Budapest, 1968. (6. évfolyam)

7. szám július - Kaján karikatúrák

A OZERKESZTÖ POSTÁJA K Istvánné, Budapest, V I I. — „Miért nincs kifüggesztve az árusnál a Budapest, mint akármelyik más napilap vagy folyóirat? — kérdezi. — Állitom, még sokan nem ismerik lapjukat még Pesten sem, pedig biztosan szívesen vásárolnák. Én is véletlenül ismerkedtem meg vele, a Rádióhoz írt és Önökhöz továbbított levelemmel kapcsolatban. Ha Budapestet kér az ember, minden esetben a pult alá nyúl a lapárus. Viszont, aki nem ismeri, hogyan vásárolhatja meg, ha senki sem hívja fel rá a figyelmet?" — Megbocsát, ha nem idézzük szó szerint a lapról írott dicsérő sorait. Természetesen jólesett, de itt idézve óhatatlanul öndicséretnek hatna. Egyetértünk: ha többen ismernék a lapot, nyilvánvalóan többen is vásárolnák. Jó volna ezen segíteni — szeretnénk is rajta segíteni. A standokon a nagy példányszámú, nagyobb forgalmú lapok természetesen jobb helyre kerülnek; nem várhatjuk el, hogy a Budapestre megkülönböztetett hangsúllyal hívják fel a figyelmet a lapárusok. Tapasztalatunk szerint viszont szerepel a lap a standokon; az olyan eset, amelyről ön ír, nyilván csak elvétve fordul elő. „Sajnálom, hogy az áprilisi számot már mezítláb kaptam meg — írja a továbbiakban. — Ha van rá mód, ne spórolják le a borítólapot, mert ez megvédi minden karcolástól, piszkolódástól, ugyanis én szeretném beköttetni az egész évfolyamot, mégpedig teljesen tiszta állapotban. Megfizetném szívesen a borítólapot — gondolom minden Budapest rajongóval együtt —, megérné, hogy kedvelt lapom sértetlen maradjon." — Sajnos — mint a múlt havi postarovatunkban már kifejtettük — a borítékolás költségének az áthárítása szinte megoldhatatlan. Az előfizetők viszont borítékban kapják a lapot minden külön ráfizetés nélkül. Azoknak tehát, akik rendszeresen megvásárolják és gyűjtik a számokat, pillanatnyilag csak azt javasolhatjuk: fizessenek elő. — A harmadik problémára, melyet levelében fölvet — hogy tudniillik történt-e valami tavalyi vitánk óta a társtalanok, magánosok ügyében semmi biztatót sem válaszolhatunk. A több százezer magányos gondjait a jelek szerint mind ez ideig a legteljesebb közöny övezi — kivéve azt az egy-két krokit, mely az utóbbi időben a magányosokat „sajnáló" írásokon gúnyolódott, cseppet sem közönyösen. Egyetlen soványka biztatásra telik tőlünk: hosszú a nyomdai átfutási idő. Talán mire e sorok megjelennek, több illetékes állami szervünk, s több illetékes tömegszervezetünk valamelyike ráébred illetékességére: hogy tudniillik százezrek szorongató gondjával valakiknek, valamilyen formában mégiscsak érdemben foglalkozniuk kell. H. Anikó, Budapest XIII. — Beküldött versedet elolvastuk, Anikó, és örömmel állapítottuk meg, hogy a helyesírásod kifogástalan; nemcsak korodbeli általános iskolások, de gimnazisták elé is példának mernénk állítani. A verselés még nem nagyon megy — no, de hát nem lehet minden tökéletes. öreg mérnökök.-- Egyik régebbi üzenetünkkel vitatkozva írják: hogyan lehetséges az, hogy a szerkesztők elégedetlenebbek a lappal, mint az olvasók ? — No, de kedves „öreg mérnökök", hát nem így van ez rendjén? Nem jobb az, ha például az író elégedetlenebb a regényével, mint az olvasói vagy akár a kritikusai? Ha a szakács elégedetlenebb a főztjével, mint a kosztosai? Ha a versenyző kevésbé elégedett a teljesítményével, mint a lelátón a drukkerek? Azt írják például: „Hogyan lehetséges ez olyan folyóiratnál, ahol csak azt láttuk, hogy magas szellemi igényt teljesít, kicsinyesség nélkül; hogy többet kínál, mint csak szórakozást, mert értékes és ízléses; hogy választékos a tematikában; hogy nem a közönséges köznapit hozza, hanem a legérdekesebbet, a legjobbat, ami fellelhető a jelenben, a múltban és a kialakuló jövőben. Mi nyugodtan mondhatjuk, hogy legalább ötven ember elismerését tolmácsoljuk, s így elég széles körű a tetszésnyilvánításunk. Hát akkor a szerkesztőknek miért nem tetszenek a leközölt cikkek? S ha már nem tetszenek, akkor miért közlik őket ..." — Emlékeztetőül idézzük kifogásolt mondatunkat, melynek a fogalmazását ma is pontosnak érezzük : „Önök elfogultabbak a lap iránt, mint mi; jó néhány írást többre értékélnek és kedvezőbben ítélnek meg, mint mi." — Gondoljanak csak a saját szakmájukra, a munkában eltöltött évtizedekre: tegyük fel, a felhasznált s beépített nyersanyagok, építőanyagok, elemek, alkatrészek, műszerek paraméterei minden esetben megfeleltek az előírásoknak. De vajon megfeleltek-e minden esetben annak a minőségi szintnek, melyet Önök szívük szerint igényeltek volna? — Világos talán az is a példából, hogy ez a fajta elégedetlenség érintett szerzőinket sem sértheti, Természetes velejárója ez minden olyan munkának, amelynek a meózását nem bízhatjuk elfogulatlan, tárgyilagos mérőműszerekre. — Elismerésüket, mely a lakbérek rendezésével foglalkozó tanulmányt illeti, mi is osztjuk — aggodalmaikkal együtt. De mi úgy látjuk: nem a rendezésre való törekvések adnak okot aggodalomra, hanem az esetleges további — mind több aránytalanságot szülő — rendezetlenség. Mi itt több ízben foglalkoztunk már azzal, milyen szembeszökő, semmivel sem indokolható, antiszociális aránytalanságok keletkeztek idők folyamán a lakásügyekben; Önök is belátják, menynyire szövődményessé vált ez a — végső fokon minden állampolgárt érintő — probléma, de szerény nyugdíjukra gondolnak — és tartanak a rendezéstől. Az aggály nem alaptalan, hiszen a nyugdíjak, a fizetések — az életszínvonal — szintjének elsőrendű tényezője a lakbérek jelenleg érvényes szintje is; egyikhez sem lehet nyúlni a másik megboíygatása nélkül. De egyfelől: éppen ez indokolja az átfogó rendezés szükségességét, hiszen az életszínvonalnak és a lakbérszínvonalnak éppen ez a szoros öszszefüggése sújtja azokat, akik az átlag többszörösét fizetik lakásért: albérlet, kölcsön törlesztés, lakás fenntartás, adó, stb. címén, és ezen felül még viselik — mint állampolgári terhet — az állami lakásgazdálkodás dotációjának rájuk eső hányadát is. Másfelől: aggályuk akkor jogos, ha nem magát a rendezés szükségességét vitatják, hanem a kellő körültekintésre hívják fel a figyelmet. Noha nyilvánvalóan senki sem akarja egyik napról a másikra az állami bérházakban lakók terhére megoldani a problémát, több éves távlatban is igen nagy körültekintést igénylő munka ez, s nem utolsó sorban azért, mert — szerintünk — a kisfizetésűek, kisnyugdíjasok életszínvonalát több éves távlatban sem szabad a rendezésnek csökkentenie. Tóth Mihály, Budapest, V. — Olyan körültekintéssel és ügybuzgalommal folytatta le nyomozását egy adatbeli ellentmondás földerítésére, hogy levelét részletesen idéznünk kell. Hiszen a nyomozás folyamata voltaképp érdekesebb, mint maga az eredmény. „Érdeklődéssel olvastam a májusi számban Kiácz György „Margitsziget" című történeti leírását. A tömör és élvezetes összefoglalóban szerepel egy problematikus adat: a margitszigeti íóvasút megnyitásának az időpontja. Kiácz György szerint: 1871. Feuerné Tóth Rózsa „Margitsziget" című munkájában ugyancsak az 187 l-es évszám szerepel. Budapest Statisztikai Zsebkönyve (1964) 1868-at ír. Siklóssy László „Hogyan épült Budapest"? című művében, a 494. oldalon a következőket írja: „Amikor 1869-ben megépítették az Újpestre menő lóvasutat, az ő (József főherceg) kívánságára egy szárnyvonalat is létesítettek a Dunáig. Ez időben a hajóközlekedés a pesti oldalról történt. Éljött a Íóvasút idáig, de nem tovább. A főherceg, ha már nem csinálhatott vasutat a Szigetre, csinált a Szigeten." A „Vasárnapi Újság" 1868. október 18-i számában a következőket írja: „A szigeten lóvonatú vasutat is építenek, melynek töltését és útját már egyenes vonalra emelték." Nem valószínű, hogy a Íóvasút 1868-ban megindult, hiszen október közepén még csak a helye készült el. Valószínűbb az, hogy csak 1869 tavaszán nyitották meg; a „Vasárnapi Újság" egy másik híradása alapján következtetek erre. Az említett lap 1869. május 23-i számában olvasom: „A Margitszigetről: Elsétálván a négy vagy öt épületből álló vendéglő mellett a vasúthoz értünk, ahol öt vagon véve fel a vendégek egy részét, s a hölgyeket mind, s így lépdeltünk a sziget budai oldalán az ártézi kút felé." Az említett cikk megjelenése előtt a pünkösdi ünnepek voltak, s aznap nyitották meg a Szigetet a nagyközönség előtt. Föltételezem, hogy a Íóvasút vagy pünkösdkor vagy előtte néhány nappal indulhatott meg." — Gondos nyomozását köszönjük. „Újpest költője" A Budapest áprilisi száma cikket közölt a megújuló Újpestről, érdekes visszapillantást téve a múltra és a fejlődés útjára. Az 1950-ig önálló város szellemi életéről is esik benne néhány szó, egypár név felsorolásával: Babits, Komját Aladár, Lötz Károly, Ódry Árpád, Szőnyi István, József Attila. (Tévedés azonban, hogy a költő a ferencvárosi Gát utcából járt ki a munkásszemináriumokra; a Gát utcában született ugyan, de már gyermekkorában elköltöztek onnan). A névsor szegényesnek látszik; csak az irodalom területén maradva, hirtelenében a következő kiegészítés kínálkozik: Acsády Károly, Darvas Szilárd, Fényes Elek, Horváth Béla, Illés Béla, Komjáthy Aladár, Kónya Lajos, de a sor még bővíthető. Nem utolsó sorban Berda József nevével. Angyalföldön született ugyan, de kora ifjúságától Újpesten élt, amelyről versben vallotta: „Szívem szerint is hazám". Mindenki ismerte és szerette — még ha mosolygott is rajta — ezt az ártatlan gyermekből, középkori kóbor barátból s az igazság és szépség forradalmárából egybegyúrt különös lelket. A költészet proletárja maradt mindvégig, „szabad farkas". Harminc évig lakott ágyrajáróként a Gellért utca 31. szám alatt, s csak háziasszonya halálával lépett elő „főbérlő"-vé, amikor a betegség már egyre többször szorította a falak közé, elzárva őt a hegyektől, amelyeket annyira szeretett, s megfosztva az étel-ital örömeitől. Ott is halt meg, Újpesten, az Árpád kórházban, most két éve. Megérdemelné, hogy a kerület, amelynek neve elválaszthatatlan Berda alakjától és költészetétől, egy szerény emléktáblával jelölje meg a házat, ahol „Újpest költője" élt. Kovalovszky Miklós (V., Szalay u. 10). Védelmet kérnek a Mechwart téri sakkozók Érdekes cikket írt Hajtun József a májusi számban a Kulich Gyula Sportkör sakkozóiról. Kerületünkben is van szabadtéri sakkozási lehetőség a Mechwart téren. A környezet elragadó! Hatalmas fák árnyékában, virágos parkban, jó levegőn hódolhatnak szenvedélyüknek itt a budai sakkozók, öregek, fiatalok vegyesen. Van azonban egy dolog, ami a sportbarátokat bosszantja, elriasztja, sőt sokszor veszélyes, durva vitákra is okot ad! Hasonlít ez a dolog a veréb-fecske viszályra, amikor a verebek beköltöznek a fecskék fészkébe. A „verebek" a téren nem áfákon tanyáznak, hanem a kőasztalok mellett, s nagy hévvel űzik nemzeti játékunkat: az „ultit". Szép játék, de nem foghatnánk rá, hogy — különösképp a kibicelő fiatalokra — nevelő hatású. Mit látnak és mit hallanak ? — azt nehéz volna papírra vetni. . . Világos nappal, közterületen, a sakkozóknak felállított asztalokon, száz forintok váltanak gazdát egy-egy bemondásra. A kísérő szöveg pedig olyan, amilyen csak — a fiatalok által, szerencséjükre, nem ismert — zupás őrmesterek szájából volt valamikor hallható. Hiába van kint a tábla, tiltva a kártyajáték, szabályozva az asztalok beosztását. Hiába jelentették már a tanácsnak, a rendőrségnek, az Országos Sakk Szövetségnek, kérve a rendcsinálást, a kártyások eltávolítását. A segítség mind ez ideig elmaradt. Barna György a sport érdemes és kiváló dolgozója Budapest, II. 45 \