Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - dr. Viszkei Mihály: Mennyibe kerül a város tisztasága

felkavarják, és így az a levegőbe kerül, ahonnan annak egy része bejut a lakásokba, másik részét pedig a járókelők belélegzik. Ezért a lakosság egészségének megóvása céljából döntően fon-, tos, hogy az utakról a port rend­szeresen eltávolítsák, illetve át­meneti időre locsolással lekössék. Az utcák pormentesítésének korszerű megoldása a rendszeres, bővizű lemosás. A mosást ered-1958 100,0 52 ,4 1959 136,4 53=i i960 151,3 48,5 1961 154,8 50,2 1962 160,4 47)7 1963 227,0 37,6 1964 200,5 48,3 1965 218,5 48,6 1966 232=5 46,6 1967 237,1 47,3 A táblázat adataiból megálla­píthatóan a köztisztasági költsé­gek az 1958-tól 1967-ig terjedő menyesen végzik az erre a célra szerkesztett gépek. Budapest köztisztaságának megfelelő szinten való tartása ma már közel évi 180 millió forintot igényel, melyből a szemétszállítás költsége — n,5 km-es átlagos szállítási távolság mellett — közel 50 %. A költségráfordítás éven­kénti növekedését a következő táblázat adataival szemléltetjük. 100,0 4,0 100,0 >38,3 2,2 75,5 139,9 • 6,7 252,1 148,2 3,5 134,6 146,2 6,1 244,6 162,7 23,5 1327,5 185,0 4,4 220,2 202,6 4,6 250,0 206,6 7,5 435,o 213,8 7,6 449,7 idő alatt 137,1%-kal emelkedtek, ezen belül a szemételszállítási költségek 113,8%-kal. A hóelta­karítás költsége a téli időjárástól függően nagy ingadozást mutat. A főváros köztisztaságának megfelelő szinten tartása jelentős beruházási és felújítási összegeket is igényel. A második ötéves terv időszakában pl. beruházásra évi átlagban 18,6 millió forintot, fel­újításra pedig 17 milliót fordítot­tak. Az utóbbi öt évben beszer­zett gépjárművek és egyéb gépek beruházási költsége mintegy 90 milliót tett ki. Ennek kb 66%-a külföldről behozott jármű és gép. A köztisztasági munkák gépesí­tése megnövelte a Fővárosi Köz­tisztasági Hivatal állóeszköz állo­mányát, amelynek bruttó értéke 1968 január elején már 391 millió volt. Ebből a gépjárművek és egyéb gépek értéke több, mint 250 millió. A fővárosba tömörült és állandóan növekvő lakosság­szám, valamint a város közelében levő, a szemét elhelyezésére alkal­mas területek szűkülése, egyre in­kább sürgetik új — a technikai és higiéniai követelményeknek legin­kább megfelelő —, és kevésbé költséges eljárások keresését a sze­mét megsemmisítésére. Ezzel kapcsolatban egyre inkább az a nézet alakult ki, hogy a szemét megsemmisítésének legcélszerűbb és higiéniai szempontból a legtö­kéletesebb módja a szemétégetés. A szemétégetés nem új keletű. Egyes fejlett országok ezt a mód­szert már évtizedek óta alkalmaz­zák. Elterjedését azonban gátolja az, hogy nagy a beruházási igénye és viszonylag magas az üzemelési költség. Ezért a szemétégetésnél nyert hulladékhő hasznosításával igykeznek az üzemeltetési költsé­geket csökkenteni. A szemét el­égetés útján nyerhető gőz ugyanis épületek fűtésére, avagy villamos­energia előállítására használható fel. A Fővárosi Tanács VB — a le­hetőségekhez mérten — minden anyagi támogatást megad ahhoz, hogy a főváros köztisztasága olyan szinten legyen tartható, hogy az nemcsak a belföldi lakosságban, hanem a hozzánk látogató külföl­diekben is a legjobb benyomáso­kat keltse. Ez utóbbi azonban csak úgy érhető el, ha Budapest lakossága is hozzájárul magatar­tásával a főváros köztisztaságának megóvásához. A költségek nagyság szerinti változása Év Az 0ss7.es költség­ráfordítás az 1958. évi %-ában Az összes költségráfordításból Év Az 0ss7.es költség­ráfordítás az 1958. évi %-ában a szemétszállítás költségeinek %-os aránya Index: 1958 = 100 a hóeltakaiítás költségeinek %-os aránya Index: 1958 = 100 14 lémpaqyújtoqató Amikor a Nap utolsó szelete a János-hegy mögé bújik, a Várban felbukkan egy alacsony, tömzsi, bakancsos ember. Kezében hosszú pózna. Jancsiszöggel kivert talpa a Tárnok utca elejétől kopog szaporán. Szinte futva ér minden egyes gázlámpához. Egy koppintás és az üvegburákban felizzik a láng. Hetek óta alkonyról alkonyra figyelem. Pörge csikóskalapja a melegtől csapzottan ül a fején. S ahogy a Mátyás-templom mögött, a sarokbástya mellvédjére lép, lentről csak kalapja, s hosszú botja látszik. A várost néző emberek észre sem veszik. Egy angolna für­geségével siklik közöttük a lépcsőkön fel és alá. Kétszer lestem rá, s tegnap estig szinte észrevétlenül siklott el mellettem is. Végre sikerült elkapnom. Régóta izgatott: ki az, aki estéről estére a romantika fényeit gyújtja ki fent a Várban, miközben odalent a Duna­parton ezerwattos higanygőz-lámpák villan­nak fel. — Miska bácsi vagyok — mondja, és sza­porán lépked tovább, mert megállni nem lehet, mint később mondja: tizenöt perc alatt kell a 270 gázlámpát fényre lobbantani. Közben 300 lépcsőfokát futjuk be, míg végül a Babits bástyasétány Bécsi kapu felőli végén megáll. Lihegek, ő meg komótosan megtömi pipáját. Ötvenkét éves, ahogy ráncoktól mé­lyen vésett arcát nézem, mindenfélére gon­dolok. Honnan jön ? Talán a külvárosokból ? A fejét rázza. — Nem. Egyekről. Az igazi meglepetés ez. A Hortobágy szé­léről jár fel a budai Várba estéről estére lám­pát gyújtani? — Este gyújtani, hajnalban, mikor a nap kél, pedig ojtani — igazítja ki kérdésemet. Meg aztán nem is minden este jön ő a hor­tobágyi pusztáról, hanem havonta csak egy­szer, mert egyszer utazik haza. Röviden azt mondhatnám: ő a Halász­bástya környékének romantikafelelőse. Hat éve dolgozik Pesten, azelőtt, gyerekkorától fogva, csikós volt a mestersége és a puszta­széli falu ménesét terelgette, míg be nem ütött a „krach", vagyis a gépesítés! A lovak eladása miatt összeveszett a szövetkezet ve­zetőségével, és első mérgében akkor nyom­ban feljött Pestre. Egyik földije beprote­zsálta a Gázművekhez, ahol segédmunkás lett. Az idei tavaszon pedig megkapta ezt a tisztséget. — Ez nagyon jó — mondja. — Dupla pénz, amolyan mellékes. Hajnali kettőkor kel. A zuglói munkás­szállásról felgyalogol a Várba, s ahogy kele­ten felbukkan a nap első sugara, keze nyo­mán sorban kihúnynak a gázlámpák. — Nagyon jó állás ez — ismétli újra. Nyá­ron a lámpafújás után néhány órára még le is dőlhet a várfal tövén a fűbe, s hatkor a Vízivárosból a házak fölött a Vár fokáig fel­bongó harangszóra ébred. Hétre így ér a Margit-híd melletti gáztelepre és dolgozik délután négyig... — Télen mégis jobb. Olyankor korábban kell gyújtani és későbben oltani. Többet pihenhet az ember. Mint a mesében: a nyűtt, hortobágyi csikóskalap gazdája karikásostor helyett hosszú póznával nem a lovakat, hanem a fényt tereli az andalgó szerelmesek feje fö­lött. Büszkén mondja: odalent a hortobágyi faluban házat épít, már a fedele is rajta van. Az élet olyan, amilyen. Itt meghúzza ma­gát, s a havi 1900—2000 forintból, kétszáz kilométerre a budai Vártól, még házépítésre is telik neki. Hogyan? — Nehezen. Beosztással, mert nem borra­valós szakma ez. Pedig lennének, akik még egy tízest se sajnálnának, hogy késleltesse a fényt a barangoló szerelmesek útjain. S mit lát a városból? — Kenyeret — válaszolja tömören. Meg­élhetést, mert négy gyermekéből kettő még iskolás, és neki nyolc évet ki kell itt húznia. Ezért kérdi aggódva: — igaz-e, hogy a Vár­ban is leszerelik majd a gázlámpákat? Nem mondja ki, csak sejteti, legalább nyolc évig maradjanak még a gázos lámpák. Aztán le­gyen, aminek lenni kell, akkorra ő úgyis nyugdíjba megy és pusztaszéli házában, re­méli, öreg napjaira villany világít majd neki is. Mire a János-hegy mögött ma este újra el­bújik a nap, újra a Bécsi kapuhoz ér a haj­dani hortobágyi csikós, és a befutott gázlám­pák sora után komótosan tömködi meggyfa­szárú pipáját. (számos) 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom