Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Nádass József: Szülővárosom tegnap

Nádass József SZÜLŐVÁROSOM - TEGNAP Ma éjszaka álmomban tíz esztendős voltam — egy fél óra alatt hatvan évet ifjodni, ez tiszteletre méltó teljesítmény, ezt még irigyeimnek is el kell ösmerniök — és szülővárosomban jártam. Nemrég végeztem — nagyszerű bizonyítvánnyal — a negyedik osztályt, mostanában volt a tizedik születésnapom, összespórolt zsebpénzemből Galántai bácsi könyvesboltjában megvásároltam első könyvemet — címlapján: „Petőfi Sándor válogatott, legszebb versei" —, olyan dölyfösen lépkedtem hát a körúton, ahogy erre társadalmi sikereim, előkelő állásom (jövendő középiskolás!) feljogosított. Ezenkívül testvéreim közül én voltam az egyetlen jó tanuló, bátyám mellé (hat évvel idősebb!) házitanítót fogadott anyám, hogy átcsússzon a pótvizsgán. A házitanító Nándinál egy osztállyal feljebb járt, érettségi előtt állott, szemüvege volt, hatalmas termete, mély baritonja akkor is úgy zengett, minta kinyilatkoztatás, ha csak a hármas szabályt magyarázta. Rettenetesen tiszteltem Bierman Pistát, pedig még akkor nem is tudtam, hogy később szeretett barátom, elismert vezérem, a Budapesti Tanács elnöke lesz és még utcát is kap szülővárosomban. Mindez még a fantasztikus jövő, egyelőre az első felvonásnál tartunk, a fanpsztikus jelennél. A tízéves kölyök rendíthetetlen önbizalommal, majdnem gőgösen jár az Erzsébet körúton, ez volt akkor a hivatalos neve, de ő átkeresztelte Diana körútnak, mivelhogy pillanatnyi ideálját így nevezte el. E hölgy személyével nem óhajtok itt foglalkozni, mivel nem -jelent meg az álmomban, nem tudom, hogy Freud atyánk ebből milyen következtetéseket vonna le, tény azonban, hogy a nagy másnis, csupa csipke, csupa szalag, majdnem elrepülő tündér a Miksa utcából, ott a New York palota háta mögött, ezúttal homályba borult. Olyan nagy legénynek éreztem magam, hogy veszélyes kirándulásra szottyant kedvem, csábító ez a sok sárga villamos (az alig harminc-negyven évesekkel, az ilyen ifjú nemzedékekkel közlöm, hogy a körúton a Budapesti Villamos Vasút sárga villamosai jártak, a Rákóczi úton viszont, a Kiskörúton stb. a Budapesti Közúti Villamos Társaság barna kocsijai. Két különböző részvénytársaság volt, hadakoztak egymás ellen, persze, hogy a főváros lakossága látta a kárát, itta meg a levét). Felszállok hát egy ilyen kocsira, önálló vagyok, de még nem tudom, hogy melyiket boldogítsam. Pénz csörög a zsebemben, igaz, nagyobbrészt barna kétfilléres, amit még krajcárnak neveznek, de van néhány fehér, ezüstszínű is, kisebbek, ám nagyobbak is, hatos azaz húszfilléres. A Király utca és a Körút sarkán állok, jön a 10-es villamos, csak nemrég kapta a számot, azelőtt színes tábla jelezte, hogy milyen vonalon jár ez a kocsi. Budapest lakosságának nagyobbik része még nem tudott olvasni, azt azonban meg tudta jegyezni magának például, hogy fehér alapon piros kör: az a körforgalom, az jár körbe a Körúton. Ez a 10-es, amire várok, ez valahonnan a Parlament környékéről megy ki a Városligetbe. Még nem döntöttem, hogy az Alkotmány utca felé utazom-e, avagy kirándulok a zöldbe. Magamban zümmögöm a legújabb kupiét, milyen mulatságos a refrénje: Megy a villany, megy a villany A lizsébe. Benne ülnek ötvenhaton Neglizsébe. Elől egy úr folyton csönget Hátul meg egy másik Felszállni nem enged. Még se vagyok olyan hős, valamilyen okból elkedvetlenedem, otthagyom a megállóhelyet és inkább újra korzózni kezdek a Körúton, a Rákóczi út felé. Rengeteg látnivaló van itt, bár nem tudom eldönteni, hogy ilyenkor, napsütésben szebb-e ez a zsivajos, előkelő utca, vagy este, amikor azok a hivatalos férfiak, akiket egy titokzatos központból szerteküldenek az egész városba, hosszúnyelű botjaikkal megcsiklandozzák a gázlámpákat és ezek ragyogni kezdenek a jó kedvtől, milyen csodálatos fénnyel borítják el az utcát. Igen, az esti Körút, talán az még szebb, de még csak egyszer vagy kétszer láttam és még mindig a mama fogta ilyenkor a kezemet, furcsák ezek a felnőttek, nappal még valahogy, olykor tűrik az önállóságot, de mihelyt besötétedik, abban a pillanatban valamiféle csecsszopóvá degradálnak. Egyelőre türtőztetem magam, de sokáig aligha. Anyám nagyon jóságos, apám ellen sincs semmi kifogásom, de azért még sem lehet lábbal taposni az önérzetemet, én fennkölt szellem vagyok, ők persze ezt nem érthetik meg, Manci néném pláne nem, az lány, ezzel már megmondtam mindent, Nándi az külön fejezet. Ezeknek magyarázzak én arról, hogy tulajdonképpen az Apostol vagyok, meg Hunyadi László, akinek a király megesküdött, de aki aztán cenkzsarnok módjára vérpadra küldött, ráadásul Kukorica Jancsi is vagyok álmomban. Az igaz, hogy ez utóbbival egy kis baj van, mert sehol Pesten nincsen kukorica, ahol engem találtak volna. Egy csomószor voltam már a Városligetben a Marival, előzőleg Katival, meg más pesztonkákkal és mindig kértem, hogy menjünk egy kukoricaföldre, de ők azt mondták, hogy olyasmi nincsen, meg meszsze van és mindig a Wurstliba vittek, ahol a ringlispiel van, legfeljebb egyszer az egyik elvitt a Trieszti Nőhöz, ahol rettenetes por volt és meleg és a katonák belerúgtak mindig a földbe és kurjongattak hozzá, egy nagy táblán pedig ki volt írva: ,,A hoppszassza szigorúan tilos!" Én ezt büszkén elolvastam a pesztonkának, mert ő persze nem ismerte a betűket — és egy ilyen alacsonyan álló személy dirigál nekem egész nap, hogy ezt nem szabad Józsika, azt nem szabad egy rendes kisfiúnak, na hagyjuk, ezek is lányok voltak, nem lehet szigorúan venni náluk az ilyesmit. A kukorica ügy azért is zavaros volt, mert nyáron rengeteg főtt kukoricát árultak mindenfelé az utcán, az hát innen valahonnan a környékről jöhetett, a pesztonkák felvilágosítása nyilván nem mérvadó. Vagy nem mondanak igazat, titkolódznak, ez egy külön összeesküvő társaság, a kukoricát áruló parasztok legtöbbnyire mezítláb voltak, a pesztonkák is csak néha, minden ünnepnapkor vettek fel valamiféle lábbelit, egy kaszt ez, nem lehet titkaiba behatolni. Egyáltalában, mennyi mezítlábas van az utcákon ! Azok a gyerekek például, akiket édes szülém csak egyszerűen utcagyerekeknek nevezett, és akik a villamosok után futottak, azok mind mezítlábasok. Ahogy megyek a Körúton, látom őket, félek tőlük, mert tilos velük játszani, meg aztán előfordult már, hogy két-három nagyobb, bandába verődve, mint vad útonállók megtámadtak, kiraboltak, elvették valamennyi új tollamat, sőt a Hardtmuth meg a féltve őrzött Kohinoor ceruzát is és egyszer legnagyobb kincsemet, afrissen kapott, gyönyörűen csillogó ceruzahegyezőmet. így hát félek a mezítlábas utcagyerekektől, de irigylem is őket. Még egész kicsi voltam, iskolába se jártam, amikor Rákóczi Ferenc hamvait Budapestre hozták — akkor nevezték el a Kerepesi utat Rákóczi útnak, mert ezen az úton vonult végig a gyász és diadalmenet — én csak nagynehezen láttam valamit is a gyönyörű mentében, ékköves kardokkal, prémes díszcsákókkal ékeskedő nemesi kíséretből, de ezek az utcagyerekek, ezek besurrantak mindenhová, fitytyet hánytak a díszegyenruhás Mihaszna Andrásoknak — akkor így nevezték a rendőröket—, egyáltalában, őkfütyülnek minden szabályra és tilalomra. Mert nekik semmi sem szabad, tehát mindent el mernek követni. Most is, ahogy a Körúton a díszes New York palota elé érek, ez elé a csodálatos építmény elé, látom, hogy egymás után két utcagyerek is felugrik az induló villamos ütközőjére. Évtizedekig kedvelt sport volt ez szülővárosom zsenge ifjúsága körében. Egyrészt virtus dolga volt, felugrani rá, és meg is tartani magát odafenn, akárhogy is robog a sárga kocsi, bárhogy is átkozódik a kalauz, ha észrevesz — másrészt, nemcsak a sportbéli teljesítmény dicsősége vonzott, hanem az anyagi érdek is. Megtakarítani a nagyon nehezen szerezhető krajcárokat és ingyen utazni, nagyszerű dolog az. Ott állok hát álmomban újra a New York kávéház előtt, de most nem a pompás rézveretes üvegajtót bámulom és találgatom, hogy az újonnan feltűnt irodalmi nagyságok, zsenik és próféták közül melyik vonul oda vagy lép ki a híres helyiségből; teklntemet az ütközőre ugró rongyos gyerekek bravúrjai kötik le. Tudom, hogy minden ilyen akciót ellenakció követ, ha a kalauz észreveszi a gyalázatos tettet, a hátsó peronra furakodva, kinyitja a kis ablakot és ha az elvetemült bűnöző testi épségének kockáztatásával menet közben le nem ugrik, akkor a büntető kéz kinyúl és lekapja a gonosztevő sapkáját. Akármilyen rongyos is egy ilyen sapka, esetleg megér hat krajcárt, ám elkobzása mindenképpen megfelelő büntetés a Részvénytársaság jövedelmét megkurtítani akaró törvényszegő ellen. Most is látom ezt a párviadalt, de a törvényt és a vagyont védő közeg ellentámadása nem riaszt vissza. A csábítás oly nagy, bármi is történik, én is megkísérlem egyszer. Máris lesben állok, itt csörög zsebemben a pénz, felszállhatnék, úri módon jegyet válthatnék, a törvényt tisztelve helyet foglalhatnék, de a sátáni megkísértés sikerül. Most indult el egy kocsi, helyezkedem, nekiiramodom és máris ott ülök az ütközőn. Diadalmasan nézek körül, egy kis félelemmel is, talán nem látott meg senki a családból, a közeli Miksa utca 11-ből, ahol lakunk, nem a fűszeres, nem a trafikos néni. És nem az én hőnszeretett és tisztelt tanítóm, Molnár Miksa bácsi. Ülök az ütközőn, büszkén, boldogan, most robogunk el a Barcsay utca előtt, hamarosan le kell ugranom, mert aWesselényi utcánál megáll a kocsi. Ahogy ezt latolgatom, éberségem kissé ellankad, nem veszem észre, hogy fejem felett nyílik az ablak, sátáni kéz nyúlik ki és lekapja sapkámat, gyönyörű schildes sapkámat, amit két héttel ezelőtt kaptam, születésnapomra. Kétségbeesésem, megrendülésem leírhatatlan. Ezenkívül fázik a fejem. Nem értem. Június van, kellemes meleg, az új sapkát csak hencegésből vettem fel, miért fázna a fejem? Aztán már értem. Álmomban valahogy lecsúszott a hálósipkám, amit a nyitott ablak miatt húztam dérhajzatú koponyámra. De nem olyan bojtos, amilyennek a vicclapokban rajzolják a vének hálósipkáját! Olyan öreg azért még nem vagyok. Dobos Hajnal Mondom ebben a cserszagú cserző szélben mely végignyalta az erdők dermedt-nyirkos ágát — megdöccent a hórögös fulladó völgyek ágyékán — visongva kergette szét a csörgő bodza bokor-vázát — lyukas vashordón dobolt egy messzire-szakadt eresz tövénél — és rozsdaport hozott és a fagyos föld nyöszörgését a talpak alól terelődni ebben az utcákra-szabott üvegszagú térben itt a messziről-jöttek rokoni szavát értő — mondom tavasz jön! 1968 39