Budapest, 1968. (6. évfolyam)

8. szám augusztus - Történelem: Kunfi Zsigmondról Erényi Tibor, a magyar internacionalistákról Gerelyes Ede írása

kítását vélte. Ebből a pozícióból kiindulva ostorozta az úri Magyarország politikai, társadalmi és kulturális viszonyait. Fontosnak tartotta egy új, polgári demokratikus Magyarország megteremtését, amelyben a későbbi fejlődés során majd megérlelődnek a szocialista átalakulás feltételei. Kunfi ellenzője volt mindenfajta elzárkózásnak, szektaszellemnek. Humanista meggyőződése azon a marxi felismerésen alapult, hogy a munkásosztály érdeke végső fokon azonos az egész dolgozó emberiség érdekével. Látta azt is, hogy azon a Magyarországon, ahol — a lezajlott jelentős ipari fejlődés ellenére — a nemzeti jövedelem kétharmad részét még mindig a mezőgazdaság szolgáltatja, életbevágóan fontos, hogy a munkásosztály együttműködjék más — a haladásban többé-kevésbé érdekelt — társadalmi osztállyal, politikai erővel. Egyik kezdeményezője volt a függetlenségi párt balszámyával (Justh Gyula, Károlyi Mihály), továbbá a polgári radikálisokkal (Jászi Oszkár) való együttműködés kialakításának és kísérletet tett arra is, hogy ezt az együttműködést a különböző paraszti pártok és a keresztényszocialisták irányába kiszélesítse. Kiváltképpen fontosnak tartotta az agrárproletariátus szocialista szervezését. Az első világháború kitörését megelőző években az volt a meggyőződése Kunfinak is, és a pártvezetőség többi tagjának is, hogy csak széles körű összefogás döntheti meg Tisza Istvánnak és párthíveinek uralmát. Nem hagyhatjuk említés nélkül azokat az erőfeszítéseket sem, amelyeket Kunfi a kulturális politika területén kifejtett. Tisztelte és megértette a Nyugat nagy nemzedékét, és része volt abban, hogy közülük számosan rokonszenveztek a szocialista mozgalommal. Ady költészetének kiváltképpen lelkes híve volt. Mint kultúrpolitikus, következetesen küzdött az elmaradottság, a sötétség ellen, és arra törekedett, hogy a magyar kultúrát a nép kincsévé tegye. Ö is — mint Ady „elkésett ország"-nak tartotta Magyarországot, és éppen azt tekintette a legfőbb feladatának, hogy ennek az elkésettségnek a megszüntetésében közreműködjék. Tudjuk, hogy az elért eredmények nem voltak jelentéktelenek. A fentebb vázolt politika kibontakozásának idején olyan hatalmas tömegmozgalmak zajlottak le, mint az 1912. május 23-i tüntetés, vagy ezt követően — június folyamán — a Tisza-elleni országos megmozdulások. A nagy akciók periódusa nem volt mentes a megtorpanásoktól, elméleti hibáktól, amelyek gátat vetettek annak, hogy a munkásosztály ereje a maga teljes hatékonyságában érvényesüljön. Tudjuk azt is, hogy a magyar progresszió tábora a kitűzött célt nem tudta elérni: Tisza uralmát nem sikerült megdönteni. Ami a harci módszereket illeti, Kunfi a pártvezetőség többi tagjánál többre becsülte a tömegdemonstrációk, a politikai sztrájkok szerepét. Bár nem tartotta kizártnak, hogy fegyveres harc nélkül is mélyreható társadalmi változás érhető el, elvi jelentőséget tulajdonított a forradalmi erőszak alkalmazásának is. Az 1912. május 23-i tüntetés után a többi között a következőket írta: „Ingyen semmi nagy dolgot nem adnak, nem különösen a történelemben. A hatalomért való harc — tehát a legfőbb emberi értékért való harc , amelynek különféle formáiból és jelentkezési módjából áll a történelem, mindig szörtiyü áldozatokkal jár, és embervér omlása nélkül a ma még barbár világban nem mehet végbe. Akinek megvan, az minden erejével védelmezi. Sohasem szerezheti meg az, aki nem hajlandó mindenének latbavetésével harcolni érette." Igen fontosnak tartotta a szociáldemokrata párt szervezeti egységét. Ez megmutatkozott abban, hogy - bár nem vállalt velük közösséget — ellenezte a baloldali elemek eltávolítását: az 1910-es kongresszuson Alpárinak a pártból való kizárása ellen szavazott. Amikor — 1905 után Szabó Ervin eltávolodott a szociáldemokrata mozgalomtól, és következetesen bírálta a pártvezetőséget, szemére hányva megalkuvásait, Kunfi személy szerint akkor is kapcsolatban maradt vele, jóllehet, maga is tagja volt ennek a pártvezetőségnek. Mindez arra mutat, hogy a párt vezetésében érvényesülő egyes tendenciákkal maga sem értett mindig egyet, bár — egyrészt a párt egységét féltve, másrészt megalkuvásból — nem is lépett fel nyíltan ellenük. Ami a nemzetiségi kérdést illeti, a magyar munkásmozgalomban Kunfi volt az, aki az első világháború kitörését megelőző években ezzel a problémával viszonylag a legrészletesebben foglalkozott. A többi szociáldemokrata vezetőnél közelebb jutott a kérdés jelentőségének megértéséhez, bár igazi feszítő erejét nem ismerte fel. Az Osztrák- Magyar Monarchiában a legkülönbözőbb nemzetiségű népek együttélésének rendszerét látta. Híve volt a birodalom demokratizálásának, de ellenezte az elszakadási törekvéseket. Ügy vélte, hogy ezek érvényesülése tápot ad a különböző nemzetek fellángoló nacionalizmusának. 1914-ben, a háború kitörése idején Kunfi elvi antimilitarizmusa ellenére sem jelentett be különvéleményt, s így őt is felelősség terheli a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetőségének 1914-es, az imperialista háborút támogató politikájáért. A háború folyamán viszont a pártvezetőség tagjai közül ő volt az, aki a legkorábban már 1915-ben — hangot adott a pacifista nézeteknek, a háború utolsó éveiben pedig kifejezetten rokonszenvezett az antimilitarista szervezkedéssel. 1917 —18-ban álláspontja mindinkább ellentmondásossá vált. Az antimilitarista szervezkedéssel való rokonszenve, sőt e szervezkedés anyagi támogatása ellenére, mint a pártvezetőség tagja részt vett az 1917 májusi stockholmi nemzetközi szociáldemokrata megbeszéléseken, melyeknek során erőteljesen képviselte az Osztrák -Magyar Monarchia és kiváltképpen Magyarország területi integritásának elvét. 1918-ban, a forradalom esztendejében a pártvezetőségen belül Kunfi személye mindinkább előtérbe került. Ennek az az oka, hogy a vezetők közül ő viseltetett a legtöbb fenntartással a német szövetség politikájával szemben, és a német szociáldemokrácia helyzetét sem látta sohasem olyan idillikusnak, mint a többi szociáldemokrata vezető — elsősorban Garami Ernö. Vezető tagja volt az 1918 október végén megalakult Magyar Nemzeti Tanácsnak, majd a forradalom győzelmét követően megalakult Károlyikormányban munkaügyi és népjóléti miniszter lett. Az 1919 januári kormányátalakításkor a közoktatási tárcát kapta és fáradhatatlanul dolgozott elképzelései valóra váltásán. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmének hírét Kunfi Zsigmond örömmel fogadta, de a bolsevik harci módszereket nem helyeselte. Úgy vélte, hogy a proletárdiktatúra létrehozása irreális kísérlet, amely kudarcra van kárhoztatva. A nemzetközi munkásmozgalom problémáinak ellentmondásos megítélése Kunfi gyakorlati-politikai tevékenységében is megmutatkozott. 1919 januárja és márciusa között íjz MSZDP-ben jellegzetesen centrista álláspontra helyezkedett. A jobbszárnnyal ellentétben ellenezte a kommunistákkal szembeni erőszakos fellépést és lehetségesnek vélte a munkásegység valamilyen formájának létrehozását. Álláspontjának megfelelően a szociáldemokrata párt részéről egyik vezetője volt a kommunistákkal folytatott tárgyalásoknak, és a két munkáspárt egyesítését kimondó 1919. március 21-i okmány aláírói között is ott szerepel a neve. A Tanácsköztársaság megalakulását követően Kunfi mint közoktatásügyi népbiztos, a Forradalmi Kormányzótanács és a pártvezetőség tagja, nagy munkát végzett a munkáshatalom kiépítésében a politika és a kultúra területén egyaránt. Úgy látta, hogy a kedvező nemzetközi helyzet, az európa i forradalmi hullám rácáfolt korábbi elképzeléseire, és lehetővé teszi a munkáshatalom kiépítését. Elérkezettnek látja az időt régi álmai valóraváltására. Elsősorban a kulturális forradalom ügye áll közel hozzá. 1919. április 12-én, a Vörös Katonaesten Beethoven IX. szimfóniájához tart bevezető előadást, amelyben - többek között a következőket mondja: „A vagyon, hatalom és gazdagság ketrecéből kiszabadítani az alkotó géniuszt, a szegénység, elnyomás, tudatlanság és örömtelenség börtönéből kiszabadítani a munkást — ez a proletárforradalom lelki, müvelődésbeli tartalma." Amikor április második felében a Tanácsköztársaság helyzete nehezebbé válik, és az európai forradalmi hullám sem igazolja a korábbi reményeket, Kunfi álláspontjában törés következik be. Reménytelennek látja a munkáshatalom további sorsát és a korábbi polgári demokratikus rendszer visszaállítására irányozza erőfeszítéseit. Ebbeli tevékenységét régebbi nézetei is alátámasztják. Mindig is úgy vélte, hogy Magyarországon a szocialista átalakulás még nincsen napirenden, és azt csak optimális nemzetközi viszonyok között lehet megvalósítani. Mindehhez hozzájárult, hogy a proletárdiktatúra diktatórikus funkcióiból fakadó intézkedéseit általános demokratikus és humanista illúziói miatt nem helyeselte, és azokat többször nyilvánosan bírálta is. 1919 júniusában, a tanácskongresszuson elmondott beszéde már kifejezetten a reménytelenséget, a „minden hiába" hangulatát terjesztette. 1919. június 24-én kivált a Kormányzótanácsból és a pártvezetőségből, viszont egyik inspirálójává vált azoknak a törekvéseknek, amelyek a tanácskormány leváltását célozták. A proletárdiktatúra bukása után a fehérterror gyors felülkerekedésének hatására Bécsbe menekült. Életének utolsó tíz esztendejét bécsi emigrációban töltötte: Mint az Arbeiter Zeitung főmunkatársa, a lap külpolitikai rovatát szerkesztette. E lapon kívül írásait gyakran közölte az osztrák szociáldemokraták elméleti folyóirata, a Kampf is. Tovább folytathatta közben a hozzá oly közelálló előadói tevékenységet: tanára volt az osztrák szociáldemokrata párt főiskolájának Politikailag és elméletileg az úgynevezett „két és feles" Internacionálét, illetőleg annak hozzá személy szerint is közelálló vezetőjét, Otto Bauert támogatta. A magyarországi helyzetet aggódó figyelemmel kísérte. Munkássága során élesen bírálta a magyarországi fehérterrort és ostorozta a peyerista vezetés paktum-politikáját. A Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség által 1922 decemberében rendezett világbéke-kongresszuson nagy beszédet mondott a kurzus ellen. 1924-ben a Szocialista Munkásinternacionálé kongresszusa az ö felszólalása alapján marasztalta el az MSZDP vezetősége és a kormány közötti paktumot. Ugyanebben az évben — válaszul a kurzus elleni támadásokra — a „magyar állam és a nemzet megbecsülése ellen irányuló bűntett" címén Horthyék eljárást indítottak ellene; az ügyet azonban látva, hogy nem sok jó származik belőle számukra • , csakhamar „ad acta" helyezték. Rendkívül intenzív és kiterjedt munkássága ellenére a húszas évek második felében Kunfi mindinkább úgy érezte, hogy elszigetelődött. A reformizmusból kiábrándult, de a kommunistákkal nem tudott közösséget vállalni, sőt, támadta őket. A magyarországi helyzet kiváltképpen foglalkoztatta, a lezajlott eseményekért, a kiontott vérért, személy szerint is felelősnek érezte magát. A változás reális lehetőségeit nem látta, és nem látta azt sem, hogy milyen konstruktív szerepe lehet neki a további eseményekben. Érzékeny alkata, meggyengült, kábítószer által megviselt idegzete nem bírta el a ránehezedő problémák súlyát. 1929. november 29-én öngyilkos lett. Alighogy elmúlt ötven éves. Erényi Tibor 20