Budapest, 1969. (7. évfolyam)

1. szám január - Vincze Oszkár: Az ingatlanvagyon karbantartása

Hz ingatlanvagyon karbantartása Alig több mint ioo esztendővel ezelőtt az ember otthona lényegében nem volt egyéb, mint különféle falszerkezetekkel körülkerített, bezárt, az időjárási inzultusokkal szemben oltalmat adó levegőtér. E szempontból az uralkodók és a főurak palotája is csupán tágasabb, öblösebb arányaiban, nemesebb építőanyagaiban különbözött az egyszerű halandók otthonától. A mai korszerű emberi otthon lakóértékét azonban már nagyigényű, bonyolult épületgépészeti berendezések egész sora, villany, gáz, szellemes hő- és légtechnikai megoldások, vízvezeték, fürdőszoba, szemételszívó és még számos olyan, a modern kényelmet, jólétet megtestesítő gépek, szerkezetek határozzák meg, amelyekről akár csak ioo évvel ezelőtt itt járt eleink nem is igen álmodhattak. E fejlődési fokozat determinálja azután, hogy a korszerű lakóépület, a modern lakás a nemzeti jövedelemnek egyre nagyobb hányadát köti le és minthogy lakásgazdálkodó apparátusunk ily módon egyre nagyobb értékű nemzetivagyon hányaddal sáfárkodik, minden eszközt meg kell ragadnunk, hogy felelős funkcióját mind a legközelebbről érdekelt lakosság, mind a népgazdaság javára optimális mértékben teljesíthesse. Számok és tények A legfrissebb adatfelvétel szerint jelenleg az egész országban több mint 675 000 állami tulajdonú lakást és több mint 2 357 000 magán tukjdonban levő lakást tartanak nyilván. Állami tulajdonban és tanácsi gondozásban van országszerte több mint 157 000 lakóépület : 675 000 lakással. A teljes hazai lakásállományból 363 000 Budapesten, 65 000 megyei jogú városokban, 125 000 egyéb jellegű városainkban, végül ugyancsak 125 000 lakás kisebb-nagyobb falusi településhelyen található. Ha az állami tulajdonban levő 675 000 lakást a mai áralapon kellene a földből „elővarázsolnunk", a teljes beruházási költség jóval meghaladná a 100 milliárd forintot. A főváros Házkezelési Igazgatósága (HKI) gondozásában 380 coo lakás, továbbá 40 000 üzlet, mozi, raktár, üzemi és egyéb helyiség van. E teljes állomány megépítése adott gazdasági és műszaki körülményeink között szintén nem kevesebb mint 80 milliárd forint költséggel és szinte felmérhetetlen műszaki fejtörővel nehezedne népgazdaságunk teherbíró képességére, — ha a hatalmas ingatlanvagyon eszmei-kulturális jelentőségét egyáltalán figyelmen kívül hagyhatnók. Feltétlen szem előtt kell tartanunk továbbá azt a nyomós tényt, hogy lakásállományunk zöme mindenekelőtt régi, nagy mértékben avult és a mai átlagos városi igényhez képest műszakilag, lakóértékben egyaránt csökkent értéket képvisel. Elsősorban vonatkozik e megállapítás a vidék háború előtti lakásállományának csaknem egészére. Ehhez ugyanis tudnunk kell, hogy az ország teljes lakásállományának 64 százaléka egylakásos, kis családi ingatlanokból, 11,5 százaléka kétlakásos épületekből tevődik össze és mindössze 24,5 százaléka található olyan ingatlanokban, amelyekben három vagy háromnál nagyobb a lakások száma. Ez utóbbi adatok viszont arról a szomorú, de való tényről vallanak, hogy a magánkézben levő lakóépületek és lakások a következő — nem is távoli — években mind nagyobb mértékben „érnek meg" a lebontásra (az ország lakásállományából ugyanis 600 000 lakás vályog alapon vályog falazattal, mintegy 700 000 kő-téglaalapon, de szintén vályogfallal épült). Csaknem egész régebbi hazai lakásállományunk egy-két világháborút és azzal rokonjellegű politikai kataklizmát vészelt át. Ennek következményeként a karbantartó tevékenység a rongálódás mértékével nem tarthatott lépést és a lakásállomány mértéken felül megrongálódott. Különösképpen megviselte a két világháború és az 1956. évi esemény sorozat a főváros lakásállományát, ahol pedig egyrészt az ország legértékesebb ingatlanvagyona található és — hadd tegyúk hozzá nyomban elöljáróban — a felújító és karbantartó tevékenység csaknem teljes félszázada itt is messze elmaradt a reális követelménytől, a helyes gazdaságossági szempont érvényesülésétől. Bármennyire fájó, de sajnos tény: 1952— 1959-ig a fővárosban összesen csak mintegy 1400 lakóépületet rekonstruáltak — mintegy 40 000 lakással. Emiatt manapság is roppant űr tátong a felújítási szükséglet és a tényleges felújító tevékenység mértéke között. Az illetékesek szerint 8—9 milliárd forintra tehető az az összeg, amelynek beépítésével a felújításban és a tatarozásban bekövetkezett lemaradás úgy-ahogy pótolható volna. A HKI kezelésében levő lakóépületek évi avulásának, pusztulásának mértéke az új lakások építési kéltségének mintegy 2 százaléka. Ez az öszszeg 1,5—1,6 milliárd forintnak felel meg. A HKI viszont évenként manapság is mindösz-SZL 1 milliárd forintot fordíthat felújításra és karbantartásra. Minthogy ez az összeg ez idő szerint belátható időn belül nem növekszik, ha a karbantartó munka termelékenységében nem sikerül jelentősebb fordulatot elérni, mindenképpen Budapest lakásállományának további romlásával kell számolnunk. Baj van a kapacitással? Nem kevésbé e cikk mondanivalójának keretébe tartozik, hogy az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium (ÉVM) egyéb feladatai miatt jó néhány esztendővel korábban kelt intézkedés folytán nem vesz részt a főváros ingatlanállományának felújító tevékenységében, karbantartásában. Az ÉVM elődje, az Építésügyi Minisztérium (ÉM) 1956 után évi mintegy 200—250 millió forint erejéig vette ki részét e munkálatokban. Azóta e feladat nagyrészt a Fővárosi Építési Igazgatóság vállalataira, a HKI saját építő szervezetére, részben pedig kis építőipari szövetkezetekre hárult. Joggal türelmetlen a HKI, hogy e növekvő szükséglettel szemben a felújításra és karbantartásra alkalmas építőipari kapacitás jóval a kívánt mérték alatt van. Természetes, hogy ennek felelősségét és minden egyéb következményét is elsősorban maga a HKI érzi és minden erejével azon fáradozik, hogy a népgazdaság és a lakosság igényeinek minél messzebbmenően eleget tegyen. Senki sem kételkedik végül a Fővárosi Tanács Építési Igazgatóságának aktív jószándékában, amelynek kapacitását a felújításon és javításon kívül egyéb feladatok is terhelik. Az Igazgatóság vállalatainak teljesítőképessége ugyanis két területen oszlik meg: 50 százalékát fordítják lakóházak felújítására és javítására, 35 százalék iskola, óvoda, bölcsőde, végül 15 százalék színház, mozi, társasház, kereskedelmi-ipari létesítmények javításában, nem ritkán építésében merül ki. Aligha vitathatja bárki is, hogy ez utóbbi funkció sem hagyható gazdátlanul és a tanácsi építővállalatok ilyen irányú tevékenysége a főváros fejlesztése, kulturális és szociális viszonyai, világváros jellegének megőrzése szempontjából sem ha nyagolható el. Az új mechanizmus közvetlen hatásai a tanácsi építőipari vállalatokat is elsősorban a felújítási munkák vállalásának irányába terelik. E munka általában profiljukba vág, a felszerelés is megvan hozzá, de a nyereség szempontjából is kedvezőbb a helyzet, mint a maximált áron végzendő, úgynevezett új munkáké. Határozottan pozitív jelenség viszont, hogy bár a felújítási és karbantartási munkák árait nem limitálták, a tanácsi vállalatok árindexe a felújításban mégsem emelkedett. A kormányzat további koncentráló tevékenysége folytán mintha a munkaerőpiacon is a tartós feszültség feloldódásának bizonyos jelei lennének észlelhetők, elsősorban kőműves szak- és segédmunkaerőben. A nagy létesítmények beruházásainak további koncentrációja e folyamatot a közeli jövőben még kedvezőbbé teheti és az időközben érvényesülő műszaki fejlesztési intézkedésekkel ily módon a tanácsi felújítási és karbantartói tevékenység feltételeinek bizonyos javulása remélhető. A tanácsi építőipar műszaki fejlesztését a felszabadulás óta kétségtelen igen súlyos következmények árán is elhanyagolták. Az elmúlt évtized során kizárólag a Fővárosi Építési Igazgatóság apparátusában működött egy szerényebb műszaki fejlesztési csoport, amelynek költségvetési fedezetét az ÉVM és a Pénzügyminisztérium együttesen adták. E csoport költségvetése az elmúlt két évben már kereken évi 3 millió forint volt. Az ilyen módon kedvezőbb körülmények közé segített műszaki fejlesztési csoport máris megoldotta a tanácsi építőipar jó néhány, évek óta kellő figyelemre soha sem méltatott műszaki kérdését, néhány fontos és gyakori munkafolyamat gépesítését. így például megoldották a javítási munkához elengedhetetlenül szükséges kis habarcskeverő és habarcsnyomó gép konstrukcióját, a menetvágás, a habarcs szórás, a csőhajlítás gépesítését, a felvonulási épületek elemeinek előregyártását. Kialakították, a többi között a Fűzfői Vegyiművekkel közösen folytatott kísérletek alapján, a magas és alacsony hőmérsékletet egyaránt jól tűrő, 16