Budapest, 1968. (6. évfolyam)

7. szám július - Dr. Berti Béla, Mezei András, Dr. Zoltán Zoltán, Polgár Károly írásai

juk azt az elvet, hogy méltányossági okokból minden község fejlesztési elképzeléseihez kell valami állami támogatást adnunk, akkor sohasem tudjuk anyagi eszközeinket úgy koncentrálni, ahogyan azt az óriásközségek lakosságának ugrásszerű növekedése igényelné. Az ilyen településfejlettségi összehasonlítások elvégzése nem egyszerűen „játék a számokkai", mert mögöttük valóban „húsba vágó" problémák húzódnak meg. Köztudomású, hogy ezekben a községekben nagyon sok a fővárosba bejáró dolgozó nő. Önkéntelenül is felvetődik tehát a kérdés: hogyan állunk a bölcsődei és óvodai férőhelyekkel ? Pest megyében az iooo lakosra jutó bölcsődei férőhelyek száma: 2,1; a tízezernél népesebb községekben pedig 2,5 fő. Ez tehát azt jelenti, hogy egy tízezer lakosú községben ádagban egy 25 férőhelyes bölcsőde van. Abonyban, Albertirsán, Nagykátán azonban még ennél is rosszabb a helyzet — Érdnek, Gyálnak, Dabasnak pedig egyáltalán nincs bölcsődei férőhelye. A bolti ellátás is megnehezíti ezekben a községekben a háziasszonyok sorsát. Amíg 1965-ben az ezer lakosra jutó boltalapterület megyei szinten 1501 m2

, az 500 lakosúnál kisebb településeken pedig 2000 m2

felett volt, addig a legnagyobb községekben csak 1423 m2

. Ezekben a községekben tehát a boltok zsúfoltak és a legjobb akarat mellett sem tudják még kielégíteni a lakosság vásárlási igényeit. Megyei szinten például egy boltra 385 lakos jut, ugyanakkor Gyálon 668, Budaörsön 594, Dunakeszin 517, Érden 505 lakos. Az élelmiszerboltok tekintetében átlagosan 712 lakossal számolhatunk. Viszont Abonyban egy élelmiszerboltra 1271, Gyálon 1069 lakos jut. (És látni kellene, hog.y milyen élelmiszerboltra !) Egy vendéglátóhelyre megyei szinten 859 lakos jut. Ezzel szemben Gyálon 3565 (!), Budaörsön 1583, Szigetszentmiklóson 1503, Gyömrőn 1450, Abonyban 1271. Ezek alap ján aligha csodálkozhatunk azon, hogy Pest környék legnagyobb településeinek többségében a vendéglátóipar alig jutott túl a kocsmai színvonalon; hogy nincs elég családias hangulatú kisvendéglő; a fiatalságnak sincs zenés szórakozóhelye. A NEMCSAK VISZONYLAGOS, HANEM ABSZOLÚT ELMARADOTTSÁG olyan vitathatatlan jegyei ezek, amelyek felszámolásával közvéleményünk minden rétegének foglalkoznia kell. Ázt a nagy elmaradást, ami Pest környéken nemhogy a fővároshoz, vagy annak peremterületeihez, hanem a vidéki átlaghoz képest is megmutatkozik, a megye a maga erejéből rövid időn belül nem képes felszámolni. Egyrészt szervezeti intézkedésekkel, másrészt anyagi erőforrásaink célszerűbb koncentrálásával oda kellene hatnunk, hogy Pest környék településfejlődése végre jobban hozzáigazodjék ahhoz a nagyarányú társadalmi átrétegződéshez, amelyről mint örvendetes jelenségről szoktunk beszélni. Fontos, hogy ne csak a lakosságösszetétel legyen urbánus-jellegű, hanem minél előbb e községek fejlődése is kövesse nyomon a megnövekedett igényeket. Dr. Zoltán Zoltán ^zobowonqálások Fővárosunk folyóiratának fóruma elé kívánkozó szomorú téma, társadalmunk szégyene: a szoborrongálás. Nem vigasztaló számunkra, hogy világjelenségről van szó, és hogy hasonló károkról panaszkodnak a külföld számos városában. A beteges csúfítási és rombolási szándék tehát — közhellyé vált jellemzéssel kor- és kórtünet, melynek budapesti elburjánzása erőteljes hangú tiltakozást vált ki, bár sajnos -ritka az aktív megakadályozó, vagy preventív védelem. A szoborrongálís ellen pedig már sajátos irodalom is kialakult az évek során. A napilapok, folyóiratok kisebb-nagyobb cikkei együtt küzdenek a rádióval és a televízióval a városképet derűssé, ékessé tevő szobrok épségéért. Jellemző és ez így hangzott el a Hazafias Népfront Budapesti Bizottságának 1968. március 18-í küldöttértekezlete egyik felszólalásában is: „a közvagyon sokféle rongálását elkövető elemek a lakosság elenyészően törpe kisebbségét teszik ki, viszont a jóérzésű túlnyomóan hatalmas többségben eluralkodó közöny miatt mégis tehetetleneknek látszunk a rombolókkal szemben! Néhány kirívó példát azért teszünk szóvá ezen a helyen, mert célravezetőnek látjuk, ha a főváros leglelkesebb híveiből álló olvasótáborhoz folyamodunk. Azt reméljük, hogy ezen az úton hamarabb számolódik fel a garázdákkal szemben meglevő közöny és a szoborvédelem közérdekű munkájához kialakul a cselekvőleges együttműködés az urbanista gárdával. Ott kezdődik ugyanis az igazi védelem, ahol a lakosság azonnal beavatkozik és megakadályozza a helytelen viselkedést (ahogyan közismerten egyik-másik tisztaságáról híres európai városban, ha a rendetlen idegen eldobja az utcán a villamosjegyét, rögtön kezébe adják, mondván: „Uram, Ön elvesztett valamit"). A lakosság ilyen öntudatával lehetett volna megakadályozni például, hogy a Halászbástyán az elmúlt nyár egyik szabadtéri hangversenyét ne úgy élvezze néhány ifjú, hogy páholynak szemeli ki a Szent István szobrot. Ahhoz, hogy a bronz lovashoz feljussanak, lépcsőnek a talapzat finom faragású carrarai márvány domborműveit használták, szöges bakancsaikkal beletaposva a plasztikai részletekbe. A domborművek tele vannak sérülésekkel az előbbi ok, meg egyéb, szándékos rongálás miatt is. A szabadtéri hangverseny közönsége a zenéért ugyan lelkesedik, de szeme előtt megtörténhetett akadályozatlanul egy másik fajta művészet értékes eredményének semmibevevése. Az elmúlt tél vége felé, egy éjjel az Üllői úti lakótelep lakóinak kedvelt Csacsi kútszobrát döntötték le talapzatáról a „Tengerszem" vendéglőből távozó ismeretlenek. Antal Károly szobrászművésznek ez a népszerű munkája oldalára dőlve várt segítségre. Az ittas társaság talán provokálásnak vélte, hogy a csacsi funkciója a vízhordás. A szobor helyreállítását sürgősen elvégeztette a Fővárosi Emlékmű Felügyelőség. Egyébként a kis szobrok döntögetését szinte előjogként gyakorolják a beszeszelt barbárok. Az elmúlt évben három ilyen eset fordult elő a budai oldalon. Ledöntötték Mikus Sándor Számoló kislányát Budafokon, Laborcz Ferenc Horgászfiú szobrát a Kékgolyó utcánál és Csikász Imre Tavasz című szobrát az Alkotás utcánál. Nem csak erejükkel kérkedő dühöngök vannak, hanem olyanok is, kiket úgy látszik — méregbe hoz a fegyver látványa. Nem ismernek fáradságot. A Halászbástya alatt áll Kolozsvári Márton és György híres XIV. századi Szent György szobrának másolata. A szoborlátogató ismeretlen „hős" — nem tudni mikor — felmászott a lovag mellé a nyeregbe, és hősiessége jeléül eltörte a lándzsát. Az elkövetőnek bizonyára nem volt fogalma arról, hogy a magyar művészettörténet egyik nagy büszkeségét képviseli ez a szobor. Bronzöntödei szakemberek körültekintő munkájával az 1968. év tavaszán hozták rendbe a lovag fegyverét, melynek a sárkány nem tudott ártani, a huligán annál inkább! Különben ezen a környéken nem az említett lándzsatörés volt az egyetlen. így járt a Vármúzeum sarkán a csinos Városvédő Athene is, Carlo Adami 1785. évi kőszobra, melynek kezéből a bronzlándzsát nem is egyszer törték le. A XV. kerület Széchenyi lakótelepen áll, — mintha a Nagy Indián Könyvből kilépve öltött volna testet —, Ungvári Lajos Indián szobra, a gyerekek kedvence. A „fegyverellenes mozgalom" áldozatául esett a derék rézbőrűnek az íja; lefeszítették. Az a tény, hogy a fegyver letörése, vagy Justitia mérlegének ellopása úgy ismétlődik, mint a szobordöntés, nem zárja ki a sokféle kisebb-nagyobb egyéb rongálást. A kő és márvány ajkak, keblek rúzsozását, az aktok rámázolt „felöltöztetését", a talapzatok befirkálását, a célbadobálást elégszer tapasztalhatjuk. A humoros oldalukról is megközelíthető tények valójában igen szomorú és szégyenletes cselekmények. A rendőrök és parkőrök mindenhol, minden időben nem lehetnek jelen. A társadalom sok kártevést meg is előzhet, meg is akadályozhat. Az otthoni és az iskolai nevelés, az iskolán kívüli népművelés: a művészet megszerettetésével, a városkép esztétikájának megismertetésével, etikai kérdések megértetésével sokat tehet. A Budapest olvasótáborának e lehetőségekről többet nem is kell mondanunk. Polgár Károly 31