Budapest, 1969. (7. évfolyam)

3. szám március - Kereszty András: Az ismeretlen XVI. kerület

Szász István Rákoskeresztúr - a főváros „távol-kelete" Rákoscsaba és Keresztúr látképe 1783-ból A KELETI PÁLYAUDVAR mellett szálltam fel a buszra és több mint egy teljes órát utaztam Rákoskeresztúrig. Talán ezzel mentegethető nyelvbotlásom, mert a XVII. kerületi tanácsnál azzal mutatkoztam be: Jónapot kívánok . . . Budapestről jöttem . . . — Sose mentegetőzzön — nyugtatott meg a tanácselnök—,nem maga az egyetlen! Nemrégen az új egészségház létesítésével kapcsolatos vitáink közben például a minisztérium egyik embere váltig bizonygatta, hogy Keresztúr már nem tartozik Nagy-Budapesthez. Pedig hát Rákoskeresztúr Budapest — és minden erejével arra törekszik, hogy egyre inkább az legyen. Persze — erre a tanácson töbször is figyelmeztettek — azt egyáltalán nem szabad mondani, hogy Rákoskeresztúr! A kerület ugyanis nem Keresztúr, hanem Rákoscsaba, Rákoskert, Rákoshegy, Rákosliget — és Rákoskeresztúr. Az öt település együtt: a XVII. kerület, Budapest „távol-kelete". A kerület széle, a maglódi útelágazás csakugyan a főváros távolkeleti határmezsgyéje : a lánchídi O-kilométerkőtől légvonalban 22 kilométerre van keletre. A XVII. kerület kereken 62 négyzetkilométer. Hatalmas terület, nagyobb, mint jó egynéhány vidéki városunk. Ezen a területen, az öt Pest környéki községben, 1945-ben összesen 36 ezer ember élt. 1967-ben már több mint 60 ezer. A HAJDANI RÁKOS-KÖZSÉGEKET, a mai XVII. kerületet sosem hordozta tenyerén a jósors. Mikor megkérdeztem Kardos tanár urat, Kardos Béla bácsit, a kerület „történészét", hogy milyen volt régen ez a vidék, azt felelte: hírhedten nyomorúságos. És hozzátette: panaszkodni éppen ma is lenne miért! De hát panaszkodás helyett inkább dolgoznak a XVII. kerületiek. Ha azt mondom: erőfeszítéseket tesznek azért, hogy valóban és mindinkább Budapesthez tartozzanak — akkor ez nem csak pusztán amolyan „elbeszélő fordulat". Egy figyelemre méltó adat a kerület statisztikájából: a XVII. kerület költségvetése 1950-ben 4 millió 92 ezer forint volt. 1967-ben: 40 millió 127 ezer forint. De van itt más is. 1946 januári adat szerint az öt Rákos-községben mindössze 6 kilométer burkolt út volt. Jelenleg 44 km. (Persze ne szépítsünk : ez még mindig igen-igen kevés, és ezt nagyon is érzik az ősztől nyárig bokáig érő sárban evickélő XVII. kerületiek. Ma is csupán a kerület úthálózatának 20 százaléka burkolt!) Ugyancsak 1946-os adat szerint a mai XVII. kerületben 63 kilométer víz- és 83 km villanyvezeték volt. A vízvezeték sajnos ma is elég hiányos, azzal együtt, hogy hossza már 120 km; de villany mindenhol van, 320 kilométer a kerület hálózata. 1946-ban Hfc* ' A V / m mintegy 11 km-es szakaszon mindössze két autóbusz közlekedett, ma 59 kilométeren 60 autóbusz. Ennek ellenére a kerület egyik legeslegnagyobb gondja ma is még a közlekedés. Sőt mondhatnánk: a kerület tényleges, gyakorlati és nem csupán közigazgatási fővároshoz-tartozásának a közlekedés az egyik alapvető — és megoldatlan problémája. Pedig a keresztúriak, csabaiak ősrégi „vándorlók". Részint azért, mivel a falvak szlovák és német ajkú lakossága már eleve majd ezerkilométeres vándorút után vert gyökeret itt, az épülő Pest-Buda szomszédságában, a Rákos patak termékeny vidékén; másrészt azért, mert megélhetésük, jó és Jobb létük — régen is, most is — naponta valóságos kis vándorút megtételére kényszeríti az itt élőket. TÁGAS,LEVEGŐS VIDÉK a XVII. kerület. Mindenfelé jól megművelt földek, nagy zöldségeskertek. A főútvonalak mellett alacsony kis parasztházak, sok közülük nádfedeles vályogház. Csabán, Keresztúron még zsúpfedél is akad. Még harminc évvel ezelőtt hajnali kettő tájban keltek a Rákos-vidékiek. Nagy, fonott kosarakba került a keresztúri, csabai, ligeti zöldség, a gyümölcs, a tojás, a baromfi, és — szekéren vagy gyalogszerrel, ki hogy tehette — megindult a hajnali népvándorlás a pesti piacokra. Ami azt illeti, a mindennapi vándorlás máig is tart. (Van egy urbanisztikai terminus technikus: bolygóváros; ez éppen ráillik a XVII. kerületre.) Persze a zöldséges-kosarak helyét javarészt aktatáskák — az ifjabbaknál iskolatáskák — foglalták el! Hiába látni itt sok tágas kertet, szépen gondozott földeket, a kerületben főfoglalkozásképp földműveléssel ma már mindössze ötszázan foglalkoznak. A statisztika alapvető változást tanúsít: a Rákos-vidék uralkodóan mezőgazdasági jellege — sok más egyébbel egyetemben — már visszavonhatatlanul a múlté. A vándorlás helyi „népszokása" azonban nem lett a múlté! Nap mint nap, ha nem is éjjel kettőkor, de korán reggel 27 ezer ember kel útra, — s tér haza esténként a belső kerületekből. A bejáróknak több mint 60 százaléka, 17 és fél ezer ember, ipari munkás. Nem véletlenség az, hogyha megkérdezek tíz XVII. kerületi lakost, hogy mi a kerület fő-fő gondja, közülük kilencen bizonyosan azt mondják először: a közlekedés. (A tanácselnök szerint a tizedik megkérdezett is azért mond csak mást, mert valószínűleg nyugdíjas. A XVII. kerület csendes, nyaranta festői szépségű kis, kertes utcáiban több mint 6000 fővárosi nyugdíjas éldegél.) A XVII. KERÜLETIEK joggal állítják: náluk a közlekedés nem kényelmi, hanem szinte létkérdés. S nem utolsó sorban: a főváros, Budapest, élő, eleven részévé „szervülésnek" is alapvető kérdése és feltétele a közlekedés. A Tanácsháza tágas, új épület — a tanácselnöki dolgozószobában a vbelnök fogadónapján már korán reggel előkerülnek a közlekedés fejlesztésének, a közművesítésnek, az új egészségháznak a tervei; tanácstagok és a kerület egyszerű lakosai — a vb-elnök fogadónapjának vendégei — leginkább ezek iránt érdeklődnek. Egyáltalán : az új Tanácsháza, és mindaz, ami ott történik, vagy onnan indul ki a 62 négyzetkilométeres kerület valamely része felé, mintegy jelképe és megtestesítője mindannak, ami új, változás, fejlődés a XVII. kerületben. Ám az új, csupaüveg, modern tanácsháza mögött-mellett a keskeny kis utcácskák, girbe-görbe földutas falusi házsorok — a hajdani Vigyázó-kastélytól felfelé a szlovák házak, lefelé a sváb-utcák — még elevenen őrzik a múltat. Múlt. Ugyan miféle múltja lehet néhány szedett-vedett városmelléki — a gazdag úriporta mellé koldusként, reménykedve odagubbaszkodó — falucskának. Ha van is ilyen múlt, ki tud róla? Büszke, krónikás történelme csak a gazdag váraknak, vármegyéknek, rangban, vagyonban bővelkedőknek szokott lenni. Könyv, leírás, becses történeti dokumentum a Rákos mentéről nem igen akad. Dehát a múlt azért mégiscsak van! Anonymus mester, III. Béla közismert-ismeretlen krónikása ugyancsak megbecsülte a vidéket. Szerinte „országló-gyűlésre" őseinket Árpád is ide — a hatalmas kiterjedésű Rákos-mezőre — vezette a Csepel sziget felől. Ez persze lehet legenda is — ám a Rákos-patakparti hatalmas, vízben, legelőben gazdag mező kétségtelenül létezett. És az már történelmi tény, hogy 1286-ban megtartották itt az első rákosmezei országgyűlést, amelyet századokon át rákosmezei országgyűlések sora követett. 1308 november 17-én Rákosmezőn választották Róbert Károlyt Magyarország királyának. 1445 pünkösdjén Hunyadi János hívta össze Rákosmezejére a rendeket, rábírván a húzódozó urakat, hogy Álbert halála után majd idősebb fiát, az akkor 5 esztendős Lászlót válasszák királlyá. Az 1497-i rákosi országgyűlésen a mezőszélen hatalmas fatörzset állítottak fel, a fatörzsbe véres bárdot ütöttek, felette pedig esküvel fogadták: „ím, vessze fejét eképpen mind, ki közöttünk egyenetlenséget, viszályt szítni mer." Talán ha az urak esküvésüket megtartják, nem indult volna innen elkeseredett harcára, alig 15 év múlva, Dózsa serege Cegléd felé. És még csak egyetlen történeti kuriózum Rákos-mezőről; 1911. november 4-én innen szállt fel az első magyar repülőgép. A Rákos-vidék falvai közül kétségtelenül Rákoscsaba — régi nevén: Csaba-Rákos — a legrégibb. Neve 900 éves oklevélben is szerepel már, egy 1067-ben kelt oklevél szerint: „Péter comes a százdi monostornak adományozta másokkal együtt Gubach és Chaba Racusa helyeket." A Rákos-vidék híres földesura már a XV. században a Széchi család, de volt a község a Werbőczieké, Újlakiaké, a Rádai családé is. Külön etnikai érdekesség: a XIV. században Csehországból menekülő husziták települnek meg a Rákos mentén, Csabán és Keresztúron. Hogy Csaba és Keresztúr — régi nevén: Pósarákos — a török időben is létezett, erről a hires török utazónak, Evlya Cselebinek egy leírása tudósít. A tisztes muzulmán utazó ugyancsak megjegyezhette magának ezt a helyet, amiről így ír: . . .„Pestről északirányba menvén Allahban bizakodva haladtunk Pest és Kecskemét közötti síkon . . . kelet felé menvén Csapa s Körösztös (Keresztúr) falun áthaladva szűk, mocsaras, átkos helyre értünk ... a hitetlenek itt leshelyeket készítettek, hogy Allah szolgáit elfogják . . ." A TÖRÖK HÓDOLTSÁG után Rákoskeresztúron mindössze egy(!) család maradt meg. A lakatlan területre aztán tervszerűen németeket, 15