Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - Radikális mozgalom a század elején

latból nézve esetenként győzelemmel is felérhetnek, ha képesek arra, hogy vereségük okait felismerve, okuljanak belőle. Kétségtelen, e vereség okait jórészt felismerték és okultak is. A progresszió vezérkara némi megtorpanás, kétségbeesés után újra kezdte harcát. Ügy tűnik, a polgári radikálisok bátrabban, nagyobb lendülettel, mint az SZDP vezetése. Garami, Kunfi és a többiek a nyilvánvaló vereség után nem annyira az okok feltárását és a hibák kijavítását, mint inkább csak indoklását, magyarázatát végezték. A radikálisok mélyebb önvizsgálatot tartottak, s a demokratikus erők egységéért harcolva, elsősorban az opportunizmus és illuzionizmus ellen fordultak. Jászimár március 9-én így írt: „A Tiszaféle hírhedt választójognak sima képviselőházi ledarálása egy csomó illúziótól fosztotta meg a demokrácia küzdőtáborát. Nem így képzeltük mi! Azt hittük, hogy az ősi kuructűz fellobogása majd csak felperzseli a parlamenti lápot. Hiú remény volt ez a várakozás. Nincs ma már kuructűz az országban, csak kuruc frázisok vannak, hisz ami valaha ezt a gerjedelmet olyan félelmetessé tette, az a kifosztott jobbágyok és elűzött kisnemesek német- és úrgyűlölete volt." S látta, hogy elsősorban ezektől a „kuruc" illúzióktól kell megszabadulni, hisz mindaddig kudarc vár úgy függetlenségi, mint demokratikus törekvéseikre, míg „...a magyar demokrácia saját erőforrásaiból nem válik a politika hatalmi tényezőjévé." (Világ, 1913. március 9.) Pártszervezésük megkezdése e felismerés következménye volt. A radikálisok többsége nemcsak új taktikát, de az egész „Új Magyarországért" folytatott harc alapjainak megváltoztatását kívánta, mert látta: a győzelemhez nem csupán ügyesebb taktikára, hanem mindenekelőtt tömegerőre van szükség, azokra a társadalmi rétegekre, akiket a klerikálisokkal és feudálisokkal együtt soha nem szerezhetnek meg. „Hiszen az ellenzék küzdelme nem irányult egy pillanatra sem a feudalizmus megdöntésére, sem a szekularizációra, vagy a progresszív adóra, sem az állami, felekezetlen oktatásra vagy a nemzetiségieknek igazi egyenjogúsítására, egyszóval arra a forradalmi átalakulásra, melyből az egységes, szabad, dolgozó Magyarország megszülethet ik." S aki ezt nem akarja — folytatta Polányi Károly, a Polgári Radikális Párt megalapítását indokló tanulmányában —, az még csak a korlátozottan demokratikus választójogot sem érheti el, mert ,,... a mai feudális Magyarországot — igaza van Tisza Istvánnak — csak szűk választójoggal, papi segítséggel, korrupcióval és erőszakkal lehet fenntartani, és csak az nyúljon a magyar oligarchiának ezekhez az alkotmányos biztosítékaihoz — igaza van Tiszának —, aki a latifundiumok feldarabolását, az egyház hatalmának megdöntését, a dzsentri-világ alkonyát és az úri Magyarország napjának leáldozásával a dolgozó néposztályok uralmát kívánja biztosítani." (Polányi Károly: Polgári radikálisok, szocialisták, történelmi ellenzék. Szabad Gondolat, 1914.) A Polgári Radikális Párt 1914-ben kiadott programja nem látszatharcot vetített előre, nem olyat, melyből az 1906-0S mentés-kacagányos vagy pedig az 1913-as, Apponyi-féle ékesszólásos „kibontakozás" következhetett. A radikálisok ekkorra már látták: a megoldás csak forradalmi lehet. „Mire harmadszor fognak szemben állni haladás és reakció . . . koalíciónál és Munkapártnál is kétségbeesettebb kíméletlenséggel fogja megküzdeni élet-halálharcát a magyar nagybirtokos osztályuralom. A munkásságnak is valóban forradalmi harcra kell készülnie" — írta Polányi. S a radikálisok programja bizonyítja: ebben a harcban ők is részt akartak venni. E program előnyére különbözött az 1907-estől. Nemcsak deklaráció, de már toborzó és vízválasztó is volt. De míg második funkciója azonnal hatott: az ellenzék reakciós és megalkuvó elemei, még az antiszemita Néppárt és a Vázsonyi-féle Demokrata Párt is egymásratalált az ellene való gyűlölködésben és viharos gyorsasággal leplezték le saját „demokratizmusukat" —, első és fontosabb feladatuk, a tömegszervezés, természetesen nem hozhatott ilyen gyors eredményt. A pártalakulás után a szervezéshez is hozzákezdtek. A Világ hasábjain közölt 4 — 500 belépett tag névsorában többnyire az intelligenciához tartozókat találhatunk. S bár céljuk elsősorban e réteg szervezése volt, találhatunk itt jó néhány parasztot, sőt napszámost is. Jelenlétük azt mutatja, a szervezést ebben az irányban is folytatni akarták. Kétségtelen, elindultak azon az úton, hogy az ideológiai harc mellett a napi politikai küzdelmekbe is beavatkozzanak, hogy „. . . a magyar társadalmi szabadságharcnak durva kövön dolgozó közkatonáivá . . ." váljanak. Az 1913-as vereségből tehát az általuk képviselt rétegek törekvéseinek megfelelő utat választották. A vereséget követő reménytelenségből „a magyar társadalom lázító ellentmondásai, magas feszültsége" következtében aránylag gyorsan regenerálódtak. Mert azt érezték, amit Ady: „A csúf halált itt vetették el Soha-soha ki nem kelésre, És ma mégis a Duna-tájon Legbujább a harag vetése." De tudjuk: elkéstek. A meglódult történelmet utolérni nem tudták, s mire a helyes útra léptek, az idő átrohant felettük. Mert a demokratikus ellenzék 1914-re — és éppen a Polgári Radikális Párt megalakulása következtében — a reakció kölöncétől megszabadult ugyan, de már meg nem erősödhetett. A Néppárt ultimátuma, melyben az ellenzéktől a radikálisok kiközösítését követelte, majd tényleges szakításuk, csak a reakció egységének megerősítését hozta és már nem követhette a haladás táborának gyarapodása. Mert a világégés hosszú időre megfojtott mindent, amiben a progresszió reménykedhetett. És így, éppen akkor, amikor legélesebbé váltak a társadalmat megosztó ellentétek, s mikor már kifejezésére is vállalkoztak, ekkor maradtak legkevesebben a polgári radikalizmus táborában. És számuk szinte napról napra tovább fogyott a háborús őrület tömegsodrásában. Ekkor lett szinte számszerint is igaza Tisza elméleti folyóiratának: tényleg majd csak „nyolcak" maradtak, kik humanista és demokratikus eszméik mellett kitartottak. Hatásuk titka: erkölcsi tisztaságuk Az SZDP vezetőségét is elvitte a sovinizmus árja. Azoknak, kik megmaradtak embernek az embertelenségben, valóban más sem maradt, csak a remény. Támadások, rendőri feljelentések, a katonai ügyészség zaklatásai között csak ez tartotta őket. S erkölcsi erejüket mutatja, hogy csak egy pillanatra inogtak meg a „realitások" előtt: elkeseredettségükben a „demokratikus" Mitteleuropa délibábját is valóságnak látták. De utána, már 1916 szeptemberében, szinte még csak ösztönösen, megérezték: máshonnan várhatják a reményt: „Irtózatos sötétsége, lendületlensége, maradisága a politikai szereplőknek és a publicisztikai közvéleménynek mindenfelé. Az embernek végleg kétségbe kellene esni Magyarország sorsa felett, ha nem éltetné az az egyetlen remény: „Várjunk csak, várjunk", majd rendet, kultúrát, szabadságot fog itt teremteni a lövészároknak hazatérő mártírnépe, mely saját testén-lelkén szenvedte végig annak a háborúnak irtózatosságait, melyet egy falánk kapitalizmus és egy megmérgezett nacionalizmus hozott létre." (Jászi: Erdély sorsa és a magyar politika. H. Sz. 1916. 34. k.) Ez a remény volt az, amely kevesükben — sajnos igen kevesükben — megőrizte a „tüzet", s fejet kell hajtanunk ezen elszántság előtt. Ez az erkölcsi tartás, mély emberségük s a haladásba vetett hitük volt az, mely e „nyolcakat", másokkal együtt, a forradalmi tömegmozgalom élére juttatta. Doktrinerség — tehetetlenség De azt is látnunk kell, hogy a történelemhez való viszonyuk alapjában nem változott meg. Nem tudtak — a szó forradalmár értelmében — vezérekké válni, nem ők befolyásolták, alakították a történelmet, a történelem vitte őket. S mivel nem tudtak lépést tartani, teherré váltak. Nem ellenforradalmárrá, hisz nem fordultak aktívan szembe a forradalommal, de habozásuk, ingadozásuk, a tettől való félelmük nem tette őket alkalmassá arra, hogy a forradalom védelmében felszabadítsanak minden erőforrást s így legyenek úrrá a valóban igen súlyos helyzeten. Ha tétovázásuk okait keressük, döntőnek doktrinerségüket kell megjelölnünk. Elveik és elveik megvalósítására való törekvéseik hatékonysága között talán soha nem volt olyan szembetűnő a szakadék, mint éppen akkor, amikor a forradalom felcsillantotta a megoldás lehetőségét. Mi nem azért ítéljük el őket, mint Garami, aki emlékiratában azt tartotta e csoport főhibájának, hogy „túlzó" volt, hogy nem ismerte föl azt, ,,. . . hogy a munkásság túlnagy térhódítása teljesen kiforgatja októbert történelmi értelméből, elkövette azt a hibát, hogy magatartásával a szociáldemokrata párt radikálisabb szárnyát erősítette, abból a téves hitből indulva ki, hogy csak a tömegek radikális követeléseinek kielégítése oldhatja meg a helyzetet", — tehát hogy nem voltak a polgárság „energikus" képviselői a munkássággal szemben. (Garami: Forrongó Magyarország, 228. 1.) Nem az volt a hibájuk, hogy tevékenységükkel akaratuk ellenére is utat nyitottak a proletárdiktatúrának. Hanem az, hogy valóban tiszteletreméltó terveik megvalósításáért nem tudtak forradalmárként harcolni: a forradalmat nem társadalmi harcnak, hanem — kis túlzással — laboratóriumi kísérletnek tartották, melyet úgy kell levezetni, hogy az előzetes tervtől jottányit se térjen el. Még a forradalomban élve is reformerek akartak lenni, az ugrás pillanatában is evolúciót akartak. Elkapta őket — s ebben már Garaminak igaza volt — a mindent egyszerre megoldani vágyás „radikális" romantikája, a mindent megbocsátás „humanista" szépsége. S talán maguk sem vették észre, hogy míg humanizmusról beszélnek, szerveződik az ellenforradalom, s míg egy-egy „tökéletes" paragrafus fogalmazásán vitatkoztak, a történelem már másként vetette föl a problémákat, sőt, újakat teremtett. Jászi megalkotta a ruszin.és a német nemzetiségiek autonómiáját, de a sokkal jelentősebb szlovák és román nemzetiségűek ekkorra már maguk vették kezükbe sorsuk irányítását. Jászinak még csak az sem sikerült — és ebben az elméletileg szép, de a gyakorlatban kivihetetlen eszméjéhez, a Keleti-Svájchoz való ragaszkodásával ő is hibás volt —, hogy legalább semlegességüket és jóindulatúkat biztosítsa. Szende — a kortársak és a visszaemlékezők szerint — pompás tervet készített a gazdasági élet konszolidálására, csak éppen a megvalósításra nem jutott idő. Hosszú vita után törvény lett a földosztás tervéből — de valóság nem. S a tragikus: míg a viták folytak, tartalmi, majd formai kérdésekről, azalatt a parasztság elementáris erővel feltörő mozgalmait tiszti karhatalmi alakulatok és repülőbombák fojtották vérbe. Antant-barátságukért is nagy árat fizettek. Pacifizmusuk mit sem ért az antant és csatlósaik fegyvereivel szemben. Eszméik és vágyaik közé zárva a valóság által feltett kérdésekre nem tudtak válaszolni: bukásuk törvényszerű volt. így látta ezt Polányi is évek múltán: „A demokrácia azért mondott csődöt a társadalmi realitás problémáival szemben, mert ezt a realitást soha magába fel nem vette, az évezredeket és az embermilliókat átölelő gesztusa egyetlen ponton sem ragadta meg a valóságot egészen. A demokrácia eszméjének feláldoztuk a demokrácia valóságát . . ." A polgári radikalizmus, a „Jásziság", melynek vitathatatlan nagy érdeme volt a földkérdés, a nemzetiségi kérdés, majd a demokratikus átalakulásnak és a nemzeti függetlenségnek egységbe ötvözött felvetése, ezért nem válhatott a forradalom valóságának közvetlen alakítójává. 37