknem egynegyede Budapesten él. Ha ehhez a számhoz hozzá csatolnánk azoknak a - bár elenyésző kissebbségben levő -öreg embereknek a számát, akik nem élveznek nyugdíjat, még kontúrozottabb lenne a kép a sürgős teendőkről, amelyek az idősebb korosztálynak mint társadalmi rétegnek a ma még megoldatlan gondjait jelentik. A Szakszervezetek Budapesti Tanácsa (SZBT) figyelemre méltó vizsgálatot végzett a budapesti nyugdíjasok helyzetéről. Hogyan élnek fővárosunkban a nagyanyák, nagyapák? Életkörülményeiket sok tényező befolyásolja, de nagyjából - életszínvonaluk szerint -három kategóriábasorolhatók. Az elsőbe tartoznak, akik a közelmúltban mentek nyugdíjba, s a férj vagy feleség is kap nyugdíjat. A másik kategória - bár helyzetük kielégítő -, a régebben nyugdíjazottak, akik vállalni tudják az engedélyezett havi ötszáz forintos állást. Ezután következik a harmadik csoport, a szűkös viszonyok között élőké. Ide tartoznak azok a régi nyugdíjasok, akik egyedülállóak, munkát nem tudnak vállalni, esetleg ketten élnek egy nyugdíjból, összevetve a három kategória együttes életstandardját az aktív dolgozókéval, megállapítható, hogy a nyugdíjasok 40—50 százaléka rossz anyagi viszonyok között él. Ráadásul a nyugdíjasoknak csaknem fele még egy fő eltartásáról gondoskodik. Beszéljenek a számok: az átlagnyugdíj az átlagkeresetnek 44 százaléka. A képen mit sem változtat, hogy a fővárosi nyugdíjasok körülbelül egyharmada családon belül, vagy gyermekeivel vagy más rokonokkal, esetleg eltartási szerződésben él. Közülük igen sokan kényszerítő körülmények hatására adják fel önálló életüket. Azért, hogy enyhítsenek megélhetési gondjaikon, leromlott egészségi állapotuk miatt emberközelben maradhassanak, vagy gyermekeik lakásproblémája miatt vállalják a kényelmetlenebb, alkalmazkodóbb együttélést. S mindez csupán a kérdés egyik, bár leglényegesebb, mert anyagi vonatkozású oldala. Hátra van azonban a szubjektív rész. A SZBT felmérése kiterjed a munkából kiöregedtek egyéb konfliktusaira, a pszihés eredetű problémákra is. Ez a vizsgálat ugyancsak bizonyítja, hogyazöregektöbbségénél a megszokott, mindennapi munkától, munkatársaiktól való elszakadás töréseket okoz. Ezek néha átmenetiek, de igen gyakran tartósnak bizonyulnak és befolyásolják a nyugdíjasok erkölcsi, politikai, sőt, egészségi állapotát is. A jelenség eléggé közismert: maid minden nyugdíjba vonuló ember egyik napról a másikra értelem és cél nélkülinek látja életét, eltartottnak, feleslegesnek érzi magát. Sértőnek és megalázónak tartja, hogy munkavégző képességére, tapasztalataira, tudására a társadalom nem tart már igényt. Ez együtt jár a közösségből kirekesztettség érzetével, s új körülményei között az a benyomása, hogy érdekei védelmének nincs megfelelő támasza, fóruma. Fájdalmas, mert szubjektív volta miatt társadalmilag nagyon nehezen megoldható konfliktus ez. Nem véletlen, hogy intézményesen igen sokhelyütt - mind a munkahely, mind a különböző társadalmi szervezetek -, nagyon sokan keresik a módját, hogy az öregek életkedvét megtartsák, nyugdíjas éveiknek fényt, színt és értelmet adjanak. A bár lassan, de mégis szaporodó napközi otthonok az öregek részére, a vállalatokon belüli klubélet csak néhány a felhasználható lehetőségek közül, de idetartoznak azok a meghívások, megbízatások, amelyekkel a különböző munkahelyek az idősekben ébren tartják az odatartozás érzését. Jószándékban és ötletekben nincs hiány, - sajnos, a kérdésnek ez az oldala sem oldható meg bizonyos anyagi-technikai feltételek nélkül. Mert mit tehet egy vállalat, ha nincs megfelelő helyisége klub vagy napközi céljára? Vagy hogyan oldható meg a rossz egészségi állapotban levő öregek ápolása, ha a legtöbb esetben meg kell hosszabbítani a nyugdíjasoknak járó 90 napos kórházi ápolási időt? Ha az elfekvő kórházakban vagy a szociális otthonokban nincsen elég férőhely? (Sajnos - a felmérés szerint - ellenpéldák is vannak a munkahelyi jószándékra: gyakran nem kötnek szabályos munkaszerződést az öregekkel, túlfoglalkoztatják őket, a rövidebb munkaviszonyt nem jegyzik be a munkakönyvükbe, ezért elesnek a fizetett szabadságtól, táppénztől és a kilencven napon túli kórházi ápolás lehetőségétől.) Az eddig elmondottak csak nagyjából vázolják a fővárosi nyugdíjasok élet" körülményeit. Ami a vázlat adataiban negatívumként jelentkezik, főleg a nyűg" díjak és az alakuló árak közötti különbségből adódik. A rögzített nyugdíjak és a változó árak következtében ugyanis őnáluk a vásárlóerő szinten tartása bizonytalan. A két ízbeni részleges nyugdíjemelések - 1962 és 1966 között - javítottak ugyan valamelyest a helyzeten, de csak mérsékelték, részben kiegyenlítették az áremelkedés hatását. Ez az oka, hogy a nyugdíjasok általában jobban tartanak az áremelkedésektől; mint a dolgozók. A tüzelőanyagok árának emelése, az áramszolgáltatási árak szabályozása, például, nagyon érzékenyen érintette őket. A csaknem tíz éve hatályba lépő nyugdíjtörvény alapjaiban jó; a nálunk gazdaságilag fejlettebb országok nyugdíjtörvényeivel is kibírja az összehasonlítást. A SZBT vizsgá'ata is megállapítja azonban, hogy mielőbb olyan intézkedéseket kell kidolgozni és életbe léptetni, amelyek stabilizálják a nyugdíjak vásárlóértékét, esetleg bizonyos mértékű növekedést is biztosítanak. Ez azonban csak töredéke a szükséges korrekcióknak. A felmérés adatai figyelmeztetnek, hogy néhány korlátozó intézkedést sürgősen fel kell oldani. Rossz hatása van például - különösen a nődolgozók helyzetére - a gyakorlatban a rendelkezésnek, amely kizárja azoknak a munkában töltött éveknek a beszámíthatóságát, melyeket öt évnél hosszabb megszakítás követett. Emiatt a nyugdíjasoknak majdnem fele csak résznyugdíjat kaphat. Hátrányos megkülönböztetésben részesülnek másokkal szemben például azok a volt közszolgálati alkalmazottak, akik 1951 előtt B-listára jutottak, esetleg állásukról lemondtak. Javukra a nyugdíj szempontjából nem ismerhetők el az 1945 illetve 1951 előtt közszolgálatban töltött évek. Méltánytalan az a rendelkezés is, hogy az özvegyi nyugdíjra jogosult nő saját jogon nyugdíjazáskor elveszti az özvegyi nyugdíjat, illetve annak egy részét, mert a saját jogú és özvegyi nyugdíj együttes összege nem haladhatja meg a 800 forintot. így tulajdonképpen akkor csökken a jövedelme, amikor a legjobban rá volna szorulva. Indokolatlan sérelmet okoz az is, hogy a nyugdíjjogosult elhalálozása esetén a nevelőszülők nem eshetnek azonos elbírálás alá a vér szerinti szülőkkel, nagyszülőkkel. Az ellentmondások közé sorolhatjuk azt a gyakorlatot is, amely szerint, ha a nyugdíjtörvényben mó-Fejes László felvétele FÓRUM II nyuQdíjasok életkörülményei dosítások történnek, a módosítások mindig azoknak kedveznek, akik a törvény hatályba lépése után mennek nyugdíjba. Figyelembe kéne venni, hogy ezzel a korábbi törvények alapján nyugdíjban levő emberek helyzete relatíve és abszolút mértékben is nehezebbé válik. Szükség van a régi nyugdíjasok illetményének időközönkénti arányosítására az árak alakulásával. Az öregeink nagy része tehát nem élvezi azt a törődést és ellátottságot, amelyre méltán számíthatnának. Mégis szinte megható, ahogy többségük elismeri a fejlődést, ami általában lemérhető a nyugdíjasokról való gondoskodásban. Hálásak a legcsekélyebb kedvezményért is, például, az utazási bérletek biztosításáért, a házi ápolónői szolgálat megszervezéséért és minden segítő gesztusért. A súlyos anyagi és egyéb nehézségekkel küszködő nyugdíjasokra sem jellemző a követelőzés vagy a türelmetlen hangnem. Igényeik szerények és reálisak. Ez még külön is indokolja, hogy ne késlekedjék soká azoknak a javaslatoknak gyakorlati megvalósítása, amelyeket a SZBT a vizsgálati adatok birtokában öszszeállított. Elsősorban az anyagi helyzet javításával, az életszínvonal emelésével függnek öszsze a javallott változtatások. Például: a saját jogú és özvegyi nyugdíjak együttes összegét emeljék fel 800 forintról 1000 forintra, hogy a havi ötszáz forintos foglalkoztatás lehetőségeit évi 6000 forintra módosítsák - ez 1969. január 1-től megtörtént, - s nem utolsósorban: a korábbi bérszínvonal és nyugdíjtörvény alapján nyugdíjat élvezők juttatását időközönként emeljék. Életbevágó kérdés, hogy a Fővárosi Tanács is tanulmányozza és vizsgálja felül a nyugdíjasok életkörülményeinek javítását szolgáló lehetőségeket. Konkrétan meg kell határozni az elfekvő kórházak, szociális otthonok építésének ütemét, idejét, mennyiségét. Ugyancsak a Fővárosi Tanácsra hárul a feladat, hogy gondoskodjék a házi ápolónői szolgálat rendszeresebbé tételéről, hogy az önköltséges, kedvezményes étkeztetést az eddigieknél szélesebb körben, több nyugdíjasra vonatkoztatva tudja biztosítani. Elhangzik a javaslatban - a Mit üzen a rádió? műsorában hallottunk egy széles körű társadalmi megmozdulásról ugyanezért acélért - az a kívánság, hogy minél előbb hozzunk létre olyan intézménytípust, mint amilyen Budafokon már megépült, amely egyesíti magában a szociális otthont, a nyugdíjas klubot, a napközi otthont. Modern garzonlakásokról lenne szó, ahol az öregek számára egyben megoldódna a mosás, takarítás, ápolás, orvosi felügyelet stb. Ugyancsak halaszthatatlan a 90 napos kórházi ápolási idő felülvizsgálása - öreg emberekről lévén szó, ez a három hónap rendkívül rövid, a letelte után jelentkező anyagi terhek pedig nagyon méltányta'anok. Szükség lenne a javaslat értelmében olyan bizottságokra - a szakszervezeten belül -, amelyek rendszeresen figyelik a nyugdíjasok helyzetének alakulását, közvetlenül segítik helyzetüket és ilyen vonatkozásban együttműködnek az állami, tanácsi és társadalmi szervekkel. Az ő feladatuk lenne az is, hogy felkaroljanak, elterjesszenek minden segítő szándékú ötletet, mozgalmat, amely az idős, munkából kiöregedett dolgozók anyagi, erkölcsi javát szolgálja. A nyugdíjasok sajátos rétegét adják társadalmunknak. Egyre növekvő számuk és az aktív dolgozókétól eltérő életkörülményeik nem tűrik a cselekvés halogatását. A szakszervezetek XXI. kongresszusán nem véletlenül hangzott el a nyugdíjasok helyzetéről szóló határozat. Annál is inkább, mert gondjaik, fizikai, anyagi és morális gondjaik érzékenyen érintik az aktív hozzátartozókat, a családtagokat, a közvetlen környezetet is. Hihetetlen energiák kötődnek le, amelyeket ha egészben nem is, de részben felszabadíthatnánk, ha revideálnánk — mint ahogy a SZBT javasolja - azokat a rendelkezéseket, amelyek ma már arra intenek, hogy nyugdíjtörvényünkben éppúgy, mint társadalmi felfogásunkban az idő elhaladt a meglevő gyakorlat felett. Rendkívül örvendetes, hogy az idős emberek, nyugdíjasok és nem nyugdíjasok életkörülményeinek javítása az utóbbi hónapokban közüggyé lett: a társadalom legkülönbözőbb fórumain — így a Fővárosi Tanácsban is — keresik a szebb öregkor megteremtésének módját. Nóti Ilona