Budapest, 1968. (6. évfolyam)

2. szám február - Somlyó György: Séta Somlyó Zoltán Budapestjén

Később a költő és a város viharos ifjúsága egyaránt megszelídült, meg is fáradt. S ekkor az újdonság izgalma, a lázadás és nagyotakarás szenvedélyes kiáltásai helyén megjelennek a várossal együttélő és együttöregedő férfi csendes futamai; a Diadém című vers csak egyik abból a hosszú sorozatból, amelyben oly feledhetetlenül sejlenek fel a város titkos hangulatai, a hajnalok és alkonyok zenévé szűrődő árnyalataiban: Diadém Megyek, amerre visz az út. A friss hó, mint fehér pamut, oly lágy, mint a mesékben. És átkozott, így járom át Pestet, szerelmem városát a lassú hóesésben. Az életem már elveszett. A szürke égi mennyezet se tudja már, hogy kék volt.. Ma én is már csak azt tudom, hogy ketten mentünk az uton, s hogy régen volt az. Rég volt. Egy utca nevét dúdolom, ahol sok kedves bútoron a kezem nyoma él még ... Az éj hidegje összeráz. Egy kapu alatt ég a gáz — ha oda visszamennék!... Ha visszamennék csendesen és szólnék: Látod, kedvesem, nincs semmi más, csak hó van . S egy költő, aki átkozott, mert rossz szókkal barátkozott; s most kint sétál a hóban. És lent a hónak vánkosán ellengene egy karcsú szán . . . egy csengő, tiszta ének . . . így hullna lassan ránk az éj. S a sápadt, ezüst holdkaréj hajadba, diadémnek .. . Ám ezek a lágy hangulatok, ezek a kékes árnyalatok érdesebbek és keményebb kontúrúak is tudtak lenni, s nemcsak a körutak fényeit, a külvárosok kormát is magukba szívták, nemcsak a lélek magányos töprengéseit tükrözték, hanem a társadalom közös gondjait és ábrándjait is: Külváros 1924 Bólong az esti ború. Köd. Hat már az óra. Külvárosi utca. A sár rongyos cipőkre tapad. Itt-ott pislog a gáz börtönszagú, ócska világa — s egy-egy szégyenkező és avíttas boltkirakat. Gyér itt a járókelő. Az is fázva, sietve ha cammog; térdig csap föl reá a sűrű folyadék, a lucsok. Csöndben, mintha nem is vón élő görnyedt alakja, veti-hányja magába: be fogynak a sovány garasok . . . Amodébb gazdátlan kutya reszket, farka behúzva; áll, falatot szimatolva, vagy a sintér kocsiját. Érzi ma már, hogy a csontot nem dobják akármilyen ebnek — ember is megbecsüli mai nap az ilyen vacsorát. Kocsma is van, lapulón, feketén ott a sarkon, amolyan spelunka, lebuj, nem mulatósra való. Rongyos kabátú leány borzasan lép ki az ajtón, mögötte a rendőr vigyáz s bíztatja rekedten: aló!. . . Kétsort szomorú és törpe, dőltfalu házak, mögöttük a béna robot hortyogja időtlen dalát. . . Ki tudja, talán egy hírhedt betörő rejtezik itten, vagy tán a lángeszű vátesz, ki jő és megmenti korát. . . Nem, nem feledte még el a korábban, 1919 izzó napjaiban küldött üzenetét az utánajövőknek, a „boldog utódnak": Alázkodó, vak tisztelettel mártom meg tintámban a tollam, rádhagyni, boldogfi: utódom, hogy itt, e Pesten én mi voltam. Igen, munkása voltam egykor ama fehér és boldog útnak, hol lábaid biztos tudattal bátran, felszabadulva futnak. Kvarccal kiraktam, hengereltem entestemmel, hogy sima légyen. S átadtuk néked: agy, szív és vér és világszabadság, mi négyen! Járj rajta vígan, fütyörészve, és idvezülj könnyű porában. S adj hálát!.. . Vagy irigyelj érte, hogy én születtem meg korábban. (A boldog utódhoz) Nem feledte el még később se, de a sorjázó évek, a saját évei és a történeleméi mégis egyre kiábrándultabbá sápasztották fekete-piros színeit. S a friss szenzációjú körutak, a sötét terhekkel viselős külvárosok helyett a látszatbékében lebegő, néptelen lágymányosi Duna-parton kopognak magányos léptei: Séta Sétálok néha lenn a Dunaparton. Égő szivarom néma számba tartom. A szivar, az még megvan, megmaradt. A többi eltűnt a sok év alatt. Megyek. A léptem kényszeredve koppan. És érzem, egyre jobban, egyre jobban. hogy séta csak az élet, semmi más! Nincs érkezés, csak mindig indulás. S egy nap eltűnik majd a sétatér.. . Szivar kialszik . . . séta véget ér.. . A tíz év alatt „harminckét szép lakással" büszkélkedő ifjú bohém életének utolsó másfél évtizedét egyetlen eldugott kis büdai ház első emeleti lakásában élte le. Annyi megénekelt otthona és elsiratott otthontalansága után híven megírta ezt is, ezúttal még a pontos házszámmal is szolgálva az olvasónak, mint egy névjegykártyán — vagy, végső rezignációját hallva a tárgyilagos verssorokból, inkább azt mondhatnók: mint egy előzetes halálozási értesítésen: Egy ház Tizennégy éve itt lakom. Udvarra nyílik ablakom. A tűzfal a Dunára néz, két szoba-konyha az egész — ez Kruspér-utca hét.. . Lefoglalt barna bútorok . . . Az életem itt kuporog ... Könyv-rengeteg, rajt zöld huzat; köztük én írtam vagy húszat — ez Kruspér-utca hét. . . Emlékem itt már annyi van! Itt született meg a fiam; itt feküdtem betegen én; s mindig szegény voltam, szegény — ez Kruspér-utca hét. . . Ha elmegyek majd egy napon: kinyitják majd az ablakom; egy pár kíváncsi szem benéz: hát ennyi volt csak az egész . . . ez Kruspér-utca hét. . . Emlékét ma is ez a ház őrzi, falán Somlyó Zoltán dombormívű arcmásával. „Egy ház" . . . S egy utca is . . . Somlyó Zoltán utca A kéken villanó Villanytelep mellett, ahol a vasúti sinek s a villamos egy szögbe futnak éppen, a csöndes kispesti városszegélyen, egy kis utcára, ahol hajladozva tarkán nyit ilyenkor az őszirózsa A Kruspér utca, ahol Somlyó Zoltán utolsó lakása volt (Birgés Árpád felvétele)