Budapest, 1968. (6. évfolyam)

12. szám december - Szili Géza: 75 éves a fővárosi villamosenergia-szolgáltatás

«4 Szépművészeti Múzeumban Gink Károly fotói — Szilágyi János György írása Arany fülbevalópár (i. e. 4—3. sz.) Athéni váza (i. e. 5—4. sz.) Márvány nöszobor (i. e. 3. évezred vége) Görög Művészet Az 1906-ban megnyílt Szépművészeti Múzeum eredeti tervei között nem szerepelt antik gyűjtemény létesítése. Két évvel a múzeum megnyitása után azonban görög és római márványok gazdag gyűjteményét sikerült Münchenben megvásárolnia. Ezt 1913-ban az antik terrakotta kisplasztika többszáz darabot számláló gyűjteményének megszerzése követte, ugyancsak a müncheni műkereskedelemből. A két világháború közti évtizedek pangása után, 1948 táján lendült föl újra a gyűjtés, mikor egy korábbi rendelet végrehajtásaként a magyar múzeumokban őrzött nem-helyi eredetű antik tárgyak mind a Szépművészeti Múzeumba kerültek. Vidéki raktárakban lappangó, száz éve első reprodukciójuk alapján híressé vált darabok kerültek elő, s a magángyűjtöktől vásárolt ciprusi és korinthosi vázagyűjteménnyel kiegészült antik anyag alkalmassá vált arra, hogy végigvezesse szemlélőjét az ókori nagy mediterrán kultúrák művészetének egész történetén. Ez a történet nemcsak önmagában izgalmas és sok tekintetben példaképszerű, hanem ugyanilyen az az út is, amely megismeréséhez elvezetett. Ismeretes, hogy Winckelmann, a görög művészet nagy felfedezője az újkori művelődés számára két évszázaddal ezelőtt irt nagyhatású művében — amely a művészettörténet tudományának is egyik alapköve — nem magát a görög művészetet emelte a tökéletes ihintaképek magasságába, hanem azt, amit annak gondolt: a klasszikus görög szobrok késői, gazdag római megrendelők számára készült másolatait. Maga az eredeti görög művészet az ő idejében jóformán ismeretlen volt, de a klasszicizmus ízléséhez talán nem is szólt volna olyan közvetlenül, mint így, az ókori klasszicizmus közvetítésével. Az „eredeti" iránti igény a romantikában erősödött, s a XIX. század első évtizedeiben ismerte meg Európa az első nagyobb eredeti görög szoboregyütteseket: a Münchenbe került aiginai márványokat és a Parthenón szobrait a British Museumban. A század közepének eszménye a klasszikus kor, az 5—4. század nagy görög mesterműveinek tökéletessége és teljessége volt. A nyolcvanas években azonban — mikor az európai kapitalizmus magabiztosságán egyre erősebb rések kezdtek tátongani — felfedezték a görög klasszikus kort megelőző századok, az i. e. 7—6. század archaikus művészetét, s a klasszicizmus késői hajtásaiból kisarjadt hellénisztikus görög művészetet (i. e. 3 — 1. század). Ennek éppen kicsiségét, köznapiságát, a klasszikus kor nagy eszméivel szemben a múló pillanatok egyszeriségét megragadó, olykor groteszk, máskor a jelenségek részleteit döbbenetes éleslátással felnagyító látásmódját értékelték. De a XIX. század második felében terjedt el egy olyan felfogás is, amely hajlamos volt a görög művészetet közvetlenül ható eleven hagyomány helyett mint a történeti vizsgálatok objektumát kezelni. Ahogy az ókortudomány „a tudni nem érdemes dolgok tudományává" vált, olyan mértékben halványodott el a görög művészet képe a XX. század emberének tudatában, s vált múzeumok legporosabb, átsétálásra szánt termeiben őrzött ódonságok sokaságává. Az élet azonban erősebb volt az elméletnél, és a harmincas években a művészek és művészetre vágyók áldozatának füstje áttörte a szakkönyvek Felhőkakukkvárát és megtalálta útját az Olymposig. Igaz, megint a maguk Olymposáig, amelyen azokat az isteneket találták, amelyeket kerestek, de nem lehet kétséges, hogy ezek is ott voltak, ha korábban kevés figyelemre méltatták is őket. Az újonnan feltárt praegörög művészetek 3 — 2. évezredbeli szobrászaténak tiszta formái a mai kor emberét a változó világ szilárd elemeinek megfogalmazásához segítették; az archaikus művészetnek a létezésen és annak minden apró mozzanatán érzett gyermeki öröme és csodálkozása jobban megközelíthető számára, mint a klasszikus kor külső és belső tökéletességigénye. Ugyanakkor bámulva fedezi fel azt is, hogy ez a klasszikus harmónia milyen mély emberi konfliktusok ötvözete, s kihallja a 4. századi késői klaszszikus művészet idillikus vezérdallama mögött az azt kísérő fájdalmas búcsúakkordokat. Ma aligha lehetséges a görög művészetet teljes egészében valódi alakjában megismerni és megszeretni. Már csak ezért sem vitatható annak a jogosultsága, hogy bárki azt emelje ki belőle, amit magához közelállónak érez. Ezért a görög művészet szemlélője és tanítványa ugyanúgy, mint annak történésze a saját igazolását is látja abban, ha egy művész keresi és megtalálja a maga útját ehhez a művészethez. S bizonyos, hogy tanulnivalója is van mindegyiknek abból, amit egy művész szeme felfedezett benne. Ezt példázzák Gink Károly fényképei a Szépművészeti Múzeum görög szobrairól és vázáiról; folytatásai egy Devecseri Gáborral együtt megtett görög utazásnak, amely végig elkeseredett birkózás volt költő, művész és művészettörténész között. Kettőnk között a vita fő tárgya lényegében az volt: Gink arról igyekezett meggyőzni engem, hogy a szobrokat hátulról is lehet nézni, én őt arról, hogy elölről is. A vita vége az, hogy mindketten hálásan ismertük el a másik igazát. S a vita eredménye is kétoldalú lett: én abbahagytam a fényképezést, Gink Károly pedig elkezdte a rég-ismertben is mindig újat láttató görög képcinek most szerencsésen folytatódó sorozatát. 39