Budapest, 1968. (6. évfolyam)

2. szám február - Dr. Szakkay Antal: A főváros tbc gondozói hálózatának munkája 50 év tükrében

(k lálozási szám: egymillió lakosra több mint 3500 tbc-s halálozás jut. Ez a szám Budapesten még magasabb. A tbc elleni küzdelem abban az időben — és még sokáig — távolról sem állami feladat, hanem lelkes, gyakran laikus emberbarátok maroknyi csoportjának szívós, áldozatkész munkája. Budapestet megelőzte a „Vas-vármegyei Tüdővész Ellen Küzdő Egyesület", amely 1906-ban Szombathelyen hoz létre karitatív jellegű dispansert. A „Budapesti Szegénysorsú Tüdőbetegek Szanatórium Egyesülete" az Erzsébet Szanatórium — most Országos Korányi Tbc Intézet — mellett 1908-ban hasonló dispansert állít fel a VIII. kerületi Kistemplom utcában. Ezt követik fokozatosan a különböző vidéki, majd budapesti dispanserek, erdei iskolák, üdültetési akciók, s nagyonnagyon lassan a gyógyintézeti ágyak fejlesztése; még mindig társadalmi, jótékonysági jelleggel: a munka alapját a különböző juttatások és a szociális segélyek képezik. Budapest törvényhatósága a súlyos tbc-s helyzet láttán 1914-ben határozatot hoz egy fővárosi tüdőbeteg-gondozó felállítására. Hosszas huzavona után 1917-ben — most ötven éve — létrejön a már nem csupán jótékonykodó társadalmi egyesületek által fenntartott, hanem a fővárosi jelleggel működő Tüdőbeteggondozó Intézet, dr. Parassin József igazgatásával. Az intézet tevékenységében mindinkább a megelőzés, felkutatás, gyógyítás dominál; megkezdik az intenzív gondozást is. A központi intézetet követi a többi: 1932-ben már 10 fővárosi tüdőbeteggondozó működik. Szomorú és jellemző, hogy a biztosító intézetek csak később figyelnek fel a súlyos problémára. 1917-ben az OTI jogelődje, az Országos Munkásbetegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztár kétnapos ankétot tart, ahol kiderül — természetesen ehhez az első világháború is hozzájárult —, hogy 1916-ban 191 732 taglétszámból a meghaltak száma 2025 s ebből tbc-s 1239. 1917 elején az össztáppénzesek száma 3677, ezeknek 32 százaléka tbc-s. (Kalmár Jenő adatai.) Mindezek ellenére az OTI-ban és a többi biztosító intézetben igen vontatottan jönnek létre a tüdőszakrendelések. A gondozás, a védőnői munka csak 1937-ben indul meg az OTI-ban, négy védőnő beállításával. E lassú fejlődés eredményeként tbc-s epidemiológiai, halálozási számaink a századforduló után fokozatosan csökkenő tendenciát mutatnak, kivéve a két világháború okozta hatalmas kiugrást. Az epidemiológiai grafikon alakulása tehát hasonló a többi országéhoz, a már említett időbeni eltolódással. A főváros járványgörbéje — az ismertetett okok miatt — a múlt század második felében az országosnál magasabbra emelkedik. Később, a századforduló után, munkásosztályunk harcának eredményeként a munkaviszonyok lassan javulnak, s a szociális és higiénés helyzet is valamivel jobb, mint vidéken. Emiatt az utóbbi egykét évtizedben Budapesten valamivel gyorsabb az epidemiológiai görbe csökkenése. Tehát nálunk is érvényesül, hogy a társadalmi fejlődéssel együttjáró urbanizálódás, a nagyváros aránylag gyors kialakulása kezdetben rontja, később, bár nagyon lassan, javítja — az általános fejlődéssel együtt — a tbc-s helyzetet (I. 2. sz. ábra.). A népbetegségnek számító tbc felszámolásához szocialista rendszerünk létrejötte igazi alapot teremtett. A második világháború után a romokból kell ismét megteremtenünk hálózatunkat. Pártunk, kormányzatunk jóformán az első pillanattól kezdve igen fontos állami feladatnak tekinti a tbc elleni küzdelmet, s ahhoz minden segítséget megad. Agyaink száma örvendetesen szaporodik. Ma 15 000 tbc-s ágy működik az országban, gondozói hálózatunk teljessé válik. Megjelennek az ún. antituberkulotikumok (Streptomycin, PAS, INH) s más hatásos gyógyszerek, újabb műtéti eljárások alkalmazhatók, fokozódnak a szűrővizsgálatok, kötelezővé teszi ka BCG-zést. 1950-ben Nagy-Budapest létrejötte, majd a tanácsi rendszer kialakulása adja meg a lehetőséget az addig szétforgácsoltán működő fővárosi intézmények összevonására és egységessé tételére. 1960-ban kormányzatunk már elérkezettnek látja az időt a 42/1960-as Kormányrendelet létrehozására, mely szerint „ma már célul tűzheti ki e betegség további visszaszorítását és leküzdését". Ennek érdekében a tbc elleni küzdelmet társadalmi feladattá is teszi. A legutóbbi egy-két évtized szép eredményeit az igen gyorsan csökkenő új megbetegedések számának tükrében tudjuk kitűnően lemérni. Egy jellemző adat: míg 1951-ben Budapesten 84 tizennégy éven aluli gyermek halt meg tbc-ben, ez a szám ma már nyolcadik éve nulla. Mi szakemberek, helytelenül, az el múlt években hajlamosak voltunk közleményeinkben, előadásainkban, nyilatkozatainkban csakis ezeket az örvendetesen javuló szép számokat közölni, s nem mutattunk rá számos, igen fontos, még meg nem oldott problémára, nem értékeltük helyzetünket teljes tárgyilagossággal. Feltételezhetően emiatt is, a társadalom körében mindinkább túlzottnak tekinthető optimizmus, a tbc-probléma lebecsülése és ezzel kapcsolatos nemtörődömség kezd eluralkodni. A köztudatban az alakult ki, hogy ez a javulás ilyen ütemben szinte magától folytatódik. Sajnos, távolról sem ilyen egyszerű a helyzet. Bár a századforduló előtti igen magas halálozási, megbetegedési számokhoz képest igen nagy a javulás, s a járványgörbe ma már mindinkább ellapuló jellegű — a tbc országunkban, ha világviszonylatban nézzük, sajnos, még mindig középsúlyosságú népbetegség. így pl. összehasonlítva adatainkat az Egyesült Államokéval — Hollandia, Dánia számai még jobbak —, kiderül, hogy az összes tbc-s betegek száma Budapesten nem lehetne több 4000-nél, holott közel 20 000 nyilvántartott betegünk van; az évente felfedezett új betegek száma nem haladhatná meg a 700-800-at, s mi most nagyon örülünk a 2500-2600-as számnak; a halottak száma egyötöde sem lehetne a jelenleginek. (Az nem vigasztalhat bennünket, hogy a most felszabadult vagy felszabaduló országokban háromszor-négyszer rosszabb epidemiológiai helyzetet árulnak el a felmérések.) TBC. MEGBETEGEDÉSEK (SZÁZEZER LAKOSBÓL) 3- sz. ábra A túlzott optimizmus tehát káros! Ha felzárkózóban vagyunk is a legjobb eredményeket felmutató országokhoz, az elkövetkezendő 15-20 évben még minden rendelkezésünkre álló erőnket továbbra is összpontosítanunk kell a tbc elleni küzdelemre. Minden lazítás erősen súlyosbíthatja a helyzetet, amire néhány országban már látunk is példákat. Igy pl. egyes nyugati országokban az utóbbi években letűntnek és véglegesen megoldottnak tekintett lues és gonorrhea ugrásszerű emelkedést mutat. A másik fontos és egyelőre kiszámíthatatlan tényező: az urbanizáció további alakulása, fejlődése. Míg a XIX. század elején az emberiségnek mindössze 2,4 százaléka lakott 20 000-nél nagyobb városban, ez a szám ma már közel 30 százalék, az erősen fejlett országokban még sokkal magasabb. Ez a folyamat feltartóztathatatlan. Ezért igen fontos Budapest fejlődésének számos tényezője mellett a településegészségügy helyzetét is állandóan vizsgálni, s azt fokozatosan javítani. Közismert és megoldandó pl. fővárosunk levegőszennyeződésének súlyos kérdése, az elegendő és korszerű lakás biztosítása, a vidékről még mindig tartó bevándorlás, a fokozódó idegenforgalom, a zaj, a különböző izgalmak problémája, a közlekedés, a benzin és égési termékeinek káros hatása, üzemeink higiénés helyzete. Mind-mind olyan probléma, mellyel a jövőben fokozottabban és állandóan kell foglalkoznunk! Máris intő jel —a tbc változatlanul fennálló problematikája mellett — a tüdőrák erősen fokozódó száma, s a lassan már népbetegséggé váló krónikus hörghurut. Reméljük, hogy fővárosunk távlati tervei ezeket az igen fontos és nehéz problémákat figyelembe veszik és segítik mielőbbi rendezésüket. Biztosítékot nyújt erre az új, modern lakótelepek létesítése, a parkosítás, az üzemek fokozatos kihelyezése, a tiszta Budapestért való szívós küzdelem stb. Megfelelő várospolitika mellett közegészségügyünk az elkövetkezendő években, évtizedekben minden bizonnyal egyre további eredményeket ér majd el a tbc leküzdésében. JELMAGYARÁZAT: BUDAPEST MAGYARORSZÁG 33