Budapest, 1968. (6. évfolyam)

11. szám november - Kőmíves István, Ecsery Elemér, Puruczki Béla, Pászt Róbert írásai

A budapesti agglomeráció néhány elvi problémája Fővárosunk agglomerációjának — ide sorolva a közvetlen vonzása körzetébe tartozó 45 községet is— jellemző adatai a következők; — a népesség száma megközelítőleg 2,8 millió fő, az ország népességének 28 százaléka; — az összes ipari foglalkoztatottaknak 46 százalékos részaránya jut e területre; — az ipari állóeszközök 36 százaléka koncentrálódik ide; — az ipari nemzeti jövedelem 41 százalékát az adott terület iparhálózata termeli; — a kiskereskedelmi forgalomból való részesedési arány mintegy 33—34 százalék; — a központi államigazgatás teljes mértékben, míg a tudományos és kulturális élet nagyrészt ide koncentrálódik. A gazdasági és társadalmi életnek ez a koncentrációja egy történelmi — nagyrészt egy évszázados — fejlődés következménye. Az agglomeráció időbeni fejlődését, a fejlődésre ható tényezőket a közelmúltban és napjainkban is több tanulmány elemezte. Ezért e témának ilyen jellegű bevezetésétől vagy tárgyalásától eltekintek. A fő törekvésem az, hogy e cikk keretén belül az adott terület gazdasági és társadalmi életének — a koncentrációból adódó — jórészt elvi, vagy elméleti jellegű kérdéseit tárgyaljam, korántsem ex cathedra, hanem inkább polemikus alapon. Melyek ezek a fő kérdések? — A gazdasági és társadalmi élet koncentrációja mennyiben tekinthető objektív folyamatnak? — A főváros túlkoncentráltsága milyen előnyök és hátrányok forrása? — A főváros jelenlegi társadalmi és gazdasági problémái. — Mik a fő feladatok? * Az urbanizációs folyamatot és annak gyorsulását mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a világ városaiban ma húszszor annyi ember él, mint a századforduló időpontjában. Ugyanezen idő alatt Budapest népessége négy és félszeresére emelkedett. Hazánk városi népessége 1949-hez képest 1 millió fővel, 28 százalékkal emelkedett. A városokba tömörülés elválaszthatatlan a két alapvető termelő ágazat, az ipar és a mezőgazdaság fejlődésétől. A világméretű gazdasági verseny hatásaként az iparban a társadalmi munkamegosztás a szakosodás, a specializálódás irányába hat. Az iparfejlesztésnek ez a módja nagy üzemek létesítése útján realizálódik. A szakosodás egyben szélesebb ipari kooperációt igényel, a nagyüzemek tehát egymás közelében jönnek létre, nagy ipari centrumokként. Az ipari munkaerő igény a település lakosságából nem elégíthető ki, megindul tehát az ipari centrumok felé a környék, a vidék szabad munkaerőinek felvándorlása. Hiszen a mezőgazdaság egyre növekvő nagyüzemi jellege és gépesítése munkaerőt szabadít fel! A közlekedés korszerűsítése eredményeként a szállítás időigénye csökken, tehát a termelés és a fogyasztás közelebb kerül egymáshoz. Ez a körülmény ugyancsak elősegíti a nagy ipartelepekre alapozott agglomerációk létrejöttét. A fenti, mintegy másfél-két évszázados fejlődési folyamat értékeléseként megállapítható, hogy a társadalom urbanizálódása gazdasági alapokra épülő objektív társadalmi mozgás. Ám az objektivitás azt jelenti-e, hogy tehetetlenek vagyunk a társadalmi koncentrációval szemben, minden esetben — a káros esetekben is ? A törvény megismerése általában lehetővé teszi azok tudatos, a társadalom érdekeivel megegyező felhasználását. így kell lennie az agglomerációk esetében is. Első lépésként megállapítandók azok a gazdasági törvények és törvényszerűségek, amelyek a koncentrálódás irányába hatnak. Ezek ismeretében olyan intézkedések kidolgozása, bevezetése szükséges, amelyek korlátozzák az adott gazdasági törvények hatását. A kérdésre adandó végső válasz tehát a következő : az agglomerációk növekedése, a növekedés ütemének mértéke — csökkenthető, de nem szüntethető meg. Közgazdászaink egy szűkebb köre az objektivitás mellett foglal állást, sokan vannak azonban, akik úgy vélekednek, hogy néhány partikuláris gazdasági intézkedéssel a folyamat megszüntethető. A kérdés általános és tudományosan megalapozott végső lezárása elsősorban a jövőbeni, még inkább a városok távlati tervezésefejlesztése szempontjából bír különös jelentőséggel. Mások ugyanis a fejlesztés feladatai egy gyors, egy lassított, vagy éppen egy megállítható centralizációs folyamat esetén. A főváros infrastrukturális fejlesztésének lemaradása kétirányú. A fejlesztés lemaradt a mindenkori adott növekedéshez képest, és mert ez a körülmény növelte a feszültségeket a lakosság ellátásában: részintézkedések — tisztán adminisztratív intézkedések is — történtek a növekvés megállításának reményében. Ezek az intézkedések korántsem produkálták a kellő eredményt. A növekedéssel egy időben jelentkező lemaradást tehát mindenkor tetézte egy jövőbeni lemaradás a fejlesztésben, amely a tervekben „realizálódott". Vizsgáljuk meg közelebbről a fejlődés, a növekedés objektivitásának problematikáját a főváros vonatkozásában. A bővített szocialista újratermelés szocialista társadalmunk egyik fő és általánosan ható gazdasági törvénye. E törvény létezése, funkcionálása mellett a budapesti ipar jövőbeni termelése nem ítélhető meg stagnálónak, vagy éppen csökkenőnek; ezt kizárja az országos ipari termelésből való mintegy 45 százalékos részesedése is. A termelés bővítésének gazdasági és társadalompolitikai szempontból egyaránt mérlegelt optimális mértéke, a termelés tudatos, tudományos szabályozása a tervezés révén megállapítható. A budapesti agglomeráció kialakulásában az ipari fejlődés volt a meghatározó. Az utóbbi évtizedekben azonban az ipar mellett a lakosság felvándorlását elősegítették a nemtermelő, főleg a szolgáltató területeken keletkezett munkahelyek. A nagyon differenciált és egyre növekvő szolgáltatási igények jelentkezése a növekvő életnívó egyenes következménye. Az életszínvonal emelkedése társadalmunk gazdasági alaptörvénye, és ezen az alapon az ipar mellett a szolgáltatási terület is olyan, ahol a növekedés objektíve megállapíthatatlan. * A társadalmi-gazdasági jelenségek összetett volta egyben előnyök és hátrányok hordozója. Ezek egyidejű és teljes számbavétele, az eredményeket növelő intézkedések megtétele céljából, nélkülözhetetlen. A budapesti telepítésű ipar szerkezetét tekintve nagyrészt (több mint 4/5 részben) feldolgozó jellegű. A feldolgozó iparágak között a szakosodás következményeként széles ipari kooperáció szükséges. A budapesti ipari agglomeráción belül intenzív, gazdaságilag hatékony kooperáció alakult ki. Az ország vasúti és közúti közlekedési hálózatának Budapest-centrikus jellege folytán a fővárosi üzem relatíve „közel" kerül a kitermelő iparágakhoz és a fogyasztó piachoz egyaránt. Új üzem telepítése, vagy a meglevő kapacitások bővítése az infrastrukturális adottságok miatt előnyösebb, gazdaságosabb: az egyszeri költségek mellett általában alacsonyabbak az üzemeltetési költségek is. Utóbbinak forrása az ipari agglomerációk általában magasabb termelékenysége. A magasabb termelékenység a végzett számítások igazolása szerint a budapesti iparban is adott, dacára annak, hogy az itteni iparágak termelőeszköz állománya avultabb a vidékieknél. Ennyiben foglalhatók össze azok a fő gazdasági előnyök, amelyek hatására a budapesti ipari agglomeráció kialakult és növekedett. A túlkoncentráltság hátrányai zömmel társadalom-politikai értékelés alapján mutathatók ki. Budapest ipari túlsúlya már a korábbi múltban megakadályozta nagy ipari ellenpólusok kialakulását, s azok tervszerű kifejlesztésére napjainkban is fékezőleg hat. Az ipari agglomeráció önmagában rejlő fejlesztési potenciálja fékezi az új vidéki üzemek telepítését. Az iparosodás differenciált mértéke miatt nagy a foglalkoztatási különbség a különböző területek között, és ez önmagában, 28