Budapest, 1968. (6. évfolyam)
11. szám november - Szamos Rudolf: A Krisztinától a Vízivárosig
Szamos Rudolf A Mátyás-templom részlete A Krisztinától a Vízivárosig A közelmúltban beszélgettem a főváros egyik vezető tisztségviselőjével. Gondolkodása, az életről alkotott elképzelése a szó eredeti értelmében korszerű. Lelkesedik munkájáért, a gyorsan fejlődő város jelenéért és holnapjáért. Budapesti lokálpatrióta, akinek nemcsak lehetősége, de hivatalból kötelessége is a jelen, és a mából bontakozó jövő alakítása. A tervek útjába, mint mindig, ma is száz és száz gátló körülmény akaszt kerékvetőket, s ha van város, ahol a múlt, a hagyományok — gyakran rég túlhaladott hagyományok — tisztelete nemcsak a Belvárosban, hanem a legkülsőbb kerületekben is megköti a modernet, teljesen újat alkotni akaró ember kezét, az újra csak Budapest lehet. „Hovatovább idegesítő ez a kerületesdi", tért vissza meg vissza a panasz, valahányszor a város egységes fejlesztésének napi gondjaira terelődött a szó. A tizennyolc esztendővel ezelőtt Budapesthez csatolt korábbi peremvárosok és peremközségek esetében még magyarázható ez a szemlélet. Hiszen az újpestiek ma is szívesebben mondják: újpesti vagyok, semmint azt, hogy IV. kerületi; a csepeli is csak levélcímben tünteti fel a XXI. kerületet, és hasonlóan: a kispesti, lőrinci, erzsébeti, soroksári és a sok Rákos valamelyikének lakója sem számmal, hanem a település ősi nevével jelzi mai lakhelyét és hovatartozóságát. Náluk érthető ez, hisz oly rövid, alig két évtizednyi az idő, mióta budapestivé lettek. Érdemes, és azt hiszem, időszerű is lenne egyszer arról vitatkozni, hogy vajon szemléletben mi a helyesebb: nagy általánosságban pestinek, budainak, tehát budapestinek és ezzel együtt a kétmilliós város lokálpatriótájának lenni, vagy az egységen belül elkülönülni budafokinak, ferencvárosinak, angyalföldinek, tabáninak és így tovább ? A helyes válasz megfogalmazásának nehézségével magam is most találkoztam először, amikor egy kerületet, méghozzá a legősibb városmagot, az első kerületet próbáltam megismerni. Lakói számában és területének nagyságában a legkisebb budapesti kerületek közé tartozik; nyugodtan mondhatjuk: 44 ezer lakosával és 3,2 négyzetkilométerével a kicsik kicsije. Már harminc esztendővel ezelőtt az iskolában mégis úgy tanultuk: I. kerület, vagyis Vár, Tabán, Krisztina-és Víziváros. A mai Budapest kétévezredes fejlődését jelképezi ez a különválasztás. Egy-egy jelző nem egy-egy negyed meghatározója, mint Párizsban vagy más metropolissá nőtt nagyvárosban, hanem egy-egy ősi város és település neve, mely az évszázadokkal korábban létrejött egyesülés után is nevében őrizte múltját és hagyományait. A Vízivárosban beszéltem őslakosokkal, akik a Vár-hegy túloldalán levő Krisztináról kevesebbet tudnak, mint, mondjuk, egy híresebb kisvárosról: Szentendréről vagy Kőszegről. Ez magyarázható, de nem érthető. A magyarázat viszont kézenfekvő: negyven éve a Corvin térről Pestre, annak is ide távol eső kerületeibe járnak át dolgozni, és vasárnapi sétáik sem igen nyúltak túl a Vár keleti oldala és a Batthyány téri Szent Anna templom vonalán. A Krisztinából a Vén Diófát, a Horváthkertet és a hajdani Zöldfa vendéglőt ismerik . . . Krisztina A ma élő középkorúak emlékében még él. El, mint egy Ábrahám-operett romantikus díszlete. Hajnal Hajnalka gyönyörű hangja idézi fel, s jól esik dúdolni, ha visszatérnek dónként az elszállt ifjúság emlékei: „Van Budán égy kiskocsma . . ." és a századelő kedvelt és romantikus randevú helyére hívó akkor divatos slágert: „Legyen a Horváth-kertben Budán . . ." Itt a Vár- és a Nap-hegy közötti teknőben, szelektől védve, az Ördögárok két partján, az egykori Generális-kaszáló — a mai Vérmező — déli részén fekvő városrész alig kétszáz esztendeje Mária Terézia jóvoltából kapott nevet. A császárnő lánya: Krisztina lett névadója. Amolyan kertváros volt. A tehetősebb budai polgárok nyári házai és a Nap-hegy oldalában levő szőlők vincellér lakásai álltak itt elsőnek. A Krisztina sosem volt, mint a Tabán, a Vár szegényes elővárosa. Kezdeti eleganciájából ma is sok mindent megőrzött. Az ódon budai suburbiumok között szinte modern mércével épült. Utcái egyenesek, a többihez képest tágasak. Két nagy park határolja ma is: a Vérmező és a hajdani Horváth-kert. S hogy e két szabad zöld terület nem épült be annak idején, sokban köszönhető az „ördögi árok" zúdította árvizeknek. A patakot, melyet a középkorban Pál árkának, a török időkben a tabáni tímárok után Timár pataknak is neveztek, számos híd ívelte át. Az egyik ilyen középkorból való híd kváderköveinek maradványai ma is láthatók még a Krisztina és a Tabán határain épült Bethlenudvar közelében. Feltehetően annak a malomnak szomszédságában, amelyben két évszázada még Lénau lakott gyermekkorában, apja halála után, édesanyjával. A Krisztinaváros ősmúltjából keveset ismerünk. A Vár-hegy nyugati oldala és a mai Krisztina területe valószínűleg még a középkorban is lakatlan volt. A Nap-hegy Krisztinára lejtő oldalán a várbeli dominikánusoknak lehetett majorja. A Bugát utcában egy kis kápolna romjai kerültek elő. Ez talán a mai Logodi utca táján épült hospitiumhoz (szerzetes kórház) tartozott. Amikor a Krisztinaváros kezdett kialakulni, még állt a Vérmező északi csücskénél, a mai Posta-palota vidékén a Logod nevű kis középkori falucska, melynek emlékét 90 esztendő óta a Vár-hegy nyugati oldalán húzódó Logodi utca neve őrizte meg. Hogy a Vár-hegy nyugati oldala nem épült be a középkor során, mint a keleti — a vízivárosi rész —, annak magyarázata, hogy Mátyás király a mai Tóth Árpád sétánnyal párhuzamosan lépcsőzetes mellvéd falakkal vette körül a várat, le egészen a patakig, és az így kialakult teraszokon — az írásos emlékek szerint — pazar kerteket építtetett. A török időkben — Evlia Cselebi szerint — a déli részen, talán a mai Dísz tér környékén, egy dervis kolostor állott. A török alóli felszabadulás után — 1686-tól — fokozatosan kezd benépesedni a Nyárs-hegy északkeleti lejtője, a Mélyút és Macska ösvény — a mai Mészáros utca és Krisztina tér környéke. Egy olasz eredetű kéményseprő mester: Francin Péter Pál, aki az Ördög-árok partján lakott 1690-ben, amikor a pestis kezdte tizedelni a népet, megfogadta: ha háza népét elkerüli a vész, Mária tiszteletére kápolnát emeltet szőlőjében. Úgy látszik, szerencsésen átvészelték a feketehalált, mert utána a kéményseprő hazament szülővároskájába, Äe'be, és a híres búcsújáróhely kegyképének, a Vérző Szűznek másolatával tért vissza. 1700-ban már állott a kápolna és hamarosan híres búcsújáró-hellyé vált. ötven évvel később Mária Terézia is meglátogatta a kápolnát, és 1763-ban azt javasolta a budai magisztrátusnak, hogy a gyorsan fejlődő kápolna környékéből szervezzen önálló külvárost. Ekkor született a mai Krisztinaváros, mely a XVIII. század végére olyan népes település lett, hogy 1795 — 97 között felépült a Havas Boldogasszony templom, amely ma is a városrész központja. Nevezetes és egyben szomorú dátum a templom alapjainak kijelölése, ugyanis két hónappal azután, hogy Batthyány prímás a templom helyét megáldotta, 1795. május 20-án, a szomszédos Generális-kaszálón lehullott Martinovics Ignác szászvári apát és társainak feje. Azóta a nép Vérmezőnek hívja ezt a ligetet. (Matzon Frigyes alkotta emlékmű áll ma az első forradalmi kísérlet tragédiájának színhelyén.) A templom egyetlen nevezetessége: 1836-ban itt kötött házasságot a kerület nagy pártfogója, a Lánchíd és az Alagút megálmodója, gróf Széchenyi István. A hajdani romantikát, az egykor híres kiskocsmákat elsöpörte a XX. század egyre gyorsuló urbanizációs tempója. Néhány évvel ezelőtt a Zöldfa vendéglőt bontották le, hogy helyén modern beton palota épüljön. Hasonló sorsra jutott a Pauler és Mészáros utca sarkán állott „jó öreg Phila", a század első évtizedeinek Philadelphia kávéháza. Háborús rom-25