Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Bécs István: Mexico 1968

Mozaik a főváros múltjából Hajdani csodák, letűnt varázslatok Jön-e a bécsi hajó? Erre az izgalmas kérdésre megfelelt — jó száz és néhány éve az öreg Gellérthegyen, a magas póznára felhúzott, kerek, nagy kosár, hirdetve dédapáinknak: feltűnt már a csodás szerkezetű jármű, amit nem húz ló, nem hajt evező, sem széltől dagasztott vitorla. Csak két, ormótlan lapátkerék gyors forgása segíti előre ezt az új „micsodát" — ami nem is lehet igaz. A hitetlen, tudatlanságukban, gyermekdedségükben is kedves öregek még a képzeletükkel sem tudták felfogni, hogyan járhat az a nagy hajó. Minden alkalommal odarohantak a kikötő dobogójára: hátha mégis megleshetik a turpisságot! Kérdezgették az utasokat: valóban harmincöt órával ezelőtt indultak el a császár bécsi városából? Valóban a tüzes katlan pokla fejleszti a vízből — nevetséges! a vízből! ? — azt az erőt, amely ennek a mesebeli járműnek szárnyat ad? S az igenlésre is csak csóválták a fejüket, hümmögve, dörmögve, sóhajtva: Ez a világ sem áll már sokáig, ha ilyen ördögi masinériák száguldanak majd a Dunán! Csak a gyerekek, a csodát habzsoló, a csábító titkokat gyorsan befogadó gyerekek vették természetesnek az új varázst, és macska ügyességgel kúsztak fel a gellérthegyi sziklákon, hadd lássák minél előbb a csodahajót. Ha pedig egy-egy garast az itteni, legelső magyar, kitűnő hírű Csillagda kapuját őrző invalidus katona kezébe csúsztattak, akkor a boldogság mesebirodalma nyílt meg előttük. A rokkant hadfi bevezette őket Montedegoi Albert Ferenc csillagvizsgáló tanár úrhoz, aki szívesen tolt alájuk még széket is, hogy belenézhessenek abba a titokzatos csőbe, amely az orruk elé hozta a messze füstölgő „Mária Karolina" fedélzetén ide-oda topogó, bogárnyi utasokat. S ha estéig is ott maradhattak, akkor megigézett szemük egy még sokkal nagyobb csövön a hatalmas égboltozat páratlanul gazdag fényjeleit fedezhette fel: a kék, narancssárga, zöld színekben pompázó csillagok világát, az előttük kibomló, kitáguló világmindenséget, amelynek káprázató bennük már a túlvilág incselkedése volt. A Csillagnéző a szabadságharc alatt, 1849-ben nagyrészt elpusztult és 1851-ben helyet adott a Citadellának, a fellegvárnak, amit negyven, Pest felé irányított ágyújával a Bach-korszak emelt, állandó fenyegetésül a „rebellis" magyarok ellen. Egy nemzetes úr keservei „Hat krajcárért tojik a pesti tyúk egy tojást, egy pár csizma 6 Frt, a húsnak fontját pedig hét krajcárért mérik," — írja elkeseredve 1803-ban egy Pestre felvetődött vidéki. A továbbiakban arról tudósít, hogy furcsa világ van itt, mert még a cselédek is igen rátartiak: nem fogadják szívesen, ha „te"nek szólítják őket. Fényűzésre pedig annyira hajlamosak az itteniek, hogy még a kocsisok is zsebórát hordanak. A többi rendű-rangú ember beretválja bajuszát, pofaszakállt ereszt és a haját bodorítja. Egyszer favágót keresett a Rókus utcában, ahol a favágók negyede van. A leghíresebbet kereste, de nem volt otthon. A felesége éppen az ócska nadrágját foltozta, s azt mondta, hogy a férje a parókásnál van, mert este bálba megy. Bizonyára a „gatyások" szálájába, hiszen a kényes természete nem engedi, hogy valami kurtakocsmába térjen be. Pesten különben a munkásoknak külön tánctermük volt. Budán azonban, a „Három kapások" szálájában mindenki táncolhatott, aki a belépődíjat lefizette. Különös polgármester-választás Sok pazarlást, hűtlenséget, megvesztegetést követtek el Buda közigazgatásában a török utáni időben. A polgárok sokat panaszkodtak emiatt, s ezért Erdődy György, az udvari kamara elnöke, mint a császár s király megbízottja 1737. október 3-án összehívta a polgárságot, hogy a visszaélések megszüntetésével végre rendet teremtsen a város életében. Az eddigi városi vezetőséget — csúnya jelenetek közben kikergették — a városházáról. Ezután az elnök minden tanácsnoki székre három jelöltet állított, akik közül egynek a nevét feljegyezte a kiosztott „plankettá"-ra a város jelenlevő egész polgársága és ilyen módon dobta be a szavazatát az urnába. A választás eredményeként a legtöbb szavazatot Perger János Benedek ügyvéd kapta, akit a polgármesteri tisztséggel, Pogner Bertalan szabó, akit a bírói hivatallal tüntettek ki. A tanácsnoki voksokat Schulz Lőrinc asztalos, Riz Boldizsár kereskedő, Kristen Antal orvos, Glöckner János szappanfőző, Berneca János kereskedő és pénzváltó, Cettó Jakab kereskedő, Hörger János szobrász, Ecker János orvos szerezték meg. Két tanácsnoki állást a király részére tartottak fenn. Két nap múlva Payerle János Mihályt választották meg jegyzőnek és kicserélték az egész hivatalnoki kart. Á nagy söprés után a küldöttség egyik tagja latin versben, „Catastrophe" címen megénekelte a nagy tisztogatást és a közérdek igazi szolgálatának szükségességét. R. R. S. A Sarló névjegye Budapesten A Sarló megalakulásának negyvenedik éve alkalmából — Gombaszögön történt, 1928. augusztus 9 —11-én — emlékezünk: hogyan jelent meg 1930. március 15-én a szlovákiai szocialista fiatalság küldöttsége Budapesten ? A Sarló székhelye Pozsonyban, a Lőrinckapu utca 24. számú, azóta lebontott festői régi ház emeleti lakásában volt, mely Kossuth Lajos rokonának, Meszlényi Lujzának tulajdona volt. Ott határoztuk el, hogy 1930. március idusára olyan névjegyet teszünk le Budapesten, mely félreérthetetlenül jelképezni fogja a nemzeti kérdés s a nemzetiségi helyzet keleteurópai megoldásának szocialista igazságát. Elhatároztuk, hogy Petőfi Sándor budapesti szobrához koszorút helyezünk, mely nemcsak minket, kisebbségi sorsban élő magyarokat képvisel, hanem valamennyi szomszédunkat, a dunai népeket. Egvforma szélességű és egyforma hosszúságú magyar, szlovák, cseh, horvát, szerb és román nemzeti színű szalagokat készítettünk, az egyenjogúság jelképeként. A szalagokat átfogta a szocializmust jelző vörös színű szélesebb szalag. Ezen ez a felirat állt: Az új márciusért — a pozsonyi Sarló. Balogh Edgár, a Sarló vezetője, a delegáció tagjaiul azokat a sarlósokat választotta, akiknek érvényes csehszlovák útlevelük volt. így lett budapesti koszorúvivőnk Terebessy János és Varga Imre, két jogszigorló. Az útiköltséget is kölcsön kellett vennünk, a Sarlónak éppen nem volt pénze. Varga Imre szerezte meg a pénzt, ő is fizette vissza. A vörös szalagot Pozsonyban vettük meg, a többit Budapesten készítettük el. A tervet a koszorúzok jelentették a rendőrségnek. Mikor a koszorú és a szalagok már a két küldött kezeügyében volt, Andréka, a budapesti rendőrség akkori főkapitány-helyettese, megtiltotta a koszorú elhelyezését s — amit ugyancsak kértek barátaink —, egy beszéd elmondását a szobor körül csoportosuló egyetemi hallgatók előtt. Andréka kötelezvényt íratott alá a két sarlóssal, hogy tervüktől elállnak. Terebessy azonnal mindezt megtáviratozta Pozsonyba. Ekkor úgy döntöttünk, hogy egy harmadik társunkat küldjük el Budapestre, helyezze el ő a koszorút a szalagokkal Táncsics Mihály sírjára, a Kerepesi temetőben. Az új küldöttet nem köti a főkapitány-helyettes által kikényszerített reverzális. Mivel útlevele Brogyányi Kálmán bölcsészhallgatónak volt, ő ment harmadiknak Budapestre. így aztán 1930. március is-én, szombaton délelőtt a Petőfinek szánt koszorút Táncsics kapta. Két pesti barátunk: dr. Fábián Dániel orvos és a rozsnyói származású Vass László tanárjelölt, öszszeismertették Brogyányit Farkas István szociáldemokrata országgyűlési képviselővel. Táncsics sírjához a sarlósokat Farkas ístván is elkísérte. Másnap a Népszava közölte a Táncsics-sír fényképét a sarlósok koszorújával és a szalagokkal. A tudósításból kiderült, hogy beszéd nem hangzott el a temetőben, ellenben fehér borítékban írásbeli üzenet került a koszorúhoz, ezzel a szöveggel: „A csehszlovákiai új magyar nemzedék Sarló-szervezete történelmi hivatásának szimbólumaként helyezi e koszorút a magyar, szlovák, cseh, román, horvát és szerb nemzetek színeivel Táncsics Mihály sírjára. A Duna-medencei kis népek egymásrautaltságát és közös történelmi sorsmegoldását kerestük Kossuth Lajos szellemében, kiegészíteni akarván 1848 forradalmi vívmányait". Körülbelül abban az órában, amikor a koszorúzás a Kerepesi temetőben lejátszódott, a pozsonyi Lőrinckapu utcában összegyűltek a sarlósok. Váratlan vendégük is akadt, Dienes László, a Korunk főszerkesztője (1945 után haláláig a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár igazgatója), aki akkor Berlinből jött át Pozsonyba, ahol előadást tartott az első szovjet ötéves tervről. (Ezt az előadást én vezettem be.) A Sarló gyűlése feszült légkörben zajlott le. Március idusát nem ünnepelhette senki Pozsonyban, ezt az összejövetelt azonban a csehszlovák rendőrség nem bántotta. Balogh Edgár előadása volt a matiné lényege. Baloghon kívül Peéry Rezső beszélt, aki az 1848/49. szabadságharc társadalomtudományi képét rajzolta fel Szabó Ervin könyve nyomán, s kiemelte Táncsics Mihály szerepét. Boross Zoltán jogszigorló Kossuth Lajos Dunai Konföderációját ismertette. Az akkori viszonyok közt a pozsonyi matiné, amelyről egy délutáni pozsonyi magyar napilap azonnal terjedelmes beszámolót közölt, épp oly vihart váltott ki, mint a budapesti Sarló-koszorú. Farkas István képviselő ugyanis a Sarló koszorúja miatt interpellált az országgyűlésben. Az interpellációival foglalkozott az egész magyar sajtó. A híranyagot a távirati irodák eljuttatták külföldre is. Főleg Csehszlovákia és a dunai államok napisajtója heteken át foglalkozott a Sarlóval. Farkas István beszédében, melyet állandóan megzavartak a belügyminiszter és az Egységpárt képviselőinek közbekiáltásai, ismertette a Sarló alapszabályait, elmondta a koszorú történetét, s tiltakozott a budapesti rendőrség eljárása ellen. Szcitovszky Béla belügyminiszter izgatottan válaszolt. Kijelentette, hogy a koszorú vörös szalagja és a „kisantant-színek" ellentüntetésre adtak volna okot, ezért eltanácsolták a sarlósokat a Petőfiszobor megkoszorúzásától. A belügyminiszter és a közbeszólók szerint a Sarló a „csehek és Benes csatlósa". Ilyen beállítás ellen védekeznünk kellett, nemcsak Pozsonyban, hanem Budapesten is. így jött létre a Sarló álláspontját rögzítő nyilatkozat, mely 1930. március 23-án jelent meg a Pesti Naplóban, kilenc sarlós aláírásával. A nyilatkozat visszautasítja Szcitovszky Béla állításait. A Sarló — hangoztatta Balogh Edgár, a nyilatkozat szövegezője — történelmi helyzetének belső törvényei szerint igazodik a magyar nép osztályérdekeihez. A csehszlovák hatóságok éppúgy betiltották a Sarló regősmozgalmát, mint a budapesti rendőrség a Petőfi-szobor megkoszorúzását. ízenként szedte szét az írás Szcitovszky vádjait. „Hisszük azt, hogy a magyar népet belső szociális válsága és kisebbségi balsorsa a keleteurópai szükségességek legerősebb kirobbantójává érleli meg" — fejeződik be a Sarló nyilatkozata. Közben Budapesten összeült az Ifjúsági Parlament, melyen a szegedi és miskolci küldöttek elismerően méltatták a Sarlót. A miskolci jogászok Kőtörő című röpirata azonosította magát a Sarlóval. Erre a reakciós, jobboldali diákegyesületek rátámadtak a MEFHOSZ-ra, a hivatalos diákszervezetre, s azzal vádolták meg, hogy a sarlósokkal cimborál. Egy hét alatt olyan örvénylés támadt a magyar és a külföldi sajtóban (még a párizsi lapok is foglalkoztak a Sarlóval), amilyet senki sem képzelt el. Megszólalt a magyar emigráció is, Jászi Oszkár, Szende Pál és mások. De bárki szólt is, bármi hangzott is el: a Sarló győzött. Megfogalmazott egy értelmiségi magatartást: a néppel és a népért mindhalálig! Szalatnai Rezsi,