Budapest, 1968. (6. évfolyam)

4. szám április - Vargha Balázs: Petőfi Pestje IV.

Ott a város ... csak úgy rémlik, Mint a múlt, a melyet félig Átadott immár a lélek A felejtés éjjelének. Kinn vagyok a természetben, Fönn magasra nőtt hegyekben; Magas e hely, itt pihen meg Koronként a vándor felleg. S ha itt volnék éjjelenként, Csillagokkal beszélgetnék. Lenn a völgyben, lenn a mélyben, A kék messzeség ködében, A város távol zajában, Hagytam gondod, hazám, s házam! Ott lenn hagytam minden gondot, Mely szivem f ölött borongott, Melynek sötét árnyékában Mint rideg kőszikla álltam. Ne bántsatok, ne bántsatok, Ha egy rövid napot lopok A magam mulatságának, Hisz eleget élek másnak!... Minden lenn maradt, a mi bánt, Nem hoztam föl magammal mást, Csak a mi boldogságot ad, Kedvesemet és lantomat. Kedvesem, ki egy személyben Asszony s gyermek, örömében Jön és megyen, pillangót űz, Virágot szed, koszorút fűz, Majd eltűnik, majd előjön: Úgy lebeg a hegytetőkön, Mint egy álom tüneménye, Mint e rengeteg tündére. Én merengve, oh természet, Örök szépségidre nézek, S szemeimnek bámultában Néma, de szent imádság van. Mint felém repeső szívek, Rezgenek a falevelek, S ábrándos suttogásukban Mennyi kedves szép titok van! Fáktól vagyok körülvéve, 5 mint édes fia fejére Aldó keze az atyának, Úgy hajolnak rám az ágak. Istenem, beh boldog vagyok! Majd hogy sírva nem fakadok. Kétszeres szökevény szívja itt az üdítő levegőt. Nemcsak a csatateret kerüli, hanem pesti kötelességét is. És éppen a legválságosabb napokban. A vers szerint egy rövid napot lopott csak el. Az életrajzírók szerint néhány napot töltött itt, s Az apostol-1 fejezte be. Az apostol egyik képe belerajzolódik A hegyek közt panorámájába: az a jelenet, mikor Szilveszter ostorhegyet fut. „Tovább, tovább, Semmit ne halljak, és semmit ne lássak Onnét, hol eddig éltem, Ha életnek mondhatni éltemet." S ment, mint a ki ostorhegyet fut. Petőfinek is börtöne, nyomorítója volt akkor a város, akárcsak Szilveszternek. De egy költő nem szökhet el olyan könnyen, mint hőse. Szilvesztert elküldhette Petőfi, visszahozhatta, amikor neki tetszett, pisztolyt adhatott a kezébe . . . Petőfit visszarángatták a kötelességek. Neki a maga motivációjára többszörösen kellett figyelnie, mint Szilveszterére. Szemek meredtek rá mindenfelől. Elpártolt és megmaradt barátok, régi és újonnan szerzett ellenségek, szerkesztőségek, kávéházak, izgatott népgyűlések . . . Mindenre, mindenkire tekintettel kellett lennie, ha egy sort leírt, egy szót nyilvánosan mondott. S talán mindezeknél jobban megszabta magatartását az a nagy hasú tündér, a hegyeken lebegő álom-valósáj;-kép. Elszökni tőlük? Elszökni tőle ? Könnyű volt Szilveszternek. Hosszú volna végigmondani, miféle gondok várták vissza Petőfit a városba. De hogy miket érzett rideg kősziklaként, azt ő maga elmondta tíz nappal később, fenséges nyilatkozatában. (Akkor már egy újabb remény és kétségbeesés hidegrázásán túljutva.) „Ki hinné, hogy egy folytában ennyit képes megérni az emberi szív, kivált ilyen szív, mint az enyém, mely nagyító üveg módjára jót és rosszat óriási alakban tüntet vissza, mely a rengeteg visszhangjaként egy kiáltásra száz kiáltással felel. Megbírta szívem a hét hónapos fölindulást, a nélkül, hogy darabokra tört volna; de meg kell vallanom, hogy eltompult, elérzéktelenedett, elájult. Most iszonyatosan rideg a lelki életem.'" A felnőtt Petőfit halljuk itt. Ő is gyűlöli a várost, mint az öt évvel ezelőtti kamasz Petőfi. De egészen másképp. A negélyezett városellenességtől eljutott a fagyig, az ájulásig. Ott a város . . . csak úgy rémlik, Mint a mult, a melyet félig Átadott immár a lélek A felejtés éjjelének. (Milyen kitűnően érti a mélylélektant!) Félig már sikerült elfelejtenie a kék ködben gubbasztó fantomot. A várost, amely felemelte őt a dicsőségbe, aztán odacsapta. Ezt a felejtési lelkigyakorlatot kellene itt a Zugligetben továbbfejlesztenie. Mégpedig a legkívánatosabb együttesben: Júlia, a költészet és a természet társaságában. Júliával azonban vele jött a Zugligetbe a gond is, a legnagyobb gond: harcolni menjen-e hát, vagy családjával maradjon? Ezt a mindennapos vitatémát az évfordulón sem függesztették fel. Sőt az a gyanúm — bizonyítani nem tudom —, hogy ezt a csöppnyi vakációt Júlia ellenkezésének megtörésére szánta rá Petőfi. Mert egy hónap múlva mégis otthagyta — most már hetedik hónaposan. S Júlia akkor írta naplójába ezeket az öngyötrő mondatokat : „ . . . hónapok óta tartottam őt is vissza rimánkodásaim által; nem elég hogy én illy tehetetlen vagyok, hanem még ötet is tétlenségre kárhoztatám, elvontam attól, mi az ő lelkének föélménye volna, mi kielégíthetné tettek után szomjazó lelkedet és megfelelne magasztos küldetésednek. El kellett tűrnöd miattam a gyávaság gyanúját, tűrnöd kellett olly hitvány semmirekellők gyalázását, kik nem méltók, hogy lábaidat csókolnák." Mondat közben vált át Júlia ó'-ről te-re. Már ezért is elhihetjük neki, hogy most nem stilizál, nem az utókornak festi le egy példás honvéd-feleség jellemvonásait, hanem őszintén beszélget a távollevő hőssel. Ellenséggel még nem ütközött meg Petőfi, de az első csatát már megnyerte. Az elsőt, Júliával. A hegyek közt — ezt megint csak bizonyíték nélkül kockáztatom meg — már a győztes Petőfi lovagi ajándéka. Verses vigaszdíj a meggyőzött Júliának. És most mehetsz, Petőfi, ahova heccelnek, hajtanak. A nagy kirándulásra. Ott lehet majd igazán felejteni. Zugliget (Keleti Gusztáv vizfestménye a Kiscelli Múzeum anyagából, Harsányi J. reprodukciója) Kiért a városból az ifju. Midőn kiért a szűk falak közül, Azt gondold: börtönből szabadult, S mohón szivá a tiszta léget, Az isten legdrágább ajándokát, Melytől a láb erőt kap és a Léleknek szárnya nő. Egyszer, sokára visszanézett, Nagyot haladt már, messze volt a város, A házak összeolvadának Egymással és a barna tornyokat Elnyelte félig a távol köde, S méhdongás volt az ezerek zaja. Az ifju biztatá magát: 41