Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Schlett István: Jászi Oszkár és a nemzetikérdés

Az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet ioo éves épülettömbje PILLE GYÖRGY A tébolydától az ideg- és elmegyógyintézetig Fennállásának százéves jubileumára készül az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet Budapest zöldövezetének egyik legszebb részén, fenn a Hárs-hegy oldalában áll a „sárga ház", vagy ahogy mindenki ismeri: a „Lipótmező". Gyermekkoromban mindig ugy képzeltem, hogy a „bolondok házár

" iszonyatosan magas kerítés veszi körülj tetejen hegyes és vastag üvegdarabokkal, amin keresztülmászni lehetetlen. Tévedtem, és azt hiszem, így tévednek az 56-os busz először erre járó utasai vagy a vasárnapi kirándulók is, akik kíváncsi „hátha lehet valamit látni" pillantásokkal bámulnak a kerítés mögé. Nem, itt nincs látványosság, hacsak a hatalmas, levegősen rendezett parkon nem pihen hosszabban szemünk. Százhét évvel ezelőtt, mikor az intézet építése megindult, ünnepeken akkor is benépesedett a Hűvösvölgy, akárcsak mostanában, pedig a lóvasút vagy az omnibusz még a Budagyöngyéig sem közlekedett. Lóháton vagy gyalog, sarkantyús csizmában jöttek a majálisozó fiatalok, hogy csodájára járjanak Pest-Buda hatalmas építkezésének. Az 1800-as évek közepéig Magyarországon az elmebetegek elszórtan, kórházakban, szegényházakban és börtönökben kínlódtak. Brómos nyugtatókkal, vízkúrákkal próbálták a társadalmat „megvédeni" a közveszélyes őrültektől. Szigorúan őrizték és fenyítették a szerencsétleneket, mert nem ismerték az elmebetegség okát és lényegét. A vallás-okozta elmaradottság miatt inkább „megszállottaknak" tartották őket, mint betegeknek, ezért aztán az ördögűzés, az ijesztés különböző formáin — amik egyáltalán nem mondhatók terápiás eljárásoknak — kívül más gyógymódot nem is ismertek. Hazánkban csak a XIX. század második felében vett nagyobb lendületet az egészségügy fejlődése, és ezzel egyidőben a teljesen elmaradott elmebeteg-ellátásban is alapvető változás kezdődött. Elsőnek 1841-ben Pólya József létesített egy tízágyas elmegyógyintézetet Angyalföldön, ez azonban csak egy évig működött. Az 1850-ben Vácott megnyílt Schwarzer-féle magánintézetet 1852-ben áthelyezték Budára, és ugyanebben az időben a nagyobb kórházakban is létrejöttek külön elmeosztályok. Levéltári adatok szerint már 1792-ben kezdtek tárgyalni „egy Budán építendő országos tébolydáról", de valószínűleg a francia forradalom hullámai, később az 1838-as nagy pesti árvíz, majd a 48-as szabadságharc eseményei miatt ismételten lekerült az országgyűlés napirendjéről e kérdés. 1815-ben az osztrák kormány rendeletet bocsátott ki, mely szigorúan kimondja, hogy „a bécsi tébolydába magyar honos elmebeteget nem vehetnek fel, még fizetés ellenében sem." A több évig tartó előzmények után ismét megindultak a tárgyalások és végül 1852-ben Buda városa 45 hold területet, 16 000 forintért átengedett erre a célra, melyhez később még 24 holdat vásároltak. Az épület tervezésére kiírt pályázatot Czettel Lajos bécsi építész nyerte. Az építkezéshez szükséges pénz azonban csak öt évvel később gyűlt össze, mégpedig a királyi vár építési alapjából 300 000 forint, társas-alapból, országos adópótlékból, belügyi tárcából és vegyes bevételekből összesen 1 765 411 forint és 49 krajcár. 1860-ban végre megindították a földmunkákat és tulajdonképpen ezzel a dátummal kezdődik a Vörös Hadsereg úti elmegyógyintézet története. Sajnos, az építési vállalkozók sorra belebuktak a hatalmas munkába, így az átadásra csak 1868. 14