Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Radnai Ferenc: Világváros-kongresszus

Mozaik a főváros múltjából A családias Várszínház A VÁRSZÍNHÁZ ELŐADÁSAIRA JÁRTAK szórakozni a Víziváros polgárai. Ezek az előadások annyira familiáris jellegűek voltak, hogy ha egy különösen gömbölyded mesterné asszonyság eltüsszentette magát — a tüsszentés hangja után felismerve a tettest —, a közönség kórusban kiáltotta feléje a jó kívánságot: — ZUR GENESSUNG FRAU VON GRUNDHUBERIN! A bécsi módi ,,VON" szócskát a rátarti „wasserstadtiak" a világért el nem hagyták volna. „Óh, peh jönörű a Sváphetty ..." PÜNKÖSDHÉTFŐN a svábhegyi búcsúból a szokásos zápor elől a hegyek lábainál meghúzódó kiskocsmákba menekültek annak idején az Óbudáról odarándult „barnalábú" polgárok. Amikor már a hangulat kicsit emelkedett, a vízi- meg krisztinavárosiak rákezdtek az 185S táján keletkezett ú.n. „ÓBUDAI HALOTTI BESZÉD" elmondására: „ÓH PEH JÖNÖRŰ A SVÁPHETTY GINEG DEDEJÉRE SOK EMPER FELMETY. DE OTT MÁST DENNI NEM LEHET, FOKJA MOKKÁM ÉS LEJÖHEDT;" B. D. J. Akinek nem tetszett „Budapest" Hadd szolgáljak az alábbiakban egy ismeretlen adalékkal Budapest nevének történetéhez. Bizonyos Nót/v József szegedi postafelügyelő „Új szellem vagyis újmagyarok útja Helikonra" címmel 1824-ben gúnyiratot jelentetett meg Szegeden a nyelvújítás ellen. Ezt tíz év múltán újból kiadta Ponori Thewrewk József pozsonyi ügyvéd, az ókonzervatív irány követője. Ebben a könyvben találjuk egyebek közt Nátlynak PonoriThewrewk-höz intézett levelét, amelyben az akkoriban már használatos „Budapest" elnevezés ellen hadakozik. „Úgy van, édes Barátom, nagyon meghökkentem, midőn olvasám a Budapest szót, mivel tapasztalám, hogy olly járatlan vagyok a geographiában, hogy arról és annak hol-fekvéséről semmit nem tudok... A magyar geographiának és világos törvénynek ellenére Budapest szót csinálni valódi szemtelenség, és talán még ennél is több!" A maradi szellemű Nátlyak és Ponoriak minden megbotránkozása ellenére azóta már a geográfia és a törvény is igazolta ezt a határtalan „szemtelenséget". K. Gy. GELLÉRTHEGYI BÚCSÚK Gellérthegy tulajdonképpen nincs is, mert a budai közgyűlés 1847-ben Döbrentei Gábor javaslatára Kelembércnek nevezte el s ezt a hivatalos névadást azóta soha, senki meg nem változtatta. A határozat és a gyakorlat azonban nem fedi egymást, volt és maradt Gellérthegy, aminek már kilencszáz éves múltja van s így egyike a legrégebben élő fővárosi helyneveknek. A Nyelvemléktár VIII. kötetéből idézzük a Gellért-legenda egy részletét: „És meeg vala egy iffiju, ky lakozyk zent Ersebet azonnak Ispitolyában, zent Gellyert hegye alatt, melly hegy azért mondatyk zent Gellyert hegyenek, mert regen az hegynek alatta euletet volt meg zent Gellyert az kegyetlen, kemeny, pogan Magyaroktul." Hívták régen Pesti hegynek is, mert a mai Tabán helyén feküdt Kispest, „Minor Pest seu Kreynfeld". A törökök, egyik hősükről Gürz Eliász hegyének mondták, a németek pedig az ormon épült Blockhaus, őrház után Biocksbergnek. Van olyan legenda, hogy azért nevezték ki a hegyet a boszorkányok gyülekező helyének, mert a német Harz-hegységben is a Blockbergnek nevezett csúcson van a boszorkánytanya. Bármi is az oka, az tény, hogy a XVII—XVIII. században gyakorta szerepelt a boszorkányperekben. őseinket azonban nem zavarták a boszorkányok és hétköznap, vasárnap egyaránt kirándultak a hegyre. Legnépesebb húsvét hétfőjén volt a hegy, megtörtént, hogy negyvenezren szorongtak, zsúfolódtak az akkor még rendezetlen dombon. Ilyenkor tartották a szokásos évi búcsút. Voltak ott bűvészek, leterített pokrócon ugráló akrobaták, gitározó és táncot lejtő cseh lányok, akik produkciójuk után tányérozással sarcolták meg a kirándulók seregét. Árultak pipát, bicskát, sőt leterített ponyván még könyvet is. A budaiak és pestiek rendszerint családostul vonultak fel a hegyre. Fedett kosarakban sült libát, főtt sonkát, túrós bélest vittek magukkal és nem maradhatott el a jófajta budai bor sem. Akik tehették, még muzsikusokat is fogadtak. A gellérthegyi búcsúk rendbontásokra is vezettek. Különösen sok bajt okozott tűzveszélyessége miatt a rakétadobálás, amit éppen ezért a városi tanács még a XVIII. század végén megtiltott. Különben tűzveszélyesség címszó alatt tiltották meg az utcán való dohányzást is és a tetten értet szigorúan megbírságolták. Rendbontók, rakoncátlanok már akkor is akadtak, megjelentek a búcsúkon a huligánok is, ha nem is így hívták őket. Szekrényessy Endre panaszolta 1833-ban, hogy „némely míveletlenebbek egész erelyökből csapkodták az almákat az alattok álló gyermekek fejéhez, arcához, hátához, sőt az arra menő csinosabb rendbelieket, asszonyokat sem kímélték; innen történt, hogy sokan kék foltokkal, dagadt szemekkel, sőt véresen is alig menekedtek meg az almazáporból." P. B. TUDÓSÍTÁS PEST-BUDAI BÁLOKRÓL „Reise über Ungarn. 1793—1794" című könyvében gr. Hofmannseg többek között a kétszáz évvel ezelőtti pest-budai bálokról tudósít bennünket. Megállapítja, hogy mindkét városban részt vett az álarcos táncestéken, a hatszáz személyt is befogadó báltermekben, Redoutokban. Feltűnően szép fantázia-maszkokat nem látott, de annál inkább gyönyörködött a sok szép női arcban és alakban. „Nem emlékszem — írja —, hogy a világ bármelyik helyén egyszerre ilyen sok és ilyen szép nőt lehetne látni. Drezda és Lipcse, amelyek vezetnek a bálok rendezésében, elbújhat Pest és Buda mellett. Azonkívül a nők finom, arányos alakja és még bajosabb színe is annyira változatos, hogy mindenki elbűvölten, ízlése szerint válogathat. Ezt a magyarországi nemzetiségekkel való keveredésnek tulajdonítom. A főrangú és nemes származású hölgyek különösképpen műveltek és nagyon jól öltözködnek. A középosztály egyenértékű a mienkkel, de a köznép tisztasága és társalgási hangja eléggé szegényes. A táncrend is egyhangú, csak a menüett és a valcer váltakozik egymással. Négyest rendezni valóságos tudomány itt, mert senki sem ért hozzá. A nagy tömegben megjelenő köznép, amely az egy Frt. belépődíj lefizetésével a finomabb vendégek közé elkeveredik, nagyon megnehezíti, hogy az ember válogatottabb táncnemben gyönyörködhessen. Amikor azonban az egészen sajátságos, magyar táncot járják, akkor az idegen szeme szikrázik, a fülében vérpezsdítő hangok zsonganak és a talpa is bizsereg. A magyar tánc zenéje teljesen elüt minden más zenétől: mély érzéssel teljes, gyakran lágy és megindító, máskor meg szilaj és pattogó. A magyar nótákat a cigányok húzzák a legszebben és én mindenkor igaz gyönyörűséggel hallgattam. Mivel magyar honban a sarkantyú a nemzeti viselethez tartozik, a bálba is sarkantyús csizmában jönnek a férfiak és magyar táncukat sarkantyúpengetéssel kísérik. Kárhoztató szokásnak tartom azonban, hogy a nemesek, akiknek egyedül van joguk kardot viselni, még a táncteremben sem akarnak megválni ettől a joguktól. Nálunk német honban ez nem lehetséges, mert mindenki köteles az előteremben fegyverét, botját letenni. Néhány éve gróf Zichy országbíró Drezdában volt egy bálon és ezért tőle is ezt kívánták, deö kijelentette, inkább hazamegy, mert egy magyar még sohasem tette le a kardját. Erre — tekintettel magas állására — ezt megengedték neki." R. R. S. Kossuth étlap 1846-bóí (Kutatva régmúltakat, letűnt századok poros emlékeit, „krinolinos kis szobába" kerültem egy Duna menti kisvárosban. Hófehér hajával, háta mögött nyolc évtized örömével-bánatával töpörödött anyóka szedegetett ki szalagokkal átkötött levélcsomókat, írásokat levendula illatú fiókból. Én csak forgattam a sárga papírokat...) Meglepődve emeltem fel fejem, mikor a kis madárhang ünnepélyessé válva papírlapot nyújtott felém: — ... ezt bizony még boldogult nagyapám tette el, pedig semmi más, mint egy régi étlap. De ilyen étlapot bizonyosan nem látott még! — Zizzent kezemben a nyomtatott lap. Annak rendje és módja szerint készíthette egy pesti nyomda (én az Esztergomból Pestre települt Beimel József nyomdász uramra gyanakszom!) a híres és nevezetes „Nemzeti Casinói Vendéglő" megrendelésére 1846-ban. Nem étlapnak hívták, hanem „Mustra" volt a neve, azaz az ételek árszabása. Roppant érdekes és becses kultúrtörténeti emlék! —főleg ha a kézjegyet nézzük, mely a Mustra felső részén van: Kossuth Lajos aláírása díszeleg ott és egy kéz utána írta: iró. Talán a tulajdonos maga jegyezte meg, az ö számára Kossuth nem politikus volt, hanem az író, aki gyakran étkezett az ö konyhájáról. Ki tudná ma már megmondani, hogy miért az 1846. március 14-i étlapra irta Kossuth a nevét? — talán örök rejtély marad. Nem is fontos ez valójában kultúrtörténetünk szempontjából. A sárgultfakult étlap elmondja, hogy mit tálaltak fel a magyar szabadságharc hősének ezen a napon: Elsőnek Kenyérleves került az asztalra, mely tudomásunk szerint azonos volt a rántott levessel, tetején pirított kenyérkockákkal. Ezt követte a Beefsteaks és Kolompér főzelék. Hogy pedig tökéletes legyen az ebéd, Paprikás kecsegével fejezte be. Megilletődve tettem le az étlapot. — Nem adom el, mert nagyapám szerezte és ö nagyon kedves volt nekem. Fényképezze le, ha úgy tetszik. Ezt tettem. Legyen közkincs az ismert legrégebbi magyar étlap, melyről Kossuth választott ebédet magának, pontosan két esztendővel előbb, mint elkezdődött a szabadságharc. Sz. G. MUSTRA. •> 48