Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - Major Ottó cikke Lengyel Józsefről

MAJOR OTTÓ A kegyetlen humanista Gink Károly felvételei Dolgozószobájának falán egy kép függ, sziklán nőtt öreg erdei fenyőt ábrázol. A fa törzse alatt könnyeden fut a Mei-virág ága, télen is virágzó, vadrózsa színű virágaival. Ezt a portrét 1960-ban festették róla Kínában, a nankingi festészeti iskolán. Egy Lengyel Józsefről szóló cikk élén kínálkozó jelkép: a magányos fenyő, s a télszaki virágzás. Mégis, van benne valami megtévesztő. Lengyel József nem magányos; barátai és hívei mind számosabbak. írói-emberi megújhodása sem téli virágfakadás, hiszen — hogy alig egy évtized alatt teljes és komplex írói életművet teremhetett — ezt éppen szellemi éghajlatunk 1956 után való tavaszbafordulása tette lehetővé. De azért se találó az agg fenyő s a halványrózsaszín Mei-virág szimbóluma, mert van benne valami bölcs és derűs rezignáció. Márpedig Lengyel József nem derűs, nem is rezignált; az öregkor lírája éppúgy hiányzik belőle, mint az emlékezés keserűsége, vagy akár a valóság tényeibe való bölcs belenyugvás. Életművét emberség — emberismeret, az emberélet óvása, megszenvedett felismerések igazsága — hatja át. Humanizmusa azonban nem kegyes, nem tűr és nem táplál illúziókat; szembenéz, számotvet a valósággal, és olvasóit is szembenézésre, számvetésre készteti. Ha szemügyre vesszük életét és írói munkásságát, leginkább szembetűnik egyéniségének és műveinek drámai karaktere. Ennek bizonyítására nem is kell egyéb, mint életrajzi adatainak időrendben való, egyszerű felsorolása. Oly mozgalmas és dinamikus életnél azonban, mint az övé, ez az „enumeratio simplex" is több helyet foglalna el, mint amennyi a portréhoz rendelkezésre áll, ezért a kiemelés módszeréhez kell folyamodnunk. Életének és működésének három színtere van: Magyarország, Ausztria-Németország, s a Szovjetunió. Avantgardista költőnek indult az első világháború éveiben, antimilitarista lázadó lesz, majd forradalmár lapszerkesztő a Tanácsköztársaság idején. A proletárdiktatúra bukása után emigrációba kényszerül. Ausztriában, Németországban németül ír és szerkeszt. Eljutva a Szovjetunióba, tevékeny tagja a magyar emigrációnak, munkatársa a moszkvai Sarló és Kalapácsnak. Emigrációjának negyedfél évtizede alatt sosem szakad el anyanyelvétől, de ír németül és oroszul is. E változatos életet három nagy válság osztja világosan elhatárolható periódusokra. A Tanácsköztársaság bukása, ami hazája elhagyására készteti; a sztálini önkény, mely megfosztja szabadságától, s végül visszatérése harminchat évi távollét után hazájába, ahol — 1955-ben — tragikus atmoszféra fogadja: a Rákosi-rezsim drámai végnapjai. Műveiben nyomon követhetjük, hogyan emelkedik ki e válságokból — melyeket nemcsak átélt, de végig is szenvedett — újra és újra megtisztult lélekkel, töretlen forradalmárként. Az első felemelkedés irodalmi monumentuma egy történelmi riportázs: a Visegrádi utca. A másodiké — mely a történelem alakulásának megfelelően csak a hatvanas években került nyilvánosság elé — az Igéző című kötet novellái és az e témakörbe tartozó egyéb elbeszélések. A harmadik válság leküzdésének bizonysága: a magyar történelmi múlt és közelmúlt forradalmi és haladó korszakainak megidézése a Kulcs című novelláskötetben, a Visegrádi utca új kiadásában, a Prenn Ferenc hányatott életében, és a Három hídépítő című esszéregényben. Ha már most tanulságot keresünk e rendkívüli életben, melyből egy évtizedet a forradalomért való szakadatlan harc, tizenhat évet a szibériai rabság és száműzetés, végül tizenhárom esztendőt az élettapasztalatok számbavétele és irodalommá érlelése töltött be — azt mondhatjuk, hogy egy kommunista forradalmár, a maga nemében páratlan, életműve áll előttünk. Ennek jelentőségét nemcsak esztétikai értéke adja, nem is csupán erkölcsi magasrendűsége: az a körülmény, hogy aki írta — a nagy fejlődésregények hőseihez hasonlóan — minden próbát és szenvedést kiállt, s az átélt gyötrelmek, a megjárt poklok ellenére is megmaradt embernek, forradalmárnak és kommunistának. Ámbár, sub specie aeternitatis, talán éppen ez a legfontosabb tanulság. A kortársaknak, nekünk azonban ennél is fontosabbnak látszik, amivel Lengyel József írói életműve szocialista társadalmunk megújhodásához, megtisztulásához és megszilárdulásához járul hozzá. Sokszor kérdezik tőlünk, és kérdezzük önmagunktól is, mi biztosítéka van nálunk a szocializmus harmonikus fejlődésének, annak, hogy az elmúlt idők tragikus bűnei és tévelygései ne ismétlődhessenek meg. Nos, a biztosítékok között immár hivatkozhatunk egy jelentékeny írói életműre is. Akik Lengyel József írásain nevelkednek, okulnak és épülnek, azok aligha válhatnak többé eszközeivé az önkénynek és az embertelenségnek. Azok megerősödnek forradalmi hitükben, abban a felismerésben, hogy kommunizmus és humanizmus elválaszthatatlan egymástól. Abban, hogy a történelem legmagasabbrendű humanizmusa éppen az kell legyen, ami végső soron a társadalom egészének biztosít félelemmentes életet, tehát azoknak az embersége, kik a történelem emberhez legméltóbb vállalkozásán, az elnyomástól és kizsákmányolástól mentes társadalom megvalósításán munkálkodnak.