Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - Századeleji építészetünk

Század eleji é p ítészét ü n k Emberi tulajdonságunk az, hogy a közvetlenül megelőző nemzedék eszméivel és alkotásaival szemben viseltetünk a legkisebb megértéssel és azokat legkevésbé méltányoljuk. Ez áll az építészetre is. Mind nálunk, mind a külföldi szakirodalomban ritkán említik a huszadik század első két évtizedének építészeti alkotásait. Általában azokat idézik fel, amelyeket a mai építészeti irányzat előfutárainak tartanak. Ezek alapján úgy tűnik, mintha ez a kor nem teremtett volna tömegével említésre méltó értékeket. Még a hazai szakirodalom sem említi és fiatal építészeink alig ismerik például Hübner Jenő, Révész és Kollár, Quittner Zsigmond, Ulmann és Kármán, vagy Vidor Emil nevét, holott naponta elmegyünk a főváros jelentős pontjain álló terjedelmes épületek előtt, amelyeknek tervezői voltak. Helyteleníthető felfogás az — az előző korszakból öröklődött individualista beállítottság következménye —, hogy bármilyen művészeti irányzatnak csak kezdeményezőit és első műveit méltányoljuk és ismerjük el, mint annak csúcsteljesítményét. Ezért vagyunk hajlamosak arra, hogy Lechner Ödönön és Lajta Bélán kívül majdnem mindenkiről megfeledkezzünk és mások munkáit ne ismerjük el megóvásra érdemes épületként. A század első évtizedei azért jelentősek a hazai építészet történetének vonatkozásában, mert ekkor jutottak a magyar földön született és képzett építészek a külföld leghaladottabb építészeivel egy színvonalra, ekkor váltak ezekkel versenyképessé. Mindaddig építtetőink azt hitték, hogy külföldi tervezőt kell meghívniuk, valahányszor jelentősebb épületet kellett építeniük. Az első világháborúig terjedő időszak olyan szerencsés kora volt építészeinknek, amelyre mi — az első világháború utáni nemzedékek — irigykedve gondolhatunk, ugyanis az építő és díszítő anyagoknak és a kitűnő kivitelező iparosoknak óriási választéka állt rendelkezésre, a tervező szinte önhatalmúan intézkedhetett és az építtető magától értetődőnek vette a tervező által rákényszerített gazdag és jó minőségű, fényűző kivitelt. Különösen olyan esetben, amikor az épületnek hirverési célzata is volt, amikor az építtető hitelképességének tanújeléül kellett szolgálnia, mint például bankok, biztosítóintézetek, iparvállalati székházak esetében, ott a mai szemmel és számítással tekintve pazarlásszámba menő költekezéssel éltek. Az első világháború azonban teljesen véget vetett ennek. A történelmi események és gazdasági válságok szülte kényszerű ellenhatásként a „nemes egyszerűség" vigasztaló szólamával, mint építészeti eszménnyel érvényre jutó irányzat kilúgozta építészeinkből és épittetőinkből az értékes anyag- és formagazdagság méltányolásának képességét. A nemesebb anyag és az anyagszerű formakiállítás iránti érzék is meglehetősen elkorcsosult ezáltal az idők folyamán. Egyesek ma azt tartják, hogy a szóbanforgó korszak építészete nagykanyarú eltévelyedés volt az építőművészet lényegétől. Az ezt megelőző korszak műveiben az épületek plasztikus — tömegekre tagolt — megjelenítésére való törekvést észlelhetjük, s ezt ebben a korban a felületeknek síkdíszítményekkel vagy domborműszerű laposabb plasztikával való gazdagítása váltotta fel, amely végül a legtöbb építésznél az épület nagy egészének részletformákban feloldásához vezetett. Az önmagában kellemes hatású, jó arányú épülettömegeket sem állják meg felbontani, tagolni, amennyire lehet, apró építészeti, illetőleg plasztikai és színelemekre bontani, a felületek anyagát és megdolgozási módját változatossá tenni. Ha a kor legmegbecsültebb építészének, Lajta Bélának munkáit vizsgáljuk, azokon is nagyvonalú épülettömeg alakításokon belül szintén láthatjuk az előbb említett sajátosságot; nála sem találjuk a formaképzés és a szerkezeti megoldás tudatos egyensúlyát, mert bizony sok áldozatot hozott a szerkezeti megoldás tisztaságának rovására a forma szépsége érdekében. Ezt azonban kortársait felülmúló ötletességgel és ízléssel tette általunk is méltányolhatóvá. Ha a Belügyminisztérium (egykori Pesti Magyar Kereskedelmi Bank) épületét és a mellette levő ún. Gresham palotát (mindkettőt Quittner Zsigmond tervezte), vagy a Deák Ferenc utca és a Deák tér sarkán álló ún. Modem és Breitner lakó- és üzletházat (tervezték Révész és Kollár), vagy a Fő utcai Törvényházat (tervezte Hübner Jenő) tekintjük, mindegyiken az anyagok változatos alkalmazásának és a formaképzésnek gazdagságát, a kivitelnek pontosságában megnyilvánuló kitűnő minőségét csodálhatjuk. Ha e kor épületeinek egyikén-másikán a díszítőelemekben való tobzódás túlmegy még az akkori ízlésnek határán is, mindenütt méltányolnunk kell az apró részletekig gondos megtervezést: egyes részletek kapcsolódását, a tartószerkezetekkel összeépítésének nem mindenütt anyagszerű, de tartós megoldásra való igyekezetét. A beszerzési lehetőségeknek aránylag egyszerűsége, az építtetők gazdagsága és a tervezők képzelete távoli vidékeken lelhető gyönyörű építőanyagok beszerzését sugalmazta: olasz márvány, svéd gránit, afrikai porfir, tengerentúli nemes faanyagok kerültek alkalmazásra. Egynéhány gyárunk költséges égetettagyag gyártmányokra rendezkedett be, hogy a holland és az angol termékekkel versenyre kelhessen. Építészeink kihasználva a lehetőségeket, különlegesnél különlegesebb — sokszor bizarr — megrendelésekkel álltak elő. Az építészeknek és építtetőknek az igyekezete, amelynek jegyében túlzások árán is maradandó értéket akartak alkotni, súlyos terhet jelentő örökséget hagyott reánk. A háborús évek, a forrongó idők éktelen nyomokat vertek legtöbb épületünkbe, a változott rendeltetés céljára való átépítések belső eléktelenítéseket okoztak. Az értékes anyagok közé ikatott foltok, a toldás-foldások kirívóak ... és mi idővel, sajnos, hozzászoktunk ezeknek látványához és nem tűnik már fel a sivárságuk. Jó néhány kísérlet meggyőzően bizonyítja, hogy a dús és ezért költségesen helyreállítható díszítmények elhagyásával, a falak simává tételével nem lehet a feladatot színvonalasan megoldani. A nyílt és zárt erkélyek elosztása, az ajtó és ablaknyilások arányai csak a díszítmények keretében nyújtottak kedvező képet. Elegendő példa van arra is, hogy a korszerűsítés költsége az új építkezését lényegesen túlhaladta, de az épület mégis az átépítettség bélyegét viseli. A külső homlokzat eredeti külsőre való helyreállítására példa a rendőrkapitányság (ezelőtt Adria Biztosító Intézet) székháza, ahol ezt nagy áldozatokkal sikerült csak megoldani, azonban a földszinti falfelületek szobrait elhagyták, amelyek az építészeti kompozíció nélkülözhetetlen elemeinek bizonyulnak. Építészetünknek a fentiekben említett korszaka immár történelmivé érett és építészetünk krónikásai a megfelelő történelmi távlatból szemlélhetik alkotásait: megjegyezhetik, ami benne tanulságos, és rámutathatnak arra is, ami elrettentő a mai építészeti felfogás szerint a mai építésznemzedék számára. Ha nem is tartjuk ama kor építészetről vallott felfogását és építészeti megnyilvánulásait teljes egészében elfogadhatónak, alkotásait érdemes tanulmányozni és a hozzáállást elsajátítani (amit művességnek nevezhetünk), amellyel azon kor építészei az alkotás művészi és műszaki, valamint kivitelezési kérdéseihez hozzányúltak. Hoch István A szerző rajzai 27