Budapest, 1968. (6. évfolyam)
4. szám április - Granasztói Pál: Budapest arculatai
Granasztói Pál Budapest arculatai Budapestet sokáig csúnya városnak tudtuk, felőle jóformán csak szidalmakat hallhattunk. Kulisszaváros, vakolatváros, nincs stílusa, karaktere, Bécs kisebbszerű utánzata, a hidak nekimennek a hegyeknek, a hegyek lábát elfalazták, az Andrássy út nincs befejezve, a város ahelyett, hogy a Duna mentén fejlődne, a rákosi homok felé terjeszkedik — ilyeneket hallhattunk, sőt vallottunk. Mindebben volt igazság is. Majd múlt az idő — ez a nagy varázsló —, s akár a forduló kaleidoszkópban, átfordultak a dolgok, a szemcsék, a színek az értékek új rendjébe, új megvilágításba. Jó szemű idegenek már régebben is felfigyeltek rá. így egyszer már a „Budapest" hasábjain (1966. 1. szám) idéztem Jules Romains-nek a két világháború közötti, szép megnyilatkozását; majd amikor a második világháború után, külföldi konferencián Budapest akkori romos panorámájáról képet mutattam egy norvég építészprofesszornak, megdöbbenve nézegette, s felsóhajtott: ez lett abból a tündöklő („splendid", így mondta) városból? Paul Bonatz pedig, a húszas-harmincas évek egyik legkiválóbb európai építésze önéletírásában törökországi útjáról írva említi, hogy odafelé hajón utazott a Dunán, este áthaladtak Budapest kivilágított hidjai alatt, rakpartjai között, majd elhagyták a várost, sötétbe borult minden; s ezzel elhagyták Európát is. Néhány éve, nem sokan, itthon is kezdtük felismerni, elemezni értékeit, szépségeit.* Később mind többen tették ezt, s megerősítette őket hitükben az idegenforgalom, a turisták ideözönlő, növekvő serege, sokaknak közülük szinte elragadtatása. Budapest az ostrom óta történt fejlődésével, s jó néhány, még be nem hegedt sebe — így a szállodasor pusztulása — ellenére is a nemzetközi tudatban belépett Európa legszebb nagyvárosainak sorába. Az értékeknek, a tetszésnek ez a felerősödése jórészt a táji és építészeti kereteknek, a városépítészeti értékeknek, jellegzetességeknek szólt; a látogatók részéről ugyanakkor az itteni kellemes, oldott hangulatnak, a vonzó vendéglátásnak, az emberek barátságosságának, könnyedebb életvitelének is. „Die Stadt von zwei Millionen Lebenskünstler" — ilyen sokatmondó című, rokonszenvvel írt cikk jelent meg pl. néhány éve, sok más, hasonló mellett egy külföldi folyóiratban. Mindez együtt: a táji, építészeti keret, s benne az élet, a formák mögé látott, tudott dolgok, az emlékek, asszociációk, elképzelések, hangulatok tesznek egy várost vonzóvá, széppé, otthonossá, akár látogatóknak, akár benne élőknek. Én például tíz éve teszem meg naponta az utat autóbuszon a Hősök terétől végig a Népköztársaság útján, át a Lánchídon, az Alagúton a Krisztináig—lakásom és munkahelyem között — s ezzel az utazással nem tudok betelni. Ha állnom kell a buszban, bosszankodom, hogy nem látok semmit a naponta látott képből, ha ülök s olvasok, akkor az Opera táján, majd a Roosevelt térre kiérve — ahol az ablakból nézve körbefordul. majd a hídon áthaladva jobbról, balról feltárul a dunai panoráma, a Várhegy, a Gellérthegy, a hidak, a partok, minden — mindig leteszem az olvasnivalót, és nézem. S nem hogy megunnám, hanem mind szebbnek látom, s mind boldogabb vagyok, hogy láthatom. Itt még az építészeti s a tájképi együttes érték indokolhatja ezt. De átérve az Alagúton, ahol egy intimebb, sajátosabb, kisvárosi világ fogad, igazában csaknem minden objektív építészeti érték nélkül, megint csak valami, talán másféle meleg önt el, valami boldogság és otthonosság-érzés. Ez már csak a hirtelen változás folytán is megúnhatatlan, akár kiérve az Alpesek alól a Gotthard alagúton. Szép ez az én napi utam reggel, s szép este. Érzelmi hullámokat kelt, s költőket szólaltat meg, akikben ugyanígy érzelmeket, képzeteket keltett, és akik azt ki tudták fejezni. Nemes Nagy Ágnest, aki így kiált fel a krisztinai templom tövében: — „Galamb, galamb! Röpítsd fel hát a képet, / a sárga mögött lengesd meg a kéket, / hogy megmaradjon mozdulatlan, / egy szárnycsapásnyi mozdulatban." — Odamenet reggel, megpillantva a Várhegyet, Kisfaludy Károly sorai jutnak az eszembe: — „Él magyar, áll Buda még! A múlt csak példa legyen most, / Égve honért bizton nézzen előre szemünk." — A Duna fölött József Attiláé: — „A Dunának, mely múlt jelen s jövendő, / egymást ölelik * Itt főként Borsos Béla, Gerő László, Pogány Frigyes, Preisich Gábor munkáira gondolok. 4