Budapest, 1968. (6. évfolyam)

11. szám november - Mesterházi Lajos: A főszereplő

ta.) A két forradalomról, az 1918—19-es esztendőről a legtöbben mégis lelkesedésük és ülúzióik emlékét őrizték. Persze, sokan a vesztett illúziók emlékét. A mélyen hallgató családokban is előbb-utóbb kiderült: valaki vöröskatona volt, valaki ilyen vagy olyan funkciót vállalt, végülis meglepetéssel kellett tudomásul vennem, hogy ,,mindenki ott volt", hogy nagyon különböző világnézetű és rendű-rangú emberek hordják magukban, még ha egyesek szégyenkezve is, az emléket: bizony, abban a közhangulatban benne volt az ő hangulatuk is. A politikai személyiségek programjai különbözőek voltak, nemcsak a forradalom első szakaszában, dé a lényegében koalíciós vezetésű Tanácsköztársaságban, sőt, árnyalatait tekintve magában a heterogén származású, újonnan alakult kommunista pártban is. Aki azonban a programjához mereven ragaszkodott, és ahol ez a program a közakarattól jottányit is eltért, ott az illető menthetetlenül légüres térbe került. A legszebb reformterv is megbukott, mert a nép nem reformokat, hanem teljes, gyökeres szakítást akart a múlttal. És a maga idejében legrealistábbnak látszó, tudományosan kidolgozott politikai rendszer is irreálissá vált, amikor képviselői nem tudták azt a közvélemény napiparancsa szerint korrigálni. Ezért is van az, hogy a nagyon tehetséges és alaposan fölkészült Jászi Oszkár oly hamar konfliktusba került az eseményekkel, viszont Károlyi Mihály, aki merev politikai rendszert és programot tulajdonképpen soha nem dolgozott ki, aki még csak a háborúellenesség negatívumánál tartott akkor, amikor Jászinak már minden kérdésre kiterjedő tudományos elképzelése volt az ország jövőjét illetően, — lényegesen tovább tudott együtt menni a forradalommal. Zárt rendszere nem lévén, jobban oda tudott figyelni a közvéleményre. Fontos, hogy erről beszéljünk, és időszerű is. Nyugat-Európában és többfelé másutt is láthatjuk mostanában, hogy forradalomnak, sőt, marxista forradalomnak titulált anarchisztikus lázadások kapcsán egyesek úgy interpretálják a forradalmat, mint a vezérek bravúrját, és azt hiszik, ha reprodukálnak bizonyos „klasszikus" vezetői elveket, módszereket és szervezeti formákat, akkor reprodukálható a forradalom. Nem értik meg a lényeget, az objektív tényezők szerepét. Elfelejtik, hogy 1917, akárcsak minálunk 1918 és annak továbbfejlődése, 1919: ellenállhatatlan, vissza sem tartható folyamat volt, amelynek főszereplője a tömeg. És a kommunista párt azért tudott vezetni, azért tudott minálunk pár hónap alatt olyan szerepet nyerni, amilyent nyert, mert annak az ellenállhatatlan folyamatnak a fő sodrában haladt, mert azt akarta, amit a tömeg akar, azt fogalmazta meg, amit a tömeg érez. Minden forradalmi pártnak ennyi a szerepe a népek életében, és ez nem kevés. Ez jelenti egyúttal értékelésükhöz is az alapvető kritériumot, akár egészében tekintjük működésüket, akár egyes szakaszokban nézzük. Persze, mint mondtuk, a közvélemény ritkán, a történelem ünnepi pillanataiban jelentkezik ilyen cselekvési akarattal. A kommunista pártok vezetési művészete, ha jól végzik dolgukat, épp abban van, hogy igazodni tudnak a tömeghez az eufóriának ezekben az óráiban csakúgy, mint a hétköznapokon. Hogy a mi pártunk ötven év sokszor változó és sokszor nagyon kritikus körülményei között ment a tömeg élén, és ha elszakadtak tőle, vissza tudott igazodni hozzá. Hogy üldöztetésben is, keserves áldozatok árán, őrizte a reményt. Hogy ma, az építés köznapi tennivalóiban is érti és meg tudja értetni a történelmet. Beváltottuk a reményeket maradéktalanul ? Igen és nem. Maradéktalanul nem is válthattuk be. A forradalom reményei mindig túlzottak. Emlékszem rá forradalmár-palánta koromból magam is: szentül hittem például, hogy mindaz, amit az ember rossz természetének gondolunk, csupán az osztálytársadalmak öröksége. Bűnözés, prostitúció, alkoholizmus — mind egycsapásra megszűnik, ha igazságos rendet teremtünk. Azám! Volt elvtárs, aki meggyőződéssel bizonygatta: boldogtalan szerelem és kétségbeesett magány sem lesz többé. Minden forradalom a végtelentől a végtelenig lát; a tökéletesedés vágya élteti, a legősibb emberi törekvések nyernek benne időszerű megfogalmazást. És elérhetőnek látja a soha el nem érhető végcélt: a tökéletességet. Biztos, hogy akik ezt a pártot annak idején alapították, sokkal rövidebbnek és könnyebbnek hitték az utat. Ma viszont, ötven év múltán, tisztán láthatjuk: nem arról van szó, hogy megteremtettük máris a tökéletes társadalmat és benne a tökéletes embert, hanem arról, hogy megtettünk egy lépést azon az úton, amelyen az emberiségnek törvényszerűen haladnia kell. Döntő lépést: a határvonalat léptük át a régi és az új rend között. És ha a világba tekintünk: aminek fél évszázada még a gondolatát is üldözték, amit legjobb esetben is utópiának tartottak, ma már axióma. A mikénten lehet vitatkozni, de az irányt már legádázabb ellenfeleink sem vitatják. Nem kis dolog, hogy ezt a lépést megtettük, és hogy az elsők között voltunk, akik ezt megteszik. Ma már egyre inkább foglalkoztat minket: mi minden van még hátra! így van ez rendjén. El fogjuk végezni, amit a történelem napirendre tűz, ha mi, kommunisták, soha nem feledjük, hogy vezetői, de nem főszereplői vagyunk a történelemnek. A főszereplő ma is: a névtelen tömeg. A zsúfolt vonatok tetején is utaznak a hazatérő katonák (Érdekes Újság 1918. november 14. Szelényi Károly reprodukciója) Szimpátia-tüntetés a KMP Visegrádi utcai központja előtt, valószínűleg 1918. dec. 20-án (MMM Fényképtár) 21