Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - A címlapon: Új ház a Kelenföldi lakótelepen (Balla Demeter felvétele)

többi közt — a munkaerőhelyzet alakulását; mindvégig nyomon szeretnénk követni, hogyan módosulnak azok a problémák, amelyekkel már a korábbiakban foglalkoztunk; hol kell valamit „menet közben" javítani; hol jelentkeznek átmeneti nehézségek, új problémák. Ezek szerint alighanem az eddiginél terjedelmesebb lesz a lap gazdasági rovata. Különleges jelentősége lesz az 1968-as, majd az 1969-es évnek a budapesti hagyományok szempontjából. A patrióta nevelés jegyében lapunknak eddig is egyik fő feladata volt Budapest múltjának ismertetése. Idáig többnyire csak tallóztunk; még ott is, ahol tervszerűen dolgoztunk, mint például a munkásmozgalom és a nemzetiségi mozgalmak ismeretlen dokumentumainak, részleteinek föltárásában. A mostani fél évszázados jubileum arra késztet, hogy a hagyományoknak egy különleges, eddig meglehetősen elhanyagolt területére összpontosítsuk a figyelmet. 1918 a magyar történelem nagy éve volt. Pusztán események tekintetében is. 1918-ban alakultak meg az orosz polgárháború magyar önkéntes vörös ezredei. Ami akkor a távoli Szibériában történt, egyáltalában nem független attól a budapesti hagyománytól, amelyről beszélni fogunk. A százezer önkéntesről szólván, mi eddig elsősorban a nagyrészt paraszti tömeget láttuk; természetes dolog: az agrár Magyarország, a zsellér-ország katonáinak nagy része paraszt volt, szegényparaszt, földmunkás. De a vörös ezredek nem állhattak volna talpra a hazai és elsősorban budapesti munkásmozgalomban edzett, továbbá a hazai, elsősorban budapesti radikális értelmiségi mozgalmakban tanult, régóta az alkalomra váró, a maga forradalmi feladatára felkészült vezető káderek nélkül. És ahogyan ott, Szibériában, találkozott a forradalmi tudatosság a tömeg spontán mozgásával, úgy ment végbe 1918-ban ez a találkozás itthon is. 1918: a sztrájkmozgalmak és béketüntetések éve volt; 1918-ban jutott el egyre több katona annak a felismerésére, hogy a harc, amelybe kényszerítették, értelmetlen, öngyilkos vállalkozás. Az őszirózsás forradalomban megszületett a magyar köztársaság; négyszáz év után ismét szerepel az európai térképen az önálló magyar állam. Végül: 1918 novemberében, Oroszországból visszatért harcosok, baloldali szociáldemokraták és a polgári radikális mozgalmakból, elsősorban a Galilei Körből jött értelmiségi forradalmárok megalakították a Kommunisták Magyarországi Pártját; Iátjuk tehát, évfordulókban sem lesz hiány. Mi azonban nem is a dátu^ mokra gondolunk elsősorban, hanem a szereplőkre. 1918 Ady Endrének, Jászi Oszkárnak, Szabó Ervinnek, Landlernek, Károlyinak,Kun Bélának az éve volt;egy nagy nemzedéknek az éve, amely a század eleje óta készülődött feladatára, a század eleje óta próbált Tisza István Magyarországából, a millenniumi öntömjénezés, a Rákosi Jenő-féle ábrándok Magyarországából egy másfajta Magyarországot létrehozni; 1918 lett az az év, amikor a sors végre tért nyitott ennek a nagy nemzedéknek a cselekvésre. A cselekvésre, amelyben nem mindenkor voltak egységesek, néha egymással szembe is kerültek; és mi beleestünk abba a hibába, hogy túlzottan is az ellentéteket láttuk, azokra emlékeztünk. Ha emlékeztünk. Nem láttuk a folyamat egységét és egészét. Úgy, ahogyan — például — a reformkorét láttuk; és együtt tudtuk emlegetni Széchenyit, Kossuthot, Petőfit, Vasvárit, Wesselényit, de még akár Batthyányt és Deákot is. Az egység meglátásában zavart a hibás analógia is: az orosz februári forradalom és a magyar október között, az ideiglenes kormány és a Károlyi-kormány között. Egészen hibás analógia! Az 1918-as magyar polgári forradalom mindenekelőtt békét akart, mint a bolsevikok, nem pedig a háború folytatását, mint Kerenszkij. A magyar polgári forradalom előkészítői a reakcióval vívott évtizedes harcukban már eleve is igen radikálisak voltak, s mindegyre törvényszerűen radikalizálódtak, nemcsak a jobboldal és a nacionalista középpártok merevsége miatt, hanem — mert soha nem határolták el magukat balfelé. Nem is határolhatták. Árnyalati különbségek voltak itt a programokban s ezek az árnyalatok — ha olykor erősebben kontrasztossá váltak is — lényegében másodrendűek maradtak. A magyar polgári forradalom nem fékezője, hanem ugyanúgy előkészítője volt a szocialista forradalomnak, ahogyan a maga nevelőműhelyeiben vezetőket nevelt a kommunista pártnak. Mi ennek a fejlődésnek — árnyalataiban is lényegi — egységét néha fölismertük. Például: Ady költészetében. Föl kellene ismernünk, meg kellene vizsgálnunk annak a körnek az esetében is, ahová Ady tartozott. Fölismertük Szabó Ervin és Károlyi Mihály esetében is, de félek, itt sem voltunk eléggé következetesek. Az ötvenedik évforduló — már elég messze, még elég közel — sok mindent jóvátehet. Nem téveszthet meg minket, hogy sokan, akik felszabadultan érezték: 1918 tért nyit nekik a tevékenységre, később szemére hányták a sorsnak, hogy a tér, amelyet nyitott, kelepce volt, s megpróbáltak a kelepcéből hátrálva kikerülni. Nem téveszthet meg, hogy sokan csalódtak, elfáradtak, hogy sok volt itt a jó szándékú doktriner is, akit megdöbbentett, hogy az élet más, mint a laboratórium. Meg kell értenünk azt a kort a maga izgalmas egészében. Meg kell értenünk, hogy 1918 nélkül nem lett volna 1919, hogy az eszmék folyamata egységes, sőt, a szereplők útjai, az utak találkozásai sem véletlenek, és hogy a tömegerő, a segítőtársak tudatos tömegére is gondolok, úgyszólván végig azonos. Akor sajtóját lapozgatva két dolog tűnik szemünkbe: a színvonal és a szenvedély. Nem tudom, volt-e még időszak a történelmünkben, a reformkort is értve, amikor ilyen szerepet kapott a sajtó, és így helytállt abban a szerepben; nyíltan és izgalmasan tudta felvetni a társadalom minden fontos kérdését, és — megdöbbentő világossággal jelezte a jövőt. Most, az ötvenedik évforduló során vissza kell emlékeznünk Ady publicisztikájára, a Huszadik Századra, a Társadalomtudományi Társaságra, a Galüei Kör vitáira, a szociáldemokrácia vezető elméinek tanulmányaira, az induló kommunista párt programjára. És a sokféleségből meggyőző módon fogjuk kihallani az alapeszmék egységét: béke, testvériség az emberek között, elsősorban a szomszédos népek között, demokrácia, a gondolat felszabadítása, a vita, a szellemi alkotás, a kultúra felszabadítása, a jogi és vagyoni egyenlőtlenségek megszüntetése, merőben új nemzeti önismeret és hivatástudat kialakítása. Olyan alapelvek, amelyeket Adynál és Jászi Oszkárnál csakúgy megtalálunk, mint Kunfy Zsigmond, Károlyi Mihály vagy Kun Béla programjában. Persze, meg is kell különböztetnünk, és szólnunk kell az úgynevezett korlátokról is. Például arról, hogy az oroszországi események jelentőségét más dolgokban meglepően éles látású és progresszív gondolkodású emberek akkor még nem ismerték föl vagy éppen félreismerték. Elsősorban mégis a mulasztást kell pótolnunk, a hagyomány lényegi egységére kell most visszagondolnunk. Mert nem véletlen, hogy az a szibériai százezer és azok a Visegrádi utcai első ezrek többféle iskolából kerültek együvé a harcban. 1918—19 rövid ideig tartó, de nagyon tiszta izzású korszaka volt a magyar történelemnek. Emlékét, amely egyetlen menedékünk volt a negyedszázados iszonyú sötétségben, úton-útfélen mocskolták, s még a legjobbak közül is sokan — féltek, tehát hallgattak. A felszabadulás után is hosszú időn át, többnyire „személyes tapintatból" inkább csak tallózgattunk benne. A nagy nemzedék sorsa végeredményben a történelemkönyvekben is alig volt kevésbé tragikus, mint a történelemben. Most, az ötvenedik évfordulón úgy gondoljuk: figyelmünk középpontjába kell hogy kerüljön. Hiszen ez a hagyomány nemcsak emlék; sok benne még ma is a programszerű elem; és ha valami, ez táplálhat bennünket igazán, mert ez a mi legközvetlenebb gyökérzetünk a múltban. Nagy nemzeti hagyomány, de ugyanakkor budapesti hagyomány is. A millenniumi Budapest idegen test volt az országban, gyarmattartó a maga gyarmatán. De az 1918-as Budapest ugyanúgy az ország szíve, a nemzet fővárosa lett ismét, ahogy utoljára 1848 szeptemberében volt, amikor Kossuthot hatalomra emelte. Vagyis a mi lapunknak különlegesen is kötelessége, hogy a most induló másfél évben minél többet feltárjon azokból az ötven évvel ezelőtti budapesti eseményekből, amelyek részben már feledésbe mentek, részben olykor történelmi dogmává egyszerűsödtek. Ma még élnek és tollat is fognak néhányan az akkori események szereplői közül. Igyekszünk megkeresni őket és megkérni, legyenek segítségünkre. Szeretnénk azonban az ismeretlenekhez is fordulni ezúttal. Az öregekhez is, akik még emlékeznek: ne vigyék magukkal emlékeiket. De mindenkihez, aki azokból az időkből fényképet, közérdekű leveleket, dokumentumokat őriz: legyenek munkatársaink, legyenek segítőink abban, hogy a nagy események, nagy történelmi szereplők és eszmények fél évszázados jubileumát lapunkban ne ünnepi szónoklatok és sírbeszédek, még csak ne is pusztán adatközlés, egyoldalú didaktika jellemezze, hanem minél inkább az eleven és elevenen ható emlékezés. 2