Budapest, 1969. (7. évfolyam)

3. szám március - Zolnay László: Egy száznyelvű város — a középkori Buda

Mozaik a főváros múltjából Tengerbe temetett város A nagy mutatóujj a kicsi márványtáblákon lassan eltünedezik a régi pest-budai házakkal együtt, amelyeknek falán 100 évig hirdette, embernyi magasságban, az 1838. március 13-i árvíz szörnyűségét. 131 éve elődeinknek az időjárás volt a legfőbb gondjuk. Különösen nehezen várták a jégzajlást, ezt ágyúlövésekkel tudatták a polgársággal. Mindenki a Duna-partra sietett, hogy üdvözölje a téli fogság megszűnését, az ikervárosok közötti közlekedés megindulását. Miután a jég megindult, a békésen hazatérők nem is sejtették, hogy milyen veszedelem következik ezután. Ez a tél nagyon kemény volt, a vizek mélyen befagytak, az enyhe márciusi napokban a nagy hó gyorsan olvadt, a nagy víztömeg és a zajtó jég nem tudta megtörni a vastag jeget, az megtorlódott a Csepel-sziget fölött, a vizet megduzzasztotta, és éjfélkor a védőgátakat áttörve a zajló ár 9 méter fölé emelkedett, az egész várost elöntve. A szennyes hullámok az alacsonyabb házak fedelét csapkodták már, sőt a magasabb házak első emeletére is betódult a mocskos ár. Elképzelhetetlen riadalom támadr. Az emberek a padlásokra, a házak tetejére menekültek, jajkiáltásokkal segítségért könyörögve. Segítség azonban sehonnan nem érkezett. A gyenge alapzatú házak omladozni kezdtek, egész utcasorok merültek a víz alá, maguk alá temetve az ott szorongó lakókat. Másnap, március 14-én dermesztő, kibírhatatlan hideg volt. Wesselényi Miklós már kora hajnalban elindult nagy csónakjával az árvíz sújtotta szerencsét-Az 1838-as március 13-i árviz (Korabeli metszet) leneket menteni és 72 órát töltött el szakadatlan munkában. Először a kórház betegeit mentette meg, majd a Sóház és Molnár utca felé kievezett a Széna térre (a mai Kálvin tér), majd az Üllői útra, ahol az apró házak fedeleiről szedte le az embereket. A Múzeum, az Ötpacsirta utca (ma Puskin utca), a Gyöngytyúk utca (ma Gyulai Pál utca) jajveszékelőit mentette meg — írja naplójában az „árvízi hajós". — És így folytatja: ,,A düledékek, házromok, jégtömegek, bútorok, gerendák és egyéb akadályok között csak a legmegfeszítettebb munkával lehetett előrehaladni és bárhonnan jött az ember, a roskadozó épületek lezuhanása szétzúzással fenyegetett bennünket. Ezeknek görgő, ropogó lármája tudta csak elnyomni a kétségbeesők sikoltásait, inkább rekedt bőgéseit. A végveszély félelme közt hátramaradóknak gyakran becsületszavamat kellett adnom, hogy semmi nem tartóztathat vissza a hozzájuk való visszatéréstől . . . S mikor megvirradt a szomorú reggelen, egy tengerre s abba temetett város vagyonára, vízbefúltak százaira, döglött lovak, marhák teméntelen számára terjesztette a felkelő nap halvány sugarait..." Pest 4580 háza közül 2280 teljesen beomlott, 827 megrepedt. Hivatalos megállapítás szerint csak az épületkár meghaladta a 10,5 millió forintot. A tabáni „pellengér" Áll még az egykori Tabánban, a harmincnégy évvel ezelőtt eltűnt, egykori Fehérsas tér közepén a megkopott 1851-es évszámmal jelölt csonka gúla alakú oszlop. Erről a budai mendemonda ezt állítja, hogy pellengér volt, pedig csak egyszerű piaci hirdetőoszlopnak használták. Nem súlycsonkító, árrontó, nyelves kofákat, csirketolvajokat vagy egyéb erkölcsi hiányosságban leiedzőket kötöttek rá, hanem ősi szokás szerint vásári hirdetményeket, körözőleveleket, ítéleteket, közöttük sok bujdosó honvéd nevét aggatták reá. Az oszlop tehát várostörténeti emlék; érdemes megőrizni. R. R. S. Mészárososok, tőzsérek, hajdúk, postások Nem véletlenül nevezte ómagyar nyelvünk marhának a gazdagságot, a vagyont. A régi ország szarvasmarha-állománya felért a nemzet nemesfém- és sóbánya kincsével. Érthető, hogy nagy mennyiségű hússal élő középkori városaink egyik leggazdagabb céhes ipara a mészárosság volt. Ők vágták a marhát, kimérték húsát, értékesítették bőrét, sőt, a marhafaggyú előállításával a szappan és a gyertyafaggyú nyersanyagát is ők szolgáltatták. A budai mészárosok megmaradt sáfárkönyveinek tanúsága szerint, a Vízivárosban nem csak vágóhídjaik, hanem faggyú-olvasztó házaik is voltak. (Egyébiránt a céhnek Budán összesen négy háza volt s 1498—1538 között két hatalmas szölleje a budai Kelenhegyen — a Gellérthegyen — s a Pacsirtaháton. Céhházuk a Mátyás-templom mellett állt s toronysisakja megújítására még 1534-ben is tetemes összeget költöttek.) A böllérlegények kardos, lóháton járó fenegyerekek voltak. 1519-ben ők szolgáltatták II. Lajos nevelőjének, Brandenburgi Györgynek lovas díszkíséretét; állandó tisztük volt páncélban őrséget állni a budai vásárok idején. De ők voltak Magyarország első postásai is! Az emberek a városi küldöncöknél szívesebben bízták leveleiketa mészárosokra, akik marhavétel végett állandóan országúton voltak. A debreceni mészárosok 1478-ban, 1512-ben, 1538-ban külön kiváltságot is kaptak azért, mert ők bonyolították le Debrecen s az ország postaforgalmát. Híres volt a szegedi mészárosok postája is. Ha szekérrel mentek, málhát, poggyászt, sőt utast is vittek. Maga a marhakereskedelem, régi szóval: a tőzsérség, a török korig mind a főnemesek, mind a városok legnagyobb jövedelemforrása volt. A rideg magyar marhát lábon hajtották (a hajtók: hajdúk) Bécsbe, Augsburgba, Ulmba, Strassburgba, Münchenbe, sőt Velencébe is, mégpedig esztendőnként százezres tömegben. Magyarország volt Európa éléskamrája. 1526-ig csupán egymagába Augsburgba 70 000 magyar marhát hajtottak fel. Az ország népének nagy hasznot hajtó marhakereskedelemnek a XVI—XVII. században a Habsburgok vetettek véget. A „kincstár idegének" (nervus aerarii) nevezett tőzsérséget 1651-ben III. Ferdinánd osztrák monopoliummá tette. Tőzséreink, állattenyésztőink ezrei jutottak koldusbotra, a hajtók hajdúkká, szegénylegényekké váltak, a magyar kincstár — az osztrák javára — ebben az egy esztendőben 20 000 arany kárt vallott. 1695-re pedig az osztrák felvásárlók már egyetlen marhát sem tudtak találni a felvidéken. Könyvkölcsönzés az előidőkben Könyvek kölcsönzése, a kölcsönzött könyv visszaadása s vissza nem adása nem mai népszokás. Mátyás király is kölcsönzött egyegy kötetet a barátoknak. Egy orvosi tárgyú kódexének receptje mellé pl. az egyik pálos feljegyezte: kipróbálta azt. Ám akkor sem mindenki volt megbízható könyvkölcsönző! Galeotto, a Budán élő olasz orvos, történetíró és tréfacsináló, nem egyszer kért könyveket kölcsönbe barátjától, Janus Pannoniustól, a kor — latinul verselő — kiváló magyar költőjétől. Janus, tréfás levelében ekként figyelmeztette Galeottót hanyagságára: „Azt kívánod Galeottóm, hogy küldjek könyveket neked. De vajon nem küldöttem-e már eleget? Latin könyveimet már elvittétek, csak a görögök maradtak meg. Istennek hála, hogy járatlanok vagytok a görög nyelvben! De, ha mégis megtanulnátok görögül, én azonnal elsajátítom a héber nyelvet és héber kódexekből állítom össze új könyvtáramat..." z. I. 48