Budapest, 1968. (6. évfolyam)

11. szám november - Szamos Rudolf: A Krisztinától a Vízivárosig

jai mellett most fejezték be a Krisztina legmagasabb toronyépületénSk építését. A fiatal városrész kevés műemlékkel dicsekedhet. Százhét éve épült itt Buda első pályaudvara, a Déli Vaspálya Társaság Indóháza (Dráva — Száva Adriavasút). A Krisztina körút 143. számú ház érdemel még említést, ahol a tragikus sorsú Kuny Domonkos alapított a múlt század elején fajanszgyárat 'Pest-Buda első gyára). Néhány házzal odébb, a Krisztina körút 57-ben található a Színháztörténeti Múzeum. A Vérmező és a Mikó utca sarkán állt a martonvásári Brunszwik grófok háza, amelyben Brunszwik Teréz 1828-ban nyitotta meg a világ egyik legelső „angyal kertjét", óvodáját. A második világháború, az ostrom idején a Krisztinaváros épületei is súlyosan megrongálódtak ... A Horváth-kertnek és a hajdani Nyári Színkörnek, melynek faépülete 1843-tól 1941-ig sok neves magyar színésznek volt induló színpada, ma már csak emléke él. Tabán Tulajdonképpen már nincs. És szerencsére nincs. Az évezredes múltra visszatekintő budai külvárost pontosan harminc esztendővel ezelőtt bontották le. A régi filmhíradók megörökítették a mesés hangulatok rejtelmeit kínáló ősi városnegyedet. A dalok és operettek a világvárossá növekvő XX. századi Budapesten Tabánt mint valami kuriózumot, csodát emlegették. A Holdvilág utcában Stefi kocsmája ... Az volt az igazi. Ahogy a pacalt készítette! Áradozik róla nagybátyám ma is, de soha egy másodpercre eszébe nem jutott, hogy oda menjen lakni. Enni, az más. Hetente egyszer néhány órára egy pengős „murira" . . . De lakni ? Bárhonnan nézi ma az ember, Tabán egy csodás nyári zöld színfolt a Hegyalja út, a Nap-hegy gerince, a Vár és a Duna határolta szögben. Harmincöt-negyven esztendővel ezelőtt, amikor a „banlió"'-ben rejtőző „vörös fenevad" ellen a hírhedt jezsuita Bangha páter keresztes hadjáratot hirdetett, az ellenforradalmi kurzus arra a beismerésre kényszerült, hogy Budapesten minden negyedik ember olyan nyomorban él, hogy örül, ha naponta egyszer valamilyen élelemhez jut. A banliő, a város külső, munkások lakta nyomorövezete gyűrűként fogta körül Budapestet. A Rákos-patak torkolatában épült „Fillérgyártól" Angyalföldön, a Numero 6-on, az Auguszta-, a Zita-, a Mária-Valériatelepen, a Dzsumbujon keresztül, át a Dunán, a Jeruzsálemi negyeden, a Hengermalom utcán végig egészen a Tabánig, a nyomor oly elvadult szennye ragadta magába a főváros negyedmillió lakosát, melyből kitörni teljesen lehetetlen volt. Aki egyszer odacsúszott, felhagyhatott a felemelkedés legparányibb reményével is. A Gellérthegy elegáns villanegyede, a Vár, a Krisztina patinás főúri és konszolidált polgári jóléte közé ékelve különösen szembeötlő volt Tabán földszintes viskóinak nyomorúsága. A járda szintjéig süllyedt ablakok. A vertfal nyirkától dohos alacsony és parányi szobák, melyek mindegyikében legalább négy ember élt, de gyakori volt a nyolcas-kilences létszám. Az ember alig hiszi el, hogy itt nem volt csatorna, vízvezeték, villany. A szenny az Ördög-árokra lejtő, faragatlan terméskövekkel kirakott szűk és kacskaringós utcák közepén folydogált elfelé. A szűk udvarok pedig az emésztő gödröktől bűzlöttek. A fiatalabb nemzedék „tabáni legendája" már a gyönyörű parkká átalakult csodás Tabánhoz fűződik. Itt csak egy csodáról beszélhetünk: hogy J934 — 38 között karhatalommal kellett kilakoltatni az embereket, és nem a kolera, a tífusz, a tbc söpörte őket a Csörsz utca és Budaőrsi út sarkán volt hajdani temetőbe. Krúdy 1933-ban, amikor utoljára ballagott végig az Árok utcán, hogy hazamenjen Óbudára meghalni, még a régi Tabánt látta. Egy évvel később pedig a kilakoltatott városrészben tárt ablakok szárnyát nyikorgatta a szél, és minden olyan kísérteties volt itt, hogy még a szerelmesek is messzire elkerülték. A tabániak többsége pedig az Üllői és Ecseri út mólójához kötözött rothadó fabarakk-városba, a Máriavalériára került. Az Eucharisticus Kongresszus évében Pacelli bíboros, a későbbi XII. Pius pápa, Horthy kormányzóval együtt vezethette erre a Várból az Erzsébet-híd felé a körmenetet, mert a lebontott város helyén már zöldellt a frissen elvetett fű, és a szegénységnek még az árnyéka is eltűnt innét, az egyéb nyomortelepekre elzavart emberekkel együtt. Az öreg Tabán helyén levő mai parkban bolyongva keresem a letűnt és eltűnt Tabánt. Ha krónikák nem jegyezték volna fel: itt valaha emberi település volt, melynek nyomait alig néhány évtizede tüntette el a csákány és a földgyalu — mit sem tudnánk róla. Tabánból csupán hajdani „belvárosa", a Duna-parton épült templom és környéke maradt meg. Néhány ház a Vár-hegy déli lejtőjén, a Szarvas téri „Szarvas"-fogadó emlékeztet Buda középkori nyüzsgő, zsúfolt és piszkos suburbiumára, az Ördög-árok torkolat tájának török Debag-chanjára. Pedig hatezer esztendeje, hogy megtelepedett itt az ember. A feltörő hévforrások pedig immár ezer esztendeje adnak gyógyírt számos nyavalyára. A mai Rudas-és Rácz-fürdők gyógyvize már a honfoglaló magyarok ideérkezése előtt letelepedésre csábította a különböző néptörzseket. Közülük legrégebben — akikről tudunk — az illírek érkeztek. Őket az eraviszkuszok követték, akik vallási és törzsi központjukat a Gellérthegyen építették meg. Alig rendezkedtek azonban be, máris megérkeztek a rómaiak. Időszámításunk után 401-ben itt keltek át az Isteren (Dunán) a kelet felől érkező barbár törzsek, hogy egészen Rómáig dúlják fel a birodalmat. Az Uldin vezette hunok megtelepülésével véget ért Róma 400 éves uralma; a rövid hun ittlét után pedig e táj évszázadokra az ismeretlenség homályát borítja a mai kutató elé. A magyarok a IX. század elején honosodtak meg a rév környékén. Ekkoriban alakult ki a két Pest, a mai Belváros helyén, és vele szemben, a Duna jobb partján, a Pestihegy tövén Kispest. Átkelőhely jellegét mind a mai napig megtartotta. Hiszen itt a legkeskenyebb a Duna. Mindenkor itt lehetett a leggyorsabban átúsztatni vagy átevezni a folyón. Itt volt a Lánchíd megépüléséig a hajóhíd budai vége. Itt épült a harmadik állandó Duna-híd, és 1945 tavaszán, a fasiszták felrobbantotta Erzsébet-híd helyett, száz évvel a régi hajóhíd megszűnte után, újra úszó pontonok kötötték itt össze Budát Pesttel. Tabán lebontása után elvesztette önálló jellegét. Kevés épület emlékeztet itt ma már múltjára. A Szarvas tér és az Apród utca is alig néhány száz éves múlt emlékeit őrzi, az évezredes történelemmel bíró két hegy, a Vár- és Gellérthegy között. A Szarvas téren, közel Virág Benedek otthonához állt a régi tabáni tanoda, ahol Fusz János zeneszerző akiről Beethoven mondotta: „a magyar Rossini" — gyakorta megfordult bátyjánál, az iskola-mesternél. A Tolna megyéből származó múlt századi muzsikust a tabáni temető fogadta magába, akárcsak Virág Benedeket. Itt az Apród utca Ybl Miklós téri szögletén állott az a ház is, melyben az Akadémia „titoknoka", Döbrentei Gábor élte magányos éveit. Az Apród utcában született Semmelweis Ignác. Az „anyák megmentőjének" szülőházát nézve, mellém lépett egy idősebb ember; tudom-e, kérdezte, hogy félezer éves ez a ház? Klastrom volt rég, majd a török idején hárem, a török kiverése után útszéli fogadó... De hova lett az elefánt ? A régi cégér ? Az ötvenes évek végén eltűnt. A házat lebontották, s jobb esetben talán egy magángyűjtő őrzi „lomjai" között. S hogy a Vár-hegy déli lejtőjéről eltávolított épület olyan öreg lett volna ? Hiszen a kutatások szerint Buda ostroma idején itt minden a porba omlott, és a „Semmelweis-házat" is az 1700-as évek elején építhették fel. Sőt, a házat is csak bérelte Semmelweis József kereskedő, aki 1823-ban közzétett hirdetéssel jelentette be vevőinek, hogy a 17 évig itt működött „spezerájboltját", a Fehér Elefántot áthelyezi szemben levő saját házába. De megvette az ív utca 8-at is, a „görög-házat", ahonnét már fia, Ignác Fülöp járt a várbeli gimnáziumba, majd a hajóhídon át a pesti piaristákhoz és később az „univerzitásra". Az Apród utcai házban ma az „Orvostörténeti Múzeum" rendezkedett be. Csak érdekességnek érdemes idézni, hogy amikor 1846-ban a nagy magyar orvos édesapja meghalt, a török időktől rác és német lakta Tabánban magyar nyelvű gyászcédulát nyomatott a család. Víziváros Alig néhány utca. Mértékkel róva sem több egy négyzetkilométernél. És mégis külön város. Sajátos hangulat. Egyedi zamat és nemcsak, ha júniusban virágzanak a hársak — kapja meg az embert, ha betéved a Vár-hegy és a Duna közé fogott keskeny város-szalagba. Csoda-e, ha az itt íakó elhatárolja magát a kerület többi részétől ? önálló város ez a kétmilliós metropolis közepén. Házai a Vár-hegy oldalára épültek. Zegzugos utcáin és a meredekre kapaszkodó lépcsőkön hamisítatlan kisvárosi békés hangulat, évezredek konzervált nyugalma fogadja a sétálót. Alig néhány lépésre a hatalmas forgalmú, örökké zajgó és nyugtalan ritmusú Fő utcától, halkabb vízparti és romantikusabb várost találunk itt, mint amilyen Szentendre. A Víziváros nem hasonlítható egyetlen vízparti városhoz, vagy negyedhez. Ősi múltja, végtelen nyugalma két évezred „hinterlandjára" támaszkodik. Házai kapujában a nap minden szakában kötögető asszonyok, pipázó, trécselő öregek ülnek, félszemmel az utcán labdázó unokák mozdulatait figyelvén. Mintha mozdulni sem akarna itt az idő. Húsz éve már, hogy elköltöztem a Pala utcából, de most, ahogy kaptatok felfelé az utca széles, teraszos lépcsőin, a kapukban megszólalásig azonos embereket, asszonyokat látok. Ráköszönök a postásra. Kicsit csodálkozva néz vissza, de mosolyog. „Ferenc úr" — mondom. Nem, nem ő az. Ismerte Feri bácsit. 1950-ben ment nyugdíjba, s akkor került ő ide. Negyven évesen kezdte járni a hegyet, s lassan rá is a nyugdíj vár. Hasonlóan jártam sok mással, akit megszólítottam, s aki mind a húsz év előtti valakihez hasonlított. Akikre én gondoltam, már nem is élnek, de ezek a mai vízivárosi „valakik" kísértetiesen hasonlítanak az elődökhöz. Ha van hasonulás a környezethez — jöttem rá végül —, itt van. Furcsamód olvasztja magába, gyúrja saját képére ez a hegyre futó kisváros az ide telepedő embert. Beszélgetek a Corvin tér kispadján. — Miért nem adják vissza a kiságyunkat? -«- kérdi egy harminc év körüli tisztviselő. Meghökkentő kérdés. Honnét tud erről a fiatalember, aki jószerével még nem is élt, mikor utolsót dördült a Toldy gimnázium tornyában a delet jelző vízivárosi kiságyú. — Itt mindenki tudja, hogy volt. A nagyanyám még ma sem hisz a harangszónak. A delet pontosan csak a kiságyú jelezte, mondogatja egyre. . . A Víziváros a Döbrentei tértől a Csalogány utca vonaláig kelet felöl települt a Várra. Ott fent a vár bástyafala választja el a Vártól, de immár közel két évezrede tartó összefonódottság kapcsolja egybe a két települést. Itt van Buda magja, az igazi város, amelyen keresztül a Duna áradásaitól gyakran eláztatott Fő utca, vagy ősi nevén Sáros út vezetett délről északnak. Kicsit feljebb, de vele párhuzamosan épült ki a középkor elején a Szárazutca, melyet áradások idején használtak. Erre döcögtek a vándorló népek fakerekű kordéi, itt meneteltek a római légiók Aquincum felé, ide törtek be Árpád lovasai, tatárok, törökök, germánok. . . S talán Európa és Ázsia minden valamire való harciasabb nemzete megfordult itt. A középkorban a Víziváros a mai Császár-fürdőig terjedt. Alapítói kézműves polgárok lehettek, hiszen a Duna és a hévforrások vize hajtotta a kalló-malmokat, a puskapor őrlőket és búzamalmokat. A magyarság első „urbánus" csírái is innét terebélyesedtek szét a Kárpát-medence többi városába. Egyszóval itt kezdtek városlakókká lenni a nomád magyarok. Szinte minden kő évezredekről mesélhet. Gazdag város volt mindig. Határát megerősített fal védte, s Mátyás király előbb vásártartási joggal ruházta fel. Később pedig ide tervezte egyetemi városát. A török uralom idején sok minaretű, tarka-barka keleti várossá alakult át, melynek piacán Kisázsiától az Északitengerig készült áruk tömege volt található. Hiszen itt találkozott Észak Déllel, azon az ősi útvonalon amely a „Horosz Kapuszitól", Kakas-kaputól (mai Bem tér) a Clark Ádám térig vezetett rajta keresztül. A rómaiak építette erődítések falaira ezer évvel uralmuk bukása után — a mai Clark Ádám téren — Mátyás hires márványos istállója került. Ezt a törökök raktárrá alakították át. A közelében állott „egy rendkívül hoszszú épület, 250 láb hosszú", valószínűleg a török ágyúöntő műhely, és erre enged következtetni a Gieshaus vagyis Öntőház utca elnevezés is. (Ama kevés utcanév egyike, amely immár negyed évezrede változatlan.) A Vízivárost a Krisztinával összekötő Alagút, 26